Az 1980-as évekről van szó, amikor az állami és szövetkezeti tulajdon aránya 96 százalék körül mozgott, az adók túlnyomó hányadát az állam tulajdonosként szedte. Ezekben a régi időkben a lakosságnak csak kis hányada adózott, a meghatározó jellegű munkaviszony jövedelmét nyugdíjjárulék terhelte, adó nem. A mezőgazdasági kistermelésre létezett egy adónem (háztáji és kisegítő gazdaságok jövedelemadója). Ez azonban inkább arról szólt, hogy hogyan nem kell adót fizetni. Az önálló szellemieknek egy ideig külön adójuk volt. Általános jövedelemadót Kellér Dezső leleményével szólva: a maszekok fizettek.
„Általában elmondható, hogy adóról, mint szabályozó eszközről a lakosságnak fogalma sem volt, gyakorlata sem. Az alkalmazott nem tudta, hogy a munkabére azért nem adózik, mert a közterhet a vállalat fizeti (helyette is)” – vallja meg Vámosi-Nagy.
A maszekoknál az adómegállapítás módja az adókivetés volt: az iparosok és kereskedők bizottságai vizsgálták a bevallásokat, amelyek nemcsak az üzleti adatokat tartalmazták, hanem a vagyoniakat is (ingatlantulajdon, gépkocsi,), sőt az eltartottakra is rákérdezett a formanyomtatvány. Mindez így zajlott: a maszek lehetetlenül alacsony jövedelmet vallott be. A maszekokból álló bizottságok ezt megbecsülték, felemelték, de még mindig igen alacsony jövedelem körül jártak.
Az adókat kormányrendeletek és pénzügyminiszteri rendeletek szabályozták. Első fecskének az illetéktörvény bizonyult (1986.). Külön adóigazgatási és – eljárási szabályokat alkottak a lakossági (LAESZ) és a vállalati (VAESZ) adóztatásra, ahogy az apparátusok is elkülönültek egymástól.
Ilyen környezetben vetődött fel (valójában 1986-ban), annak a gondolata, hogy az adórendszert – európai minták alapján – át kell alakítani, alapjaiban kell megreformálni. „(A reform kifejezést azóta igencsak lejáratták az adózásban; ha az egyik adó kulcsát módosították, már reformot emlegettek.)”
„Az állambevételi funkció elsődlegessége mellett a rendszer közgazdasági szabályozóként működjön, szektorsemlegesen, igazi piacként kezelve a gazdaság szereplőinek mindegyikét” – írja Vámosi-Nagy, hozzátéve persze: Mintha valóságos piac létezne Magyarországon, ahol a szereplők racionális érdekei valamilyen szinten összehangolt produktumot eredményeznének, ahol meghatározó a haszon és a növekedés (és ahol persze nemcsak győztesei vannak a versenynek, hanem vesztesei is). Mármint a nyolcvanas évek második felében…
Ez idő tájt senki nem gondolt valóságos piacra, ahol a magántulajdon meghatározó jelentőségű.
(A cikk folytatása az ÉS-ben olvasható!)
