Régen elolvadt a tavalyi hó, az országgyűlési választási vereséget az önkormányzati megmérettetésen aratott „történelmi győzelem” már elfeledtette, a 2009-es uniós és a 2010-es hazai választások pedig még nagyon távol vannak. Vagyis a mostani összejövetel – nem először – alapvetően Orbán Viktorról szól.
A közélet iránt érdeklődők jól tudják, hogy a pártelnök személye milyen szorosan kötődik a fiatal demokraták és az egységesülő jobboldal fejlődéstörténetéhez. Orbán, Fodor Gábor távozása óta, az elnöki rendszer kiépítése segítségével saját képére formálta pártját. A széles körű elnöki jogosítványoknak köszönhetően, szívós munka eredményeként, mára nem létezik vele szemben tényleges ellensúly. Az általa diktált szervezeti változások következtében szinte korlátlan egyszemélyi vezetés jött létre.
GYŰJTŐPÁRT A JOBBOLDALON. Orbánnak több mint egy évtizede deklarált célja, hogy egységes pártot hozzon létre, a szélsőjobbtól a centrumig. A stafétabotot a magyar jobboldalt a történelmi pártok asszisztenciája mellett életre keltő Antall Józseftől vette át, és a médiát tudatosan használó politikája révén megújította a nemzeti konzervatív tábort. Bár a rendszerváltás első miniszterelnökének voltak részleges sikerei, vállalása kisiklott. Ehhez képest – és ez nem vitás – az orbáni újrakezdés a részleges kudarcok ellenére eredményes volt. Igaz, a Fidesz elnökét az elmúlt egy évben a tőle távolodó értelmiségi holdudvar felől komoly bírálatok érték a párt intellektuális elszürkülése, elhibázott személyi és szövetségi politikája miatt. Orbán szorult helyzetbe került. Nemrég még arra is rákényszerült, hogy (amint azt Schmidt Máriát támadó, a Magyar Nemzetben megjelent cikk utóélete mutatta) egy jól kiszámított huszárvágással csendesítse le lázadni készülő rebelliseit.
Mindettől függetlenül, ma a Fidesz a legstabilabb viszonyokkal rendelkező párt. Dacára vitatható és egyenetlen teljesítményének, a közvélemény-kutatások szerint magasan vezet – nem utolsósorban a kormányoldal fantáziátlan politikájának köszönhetően. Úgy tűnik azonban, a párt vezetői ez utóbbiból megint hamis következtetéseket vonnak le. Abból ugyanis, hogy az MSZP népszerűsége drasztikusan csökkent, felépítménye recseg-ropog, önmagában még korántsem következik, hogy a Fidesz alkalmasabb a kormányzásra, mint egy évvel ezelőtt. Ha ezt a párt stratégái számításon kívül hagyják, a jobboldal szimpatizánsait komoly meglepetések érhetik.
NEM SZŰNŐ AKCIÓZÁS. A fiatal demokratáknak számolnunk kell azzal, hogy bár a jobboldali identitásközösség nagyjából kialakult, egybetartásához az eddig nélkülözhetetlennek tűnő konfrontációs politika tartalékai kimerültek. Sőt, mára már az immunitásában legyengült társadalom működőképességét, demokratikus alapintézményeinek stabilitását fenyegetik. Evidencia: minél közelebb kerül a kormányzati szerephez a jobboldal vezető ereje, annál inkább a társadalom előtt álló súlyos kihívásokra kell koncentrálnia. De mintha nem ez történne. A Fidesz belezavarodott az akciók, petíciók „ördögűző” rituáléiba. Olyan benyomásunk támadhat, hogy nem is képes ezek hatása alól kiszabadulni.
Orbán a kongresszuson most saját elnöki tézisekkel áll elő. A hírek szerint ez több mint pártprogram, de kevesebb mint alternatív kormányprogram. A mostani alkalom mindenképpen lehetőséget teremt számára, hogy mérlegelje, mennyire eredményes a Gyurcsány-bojkott. Van-e, lesz-e szándéka és ereje a növekvő társadalmi indulatokat csillapítani, s a válsághangulat fenntartásán túl mi várható a nem sok sikerrel kecsegtető népszavazási kezdeményezéstől?
A pártelnöknek, ha eredményes akar lenni, most valóban át kell lépnie a saját árnyékán. Be kellene látnia, hogy a következő választáson akkor nyerhet – és ami ennél még fontosabb: az általa megcélzott „új többség” számára akkor lehet elfogadott -, ha politikája egy erőteljes hangsúlyváltás során a jövőben az eddigieknél kevésbé lesz konfrontatív, nyitottabbá válik az együttműködésre. Kérdés persze, képes-e erre.
A szerző szociológus
