Cinikusan úgy jellemezhetnénk a kábítószeresek kezelésére, a drogozás megelőzésére szánt hazai forrásokat, hogy aki bódulni akar, az jobban jár, ha alkoholizálni kezd, mivel a májcirrózisra legalább jut pénz… Tudniillik mindaddig, amíg Magyarországon a daganatos, a szív- és érrendszeri betegségek a vezető halálnemek, s megoldhatatlan az alkoholizmus problémája, addig vulgárisan így lehet összefoglalni a kábítószeresekkel kapcsolatos általános mentalitást: „A narkósok maguknak keresték a bajt”. A prioritások tehát egyértelműek: az egészségügyre jutó, „sohasem elég” pénzt inkább a fenti betegségekben szenvedőkre, az ő gyógyításukra hivatott intézményrendszerre fordítják, semmint a drogosokra. Stratégia
Ha a látszat – az előítélet – nem is nagyon változott meg a múlt rendszer óta, egy és más azért történt „kábítószer fronton”. Például 1998-ban elkészült a nemzeti drogstratégia. Erről Topolánszky Ákos – aki 1999 és 2003 között a kábítószerügyi koordinációért felelős helyettes államtitkár volt – azt állítja, hogy messze megelőzte a korát, mivel egyebek közt például a helyi közösségi együttműködésre helyezte a hangsúlyt. Topolánszky egyfajta „szakpolitikusi etalonnak” tekinthető; kvalitásainak elismerését jelzi, hogy az Orbán-kormány után a Medgyessy-érában is megőrizhette tisztét. Igaz, 2003-ban mennie kellett – hogy miért, azt nem hozták nyilvánosságra. Szakértelméhez, hitelességéhez kétség sohasem férhetett: már az 1970-es évek végétől részt vett a különböző prevenciós, gyógyító munkákban, amikor még a református egyház adott védőernyőt a Kallódó Ifjakat Mentő Missziónak.
Az ő hivatali ideje alatt, ha lassan is, de kezdtek kialakulni a megelőzés és kezelés intézményi keretei. Leginkább 2000 után vált ez tetten érhetővé, amikor is a nemzeti drogstratégia először a kormány, majd az Országgyűlés elé került, s mindehhez költségvetési forintokat rendeltek.
Az induláskor – az induláshoz -, 1999-ben még csak 200 milliót adtak, 2000-ben azonban már 760, 2001-ben 960, 2002-ben pedig 1050 milliót, ebből lehetett a különböző programokat finanszírozni; mindezt uniós pénzek és egyéb pályázatokból érkező eurók egészítettek ki. A szükséges nagyságrendet érzékelteti, hogy 2002 őszén a kormány tájékoztatót hallgatott meg a gyermek-, ifjúsági és sportminiszter előterjesztésében, aki a drogstratégia megvalósítására egyszeri 7,9 milliárd forintos támogatási igényt nyújtott be. Ehhez képest 2003-ban 700 millió forintal egészítették ki csupán az előző évi keretet. Az uniós pénzekkel együtt akkor így is több mint kétmilliárd forint állt rendelkezésre (a felhasználási területeket lásd külön), s hasonló maradt az induló keret tavaly is, ám ebből az év közben 500 milliót elvont a pénzügy.
Ehhez képest az uniós csatlakozást követően megszűntek az EU-s pályázatok és a Phare-pénzek. Ahogyan Topolánszky Ákos nem sejthette azt, hogy egykori minisztere miniszterelnök lesz, úgy azt sem, hogy az ő miniszteriális munkálkodásának 2003-ban bealkonyul. Ezt követően a korábbi források olymértékben leapadtak, hogy az idén a tavaly év eleji összegnek már kevesebb mint a fele, 990 millió forint jut erre a területre. Ennek máris következménye a működő programok szétesése, civil szervezetek megszűnése. Egyébként a szétzilálódást tökéletesen illusztrálja, hogy immár a Topolánszkyt annak idején a hivatalban fölváltó Gábor Edina sincs a helyén.
Védekező eszközök
A GYISM által támogatott területek között 2003-ban 1 milliárd 908,4 millió forintot osztottak ki drogügyben:
981,0 millió forint a Kábítószer-ellenes Nemzeti Stratégia megvalósítására
332,9 millió forint drogmegelőzésre
260,2 millió forint a Kábítószerügyi Egyeztető Fórumok intézményfejlesztése című Phare-programra
207,8 millió forint alacsonyküszöbű és drogkezelő intézmények szolgáltatásainak fejlesztésére
86,5 millió forint a kábítószer-problémával kapcsolatos képzésre, továbbképzésre, kortársképzésre
40,0 millió forint drogkutatásokra, vizsgálatokra
Mire van pénz?
A jelenlegi trendek azt a politikai rendszerektől független hozzáállást erősítik, hogy a kábítószerezéssel kapcsolatos ügyeket minden kormány csak lerázhatatlan nyűgként kezeli. Ha ugyanis látszólag nincs pénz, azért kiderül, hogy mégiscsak van, csak másra. A TASZ szakembereinek véleménye szerint például egy, a közelmúltban tartott Békés megyei hétvégi diszkó-razziára – amely inkább demonstratív, mintsem preventív vagy elrettentő – nagyjából 2 millió forint ment el.