A hazai nyilvánosság nem igazán becsüli meg az elméleti közgazdászokat. „Míg Jan Svejnar, a University of Michigan professzora, a modern felsőfokú közgazdasági képzés helyi megteremtőjeként valóságos médiasztár Csehországban, Magyarországon a sajtó inkább a politológus-szociológusokat, és az ilyen stílusú közgazdászokat preferálja gazdasági vonatkozású kérdésekben is” – hangzik Vincze János, a Budapesti Corvinus Egyetem docensének elég kiábrándító látlelete. Spanyolországban például a gazdasági miniszteri és egyéb döntéshozó pozíciókban elméletileg képzett, néha kimondottan neves akadémiai közgazdászok ülnek, nálunk, 15 évvel a rendszerváltás után, a gazdasági felső vezetésben ez valószínűleg még csak nem is szempont. „Pedig az elméleti közgazdaságtan ismeretének van bizonyos gyakorlati haszna, a nagyobb közgazdasági műveltség javíthatná a gazdasági döntéseket” – állítja Vincze.
VISSZATARTÓ ERŐ. Míg az elméleti közgazdaságtan területén a megfelelő hagyományok hiánya, addig empirikus vizsgálatoknál az lehet a visszatartó erő, hogy a hazai témák nem igazán vonzanak nemzetközi érdeklődést. „Márpedig a közgazdaságtan kollektív játék” – mondja a docens. Az ország mérete viszont nehézzé teszi a „kritikus tömeg” kialakulását.
„A hazai közgazdaságtan távol van a nemzetközi élmezőnytől és ez a távolság az elmúlt időszakban nem csökkent” – von mérleget Halpern László, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos igazgatóhelyettese. Magyarország a többi közép- és kelet-európai országgal van egy mezőnyben; a régió országai közötti különbség eltörpül az élvonaltól való lemaradáshoz képest, vagyis egy tömbben kullogunk hátul.
A nem túl biztató kép a képzés oldaláról sem válik sokkal rózsásabbá. A közgazdászképzés talán a leginkább kiugró növekedést mutatta az elmúlt másfél évtized hazai felsőoktatási bővülésének folyamatában. Míg a teljes felsőoktatásban a hallgatói helyek száma 3,7-szeresére emelkedett, addig a gazdasági és az irányításhoz kötődő szakokon 9,6-szoros volt a növekedés. „Az új gazdasági karok alapítása 1993-től indult be jelentősebb mértékben: 1995-re már csaknem annyi hallgató tanult az új közgazdasági karokon, mint a hosszabb múltra visszatekintő intézményekben” – mondja Berde Éva közgazdász, oktatáskutató.
A kilencvenes évek elején és derekán még valóban nagy volt a kereslet a közgazdászok iránt, ám ma már túlképzésről beszélhetünk. Míg a diplomás foglalkoztatottaknak alig 7 százaléka végez gazdasági tevékenységet – igaz, ehhez jön még a kifejezetten irányító tevékenységet végzők ennél valamivel nagyobb részaránya, e posztokon azonban gyakran nem közgazdász, hanem mérnöki vagy más végzettségűek ülnek -, addig a hallgatók 24 százaléka tanul gazdasági szakokon. „A közgazdászdiploma univerzális, tulajdonosa más területeken is elhelyezkedhet, azonban a tapasztalok szerint megnőtt az az időtartam, ami alatt a végzős hallgatók munkahelyet találnak” – mutat rá a tendenciákra az oktatáskutató.
Diplomaosztás után Amerikában. Nálunk még nem mindig felhőtlen az öröm.
A képzés jó üzlet is, mivel az oktatás viszonylag olcsó: sok vidéki felsőoktatási intézmény budapesti kihelyezett tagozatot is indított, amelyeken néha többen is tanulnak, mint az anyaintézményben. „Egy 2005 októberében végzett, az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány által finanszírozott felmérés alapján általános panasz, hogy a hallgatók úgy érzik, a képzés nem nyújt elég gyakorlati tudnivalót” – számol be Berde Éva. Mint hozzáteszi, ez a probléma Nyugat-Európában is felmerül, ugyanakkor bizonyos képességeket csak a munkahelyeken lehet elsajátítani.
A tömegképzés nem igazán kedvez az elméleti közgazdaságtan minőségi művelésének. A felsőoktatási oktatók jó része nem vesz részt a „publikációs versenyben”, míg ez az angolszász országokban természetes része az egyetemi életnek. „A magyar közgazdászok nemzetközi publikációinak alacsony száma komoly probléma, és elsősorban arra vezethető vissza, hogy a hazai értékrendszer lényegesen különbözik a külfölditől: a közgazdaságtudományban külföldön a rangos nemzetközi folyóiratcikkeket tekintik a szakma élvonalának, míg idehaza az a vélekedés, hogy a monográfiákban, könyvekben jelenik meg a szakmai tudás krémje” – állítja Halpern László. Véleménye szerint a közgazdaság-tudomány vezető bizottságaiba olyanok is bekerülhetnek nem kis számban, a megszerzett címeik és az őket delegálók szándéka alapján, akiknek nincs és nem is volt fontos nemzetközi publikációja.
A közgazdaság-tudomány hazai fóruma, a Közgazdasági Szemle 1995 és 2004 közötti tartalmának vizsgálata fényt derít az itthon publikáló kutatók érdeklődési körére. Meglepő talán az az eredmény, hogy az élvonalbeli nemzetközi irodalomtól eltérően, nálunk a legnagyobb frakciót a gazdasági rendszerekre koncentráló írások alkotják. „Ám ha tekintetbe vesszük, hogy a periódus nagyrészt a tranzíciós időszakot fedi le, továbbá nemzetközileg leginkább elismert szerzőnk rendszeresen ebben a témakörben publikál, akkor már nem annyira furcsa, hogy a gazdasági rendszerek témaköre lapbeli súlyát tekintve egyaránt lekörözte a mikro- és a makroökonómiát” – értelmezi az eredményeket Szabó Katalin, a Közgazdasági Szemle főszerkesztője. Sőt, e két kulcsterületet a nemzetközi gazdaságtan is megelőzi, ezt elsősorban az EU-integráció aktualitása magyarázhatja. A folyóiratban publikálók csaknem fele a kutatóintézetekből, harmada pedig az egyetemek oktatói közül kerül ki, a harmadik legnagyobb bázisnak a Magyar Nemzeti Bank számít.
A Közgazdasági Szemle adott teret 1996-ban a Kelet és Nyugat címmel tartott vitának a hazai közgazdaság-tudomány helyzetéről. Azóta tíz év telt el, de még mindig nem mondhatjuk el minden vonatkozásban, hogy a Nyugathoz tartozunk. „Igen lassú a felzárkózás; 1990 előtt a korszerű képzettségű közgazdász ritka volt, a magyar hagyomány inkább ellenséges volt a modern közgazdaságtannal szemben: azóta sok minden történt ugyan, de kimondottan jól összehangolt akció nem volt a helyzet radikális módosítására” – véli Vincze János. Biztató jelek vannak: számos külföldön elismert iskola gondolatcsírái hazánkban is megjelentek, sok standard nyugati tankönyv magyarul is elérhető. A kép azonban árnyaltabb. „Ha a legfontosabb közgazdasági egyetemen az egyébként is oktatandó politikai gazdaságtannal lehet lecserélni a mikroökonómiát, akkor még a visszarendeződés jelei is láthatók” – ad hangot aggályainak Halpern László, aki szerint még mindig csak töredékesen és torzítottan érzékelhetők a paradigmaváltás jelei.
CSÖKKENŐ VONZERŐ. Az „utánpótlás” helyzete sem egyértelmű. A Közgazdasági Szemle szerzői között növekszik a fiatalok aránya: a 35 év alattiakhoz köthető a cikkek közel harmada, s publikációs aktivitásukat tekintve megelőzik az 58 év felettieket. A hazai doktori képzés viszont, mint arra Halpern László rámutat, nem közeledett a nyugati színvonalhoz: ennek a tudományos igazgatóhelyettes szerint az is az egyik oka, hogy a kutatói és az oktatói életpálya vesztett vonzerejéből. Emellett hiányoznak vagy nem kellően ösztönzöttek a felkészült témavezetők, másrészt a doktoranduszok általában nincsenek abban a helyzetben, hogy megfelelő intenzitással dolgozhatnának a választott témán. „Az utánpótlás helyzete ugyanakkor a fentiek ellenére nem romlott jelentősen, mivel több, külföldön színvonalas doktori képzésen részt vett diák tért haza, s kapcsolódott be az oktatásba és a kutatásba: feltehetően ez az utánpótlási forrás lesz a legfontosabb a továbbiakban is” – tekint a jövőbe Halpern László.
Szakmai konvergencia
Több területen is komoly lemaradással kellett szembenéznie a hazai egyetemi szintű közgazdászképzésnek a rendszerváltás után. Míg az oktatott tantárgyak elnevezését pár hét alatt le lehetett cserélni, addig a képzés teljes tartalmi megújítása természetesen sokkal több időt vett igénybe. Az egyik legfontosabb feladat a szemléletformálásban kiemelkedő jelentőségű alapozó szintű közgazdasági kurzusok nemzetközi kompatibilitásának megteremtése, vagyis a nyugat-európai és az angolszász egyetemekkel csereszabatos tantárgyi programok kimunkálása volt.
Talán egy személyes élmény felidézése segíthet érzékletesen megvilágítani az elért fejlődés mértékét: 2000-ben még kezdő tanársegédként egy, a kaliforniai San Diegó-i egyetemről érkező vendégprofesszor kalauzolását kaptam feladatul, aki egy angol nyelvű intenzív kéthetes kurzus megtartására készülődött az egyik szakirányunkon. Megkért, hogy ismertessem neki a 4. éves hallgatóink közgazdasági hátterét, hogy tudja; milyen tudásszintre építhet az előadásaiban. Akkor erről körülbelül másfél órás kiselőadást kellett tartanom, míg pár évvel később ugyanerről az egyetemről egy másik amerikai vendégtanár érdeklődésére már elég volt annyit válaszolnom, hogy a mikroökonómiát Hal R. Varian, a makroökonómiát N. Gregory Mankiw, míg nemzetközi gazdaságtant a Paul R. Krugman-Maurice Obstfeld szerzőpáros világhírű tankönyveinek magyar kiadásaira támaszkodva oktatjuk. A külföldi kolléga ebből egy mondatból rögtön pontos képet alakíthatott ki leendő hallgatói felkészültségéről, továbbá úgy döntött, hogy nem kell egy fikarcnyit sem változtatni azon a tanterven, amit a saját egyetemén oktat.
A felsőoktatás mindennapjait a következő hónapokban alapvetően határozza meg a kétszintű képzés bevezetése. A mesterképzések előtti válogatási lehetőség ugyanakkor további esélyeket kínál a fentebb vázolt felzárkózási folyamat továbbvitele szempontjából. Az elmúlt évtizedben Magyarországon még a menedzseri és számviteli karrierről álmodó tehetséges fiatalok jelentős része is elméleti jellegű képzésekre iratkozott be, arra számítva, hogy az egyetemi oklevelet lényegesen magasabbra fogja értékelni a munkaerőpiac, mint egy főiskolai diplomát. Ebbe a helyzetbe kódolva volt a kölcsönös elégedetlenség: a diákok jó része a praktikusabb ismereteket nyújtó képzési kínálatot hiányolta, míg az oktatói karok arra panaszkodtak, hogy a hallgatók pusztán túl akarják élni a némileg elvontabb tárgyakat, és az intellektuális kíváncsiság csak az évfolyamok egy kisebb részében fedezhető fel. A mesterképzésbe bekapcsolódók várhatóan már csak azok a hallgatók lesznek, akiknek érdeklődése és karriertervei valóban feltételezik az igényes elméleti képzést. Megvan tehát a lehetőség arra, hogy a szakmai konvergencia következő lépcsőfokára lépjen fel a magyar közgazdaságtan-oktatás.
JANKOVICS LÁSZLÓ, a Debreceni Egyetem közgazdaságtudományi karának adjunktusa
Gyengélkedő doktori
Ha megkérdezik külföldön, vannak-e híres magyar közgazdászok, az ember csak udvariasan mosolyog, hiszen egy-két neven kívül nem tud igazán olyat mondani, aki a nemzetközi tudományos életben ismert lenne. Ugyanakkor a magyar egyetemi diplomával rendelkező közgazdászok megállják a helyüket a külföldi versenyben, sőt, a Közgáz (vagyis a Budapesti Corvinus Egyetem) erős matematikaképzésének köszönhetően sokszor még előnyt is élveznek a doktori kurzusokon.
Akkor vajon mégis miért van az, hogy alig látni publikációt magyar szerzőtől legalább húsz éve neves nemzetközi szaklapokban? A válasz a gyenge magyar doktori képzésben rejlik. Egy színvonalas doktori programhoz olyan nagy tudású, nemzetközileg is versenyképes tanári karra van szükség, amilyen jelenleg Magyarországon nem létezik.
Ha megnézzük közelebbről, hogy kik is irányítják a magyar közgazdaságtan-oktatást, akkor kitűnik, hogy zömmel olyanok kezében van a képzés, akiknek tudása elavult, a szakterületük legújabb kutatásait nem követik, és nemzetközi publikációik alapján egyetlen külföldi egyetem se alkalmazza őket. Ugyanakkor ők döntenek arról, ki szerezhet címet, ki taníthat, és velük kell „jóban lenni” ahhoz, hogy valaki karriert tudjon befutni. Természetesen tisztelet a kivételnek, mert szerencsére vannak olyanok, akik igyekeznek lépést tartani a nemzetközi trendekkel és erre ösztönzik a hallgatókat is. Emellett egyre több fiatal oktató van, akik külföldi doktori címmel tarsolyukban, tudásukat a magyar felsőoktatásban szeretnék átadni. Sajnos ők sem mentesülnek a „feudális rendszer” alól, ami azzal járhat, hogy elvesztik motivációjukat, és kettétörhet tudományos pályájuk.
Ezért nem véletlen, hogy a legtöbb, külföldön doktori címet szerzett magyar közgazdász nem akar hazatérni, hiszen tudományos karrierjüket sokkal biztosabbnak látják külföldi egyetemeken. Valószínűleg még jó néhány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy Magyarországon is végbemenjen egy radikális változássorozat, amelynek a végén a tényleges tudás válik fontossá, nem pedig a kapcsolati tőke.
SEBESTYÉN SZABOLCS, az Universidad de Alicante PhD hallgatója
