Megfér a politikusi lét és a boldogság egymás mellett? A jelek szerint aligha, legalábbis ami a mai Magyarországot illeti. „Amikor boldog vagyok, egész biztos, hogy politikusok nincsenek jelen” – válaszolja leplezetlen őszinteséggel az egyik kormánypárti képviselő arra a kérdésre, mikor, milyen élethelyzetben érzi magát boldognak. Árulkodó szavak. A honatya számára többnyire a gyerekeivel együtt töltött idő jelenti a boldogságot, de ezeket az órákat szigorúan őrzött magánélete részének tekinti, és kósza utalások szintjén sem tenné ki azokat az ablakba. Vannak ugyan a munkájával összefüggő sikerei, de nem tartozik azok közé, akik eltelnek saját politikai szerepléseiktől.
Hasonló szemérmességet tanúsítanak más országgyűlési képviselők is, sőt, a többség még címszavakban sem hajlandó elárulni, mi szerez nekik örömet az életben. Közvetlen környezetükben dolgozó munkatársaik azonban közlékenyebbek. Tőlük tudható, hogy a magyar képviselő, ha boldogság járja át, azt garantáltan nem a Parlamentben tapasztalja meg, hanem otthon, családi körben, mert „nemrég nősült”, mert „fia született”, mert „zöldövezeti házba költözött”, vagy mert „hosszú magány után végre társra lelt”.
SZEGÉNYEK ÖRÖME. A politika azonban nem csupán azok életét befolyásolja, akik hivatásból foglalkoznak vele, hanem a hétköznapi emberekét is. A világ „boldogabb” vidékein a döntéshozók mindinkább tisztában vannak ebbéli felelősségükkel. „Nem csak arról kellene gondolkodnunk, hogy miként tehetünk pénzt az emberek zsebébe, hanem arról is, hogyan ültethetünk örömet a szívükbe” – írja például egy helyütt Tony Blair volt brit miniszterelnök a naplójában. A kérdés azonban Magyarország esetében egyelőre inkább csak negatív előjellel tehető fel: felelős-e a hazai politikai elit a megromlott közhangulatért, s ha igen, miként tudná azt jobbítani. Nos, a lapunknak nyilatkozó képviselők szinte kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy a politika és a boldogság normál esetben nem szorosan összetartozó fogalmak. „Rossz viszonyok között is lehet boldogan élni, bár egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetben nyilván csak be-bekopoghat a boldogság” – fogalmaz Gulyás József, szabad demokrata képviselő. Hasonlóan vélekedik Pelczné Gáll Ildikó, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség alelnöke: „A boldogság szubjektív kategória, mindenkinek mást jelent. Az azonban vitathatatlan, hogy bizonyos feltételek megléte nélkül senki nem érezheti magát boldognak. Egészség, munka, szociális biztonság és otthon nélkül ez elképzelhetetlen.”
Ezzel meg is érkeztünk a politikához! Az egészség őrzését és a gyógyító szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférést szolgáló, a foglalkoztatást, különösen a nők és a hátrányos helyzetűek elhelyezkedését javító, otthonteremtést és gyerekvállalást ösztönző programok indítása ugyanis a mindenkori kormányok feladata, s mivel társadalmi szükségletet elégítenek ki, a pártok akár egyet is érthetnének a stratégiákban. Az eltérő értékrend azonban más-más irányba húzza a pártokat – azok pedig az országot.
„A közhangulat valóban politikafüggő, amelyet az Ön szerint általában jó vagy rossz irányba mennek a dolgok? kérdéssel mérnek a közvélemény-kutatók, s a válaszok amplitúdója meglehetősen nagy” – húzza alá Karácsony Gergely, a Medián kutatási igazgatója. Az őszödi beszéd és az azt követő zavargások után soha nem tapasztalt magasságba szökött az elégedetlenek aránya, de ez év októberében is a megkérdezettek 75 százaléka vélekedett úgy, hogy rossz irányban mennek a dolgok. „A politika és a közhangulat együtt hullámzik; a választásokat megelőzően és közvetlenül utána mindig nagyobb az optimisták tábora, egy év elteltével azonban alábbhagy a lelkesedés” – magyarázza Karácsony.
Az elégedettséget már nehezebb mérni, bár azt is befolyásolja az aktuálpolitika. Nemzetközi szociálpszichológiai vizsgálatok szerint ugyanakkor ez nem annyira az aktuális közállapotoktól függ, sokkal inkább attól, hogy az emberek számára mi a mérce, mihez viszonyítják saját helyzetüket. A magyarok számára ez évtizedek óta a külföld, azon belül is a nyugat-európai államok. Amikor a keleti blokkhoz tartoztunk, akkor is „a Nyugathoz” mértük magunkat. Igaz, akkoriban fél szemmel a többi szocialista országra is sandítottunk, s azokhoz képest nálunk még mindig elviselhetőbb volt az élet. „Innen adódott a legvidámabb barakk érzés” – mutat rá Karácsony Gergely, miért lehettek elégedettebbek az emberek az állampárt idején, mint ma. Mindez azonban már a múlté, néhány éve már a térségnek sem mi vagyunk a relatíve legjobb életkörülményeket nyújtó állama.
„A rossz közhangulatért a szekértábor-logikából fakadó durva médiapolitizálás a felelős” – állítja Gulyás József. Jelesül az, hogy érdemi kérdések nem mennek át a média szűrőjén, csak az egymást minősítő üzenetek. Magyarországon az SZDSZ-es politikus szerint azért van túlsúlyosan jelen a politika a hétköznapokban, mert nem jött be a makroközgazdászoknak az a rendszerváltás idejéből származó prognózisa, miszerint ha jól jelölik ki a gazdaságpolitika kereteit, és feláll az új intézményrendszer, akkor a mindenkori kormányok mozgástere csekély lesz, és sem negatívan, sem pozitívan nem tudják alapvetően befolyásolni a folyamatokat. „Ez a várakozás nem teljesült, a politika az életünk szinte minden területére rátelepedett, ráadásul az állami intézmények működésének színvonala is alatta marad a fejlett demokráciákénak” – sorolja Gulyás. Önkritikusan hozzáteszi: egyik oldalon sincs olyan hiteles, távlatokat is felmutatni képes stratégia, amelyből megérthetnék a választópolgárok, mit várhatnak a reformoktól, miért szükségesek az átalakítások, honnan, hova akarunk eljutni. A pártok inkább abban futnak versenyt, hogy összezavarják őket.
Másban látja a megosztottság és a rossz közhangulat okát az ellenzék, amelynek képviselői a politika hitelvesztéséért egyértelműen a miniszterelnököt és a kormánypártokat teszik felelőssé. „Ahhoz, hogy az emberek bízni tudjanak az államban és intézményeiben, elengedhetetlen, hogy a vezetők számon kérhetők legyenek, s egyetlen párt se kerülhessen csalással hatalomra” – nyomatékosítja Pelczné Gáll Ildikó. Szavai szerint a koalíció nem azt a programot hajtja végre, amelyhez a kampány során elnyerte a választók bizalmát. „Az emberek azt tapasztalják, hogy szavaztak valamire, ám annak éppen az ellenkezője valósul meg; innen eredeztethetőek a problémák.” Ráadásul 2004 óta kapkodás tapasztalható: 100 pont, 48 pont, tisztasági csomag, hetente újabb ötletelés, amit már a koalíciós pártok is alig tudnak követni, nemhogy a választópolgárok. „A kevesebb több lenne; egy-két területen kellene eredményt felmutatni, hogy a politika visszaszerezze eljátszott becsületét” – vallja a Fidesz alelnöke.
BORÚLÁTÓ NEMZET. Pedig a fejlesztés, a gyarapodás nagyon is befolyásolja az emberek boldogságérzetét. Nemzetközi vizsgálatok igazolják, hogy a gazdag országok polgárai boldogabbak, mint a szegényeké. Ugyanakkor a boldogságot inkább az határozza meg, hogy az emberek milyen fontosságot tulajdonítanak az anyagi javaknak. „Minél feljebb értékeli egy társadalom az anyagi boldogulást, annál többen érzik magukat boldogtalannak” – mutat rá Karácsony Gergely a messze földön híres magyar borúlátás egyik fő okára, hiszen pechünkre a magyar társadalom Európában az egyik „legmateriálisabb”. Honfitársaink számára kiemelten fontos, hogy sok pénzük legyen, ám szerencsétlenségükre abból van a legkevesebb.
A boldogtalanságérzetet fokozza, hogy a politikai elit felsrófolta a választások tétjét. Elhitették, hogy a kormányok csodát tudnak tenni: varázsütésre elkészül a 4-es metró, utak, hidak épülnek, csökkennek az adók. Kialakult egy spirál, amelyben a politikusok úgy érzik, ígérniük kell; azaz egyelőre nincs kiút az ördögi körből. A választásokat követően ugyanis óhatatlanul csalódnak a polgárok, amit az elit úgy old fel, hogy legközelebb még többet ígér. Csakhogy az őszödi beszéd után a választópolgárok vélhetően soha többet nem hisznek az ígérgetésnek. Meglehet, 2010-ben is ígérgetős párt nyer majd, az emberek azonban tudni fogják: bármit hirdetnek, úgysem hajtják végre. Az elit éppen ezért ma nem annyira konkrét programokkal tudna pozitívan hatni a közhangulatra, mint inkább azzal, ha véget vetne az acsarkodásnak. „Messze túl van a politika azon a határon, amit a társadalom el tud viselni, a kiegyezés igénye oly mérvű, hogy azon a pártok nem léphetnek túl” – figyelmeztet a Medián kutatási igazgatója a legfrissebb közvélemény-kutatások eredményeire hivatkozva.
„A magyar társadalom a negatív hírekre van szocializálódva” – állítja Csepeli György szociálpszichológus, „mellesleg” a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium közpolitikai igazgatója. „Elkeseredni, szenvedni, keseregni szeretnek. Persze ez csak szerepkellék. Ki tudja, hogy otthon a konyhában, a hálószobában ki, mikor és minek örül. Ahhoz már végképp semmi köze sincs a politikának” – húzza alá a professzor. A politika azonban veszélyes üzem. „A hibás döntések, rossz intézkedések, lelketlen eljárások jóvátehetetlen mértékben képesek boldogtalanságot és elégedetlenséget kiváltani a társadalomban, ezzel szemben a pontos helyzetfelismerésen alapuló döntések, jó intézkedések, empátiás politikai eljárások kisebb hatást gyakorolnak a szubjektív jóérzésre” – magyarázza Csepeli. A politika a mai viszonyok között akkor jár el helyesen, ha korlátozza és megosztja magát. Az állami túlelosztás visszafogása azonban csak akkor lehetséges, ha konszenzusos alapon történik. A reformkor azért volt politikailag sikeres, mert az érdekek egyesítésének elvére épült. „A magyar nemesség önként mondott le előjogairól, s emelte be az alkotmány sáncai mögé a nemzet egyetemét” – nyúl vissza a történelemben a XIX. századig a szociálpszichológus, jelezve, honnan meríthetne példát a mai magyarországi politikai elit.
Mivel sorsfordító döntési ponthoz érkezett az ország, választanunk kell. „Vagy folytatjuk a javak nyakló nélküli redisztribúcióján alapuló közpolitikát, amely kiszakít bennünket az individualizáció világtörténelméből, s milliókat tart az infantilizmus, a paternalizmus és a tekintélyelvűség lelki kalickáiban, vagy olyan rendszert hozunk létre, amely visszavonhatatlanul felértékeli a választó, döntéseiért felelős individuumot” – mutat rá a két lehetséges útra Csepeli György.
