Sokszor megesik, hogy az embert körülveszi az oxigén, és nagyon boldog, aztán egyszer csak pillanatok alatt elfogy körülötte a levegő. Ezek a helyzetek gyorsan változnak
– mondta az Indexnek adott interjúban Cselovszki Zoltán, az Iparművészeti Múzeum főigazgatója, hozzátéve, hogy úgy érzi, körülötte épp elfogy a levegő. Szerinte ugyanis „teljesen egyértelműen van egy nagyon erős szándék arra, hogy engem tegyenek hibássá azért, mert a rekonstrukció eddig nem történt meg.”
A Magyarország egyik legértékesebb műemlékei közt számontartott Lechner-épület lassan egy évtizede a nyilvánosság elől elzárva áll, a 2017-es bezáráskor ígért felújítást az előző kormány pénzügyi és prioritási okokra hivatkozva folyamatosan halasztgatta. Nemrég, a Múzeumok Éjszakáján megnyitották a közönség és az újságírók előtt, így mi is bemutathattuk, milyen leromlott állapotban vannak a szecessziós terek, Tarr Zoltán pedig úgy fogalmazott, hogy „a be nem váltott ígéretek szomorú szimbóluma ez az épület”.
Cselovszki az interjúban azt mondja, hogy iszonyú nehéz elmagyarázni olyan embereknek, akiknek nem ez a szakmájuk, hogy egy ekkora beruházás előkészítése hány évig tart, és hogy miért kellett háromszor teljesen átterveztetni a teljes tervdokumentációt, vagy hogy miért van az, hogy egyszer van rá pénz, egyszer meg nincs.
A kormányzati munkának megvan a maga hivatali rendje és útvonala, amit be kell tartani. Sokan mégis úgy fogalmaznak, hogy nem lobbiztam eléggé a projektért. A kollégáimmal rettentő nagy munkát végeztünk el, és pontosan ennek a munkának köszönhető az, hogy a beruházás akár holnap reggel elkezdhető lenne. Nincs még egy ilyen szinten előkészített projekt ma Magyarországon. Erre az alapos előkészítésre építve lehetne most hazahozni a fejlesztésre szánt uniós pénzeket.
Szóba kerül az is, hogy aggályosnak tartja-e, mikor politikusok vittek el műtárgyakat a közgyűjteményekből, többek között az Iparművészetiből is. A főigazgató elismeri, hogy valóban adtak kölcsön műtárgyakat, többek között a Karmelitába is – ezek miatt volt olyan tavaly nyáron, hogy a múzeum dolgozói is nyilvánosan tiltakoztak.
Ott eredetileg az volt az ígéret, hogy amíg nem szerzik be a saját darabjaikat, a nyitásra adjunk kölcsön néhány dolgot. Később volt egy következő kör, amikor Lázár János kijött hozzánk bútorokért és egyéb tárgyakért. Azt a látogatást igazából nem is értettük, mert harminc műtárgyról volt szó, amiből tizenhármat válogattak ki, és azokon még restaurálási folyamatok is zajlottak. Megjegyzem: ha mi restaurálunk egy ilyen tárgyat, azt mindig a kölcsönvevő fizeti ki, mert nekünk nincs rá pénzünk.
– mondta, hozzátéve, hogy végül ezeket el sem vitték, egyetlen darab sem került közülük a Karmelitába. A faliszőnyegek viszont valóban ott voltak körülbelül öt évig, de azóta már visszatértek.
Később arról is beszél, hogy rendszeresek voltak a miniszteri kérések, és még a köztársasági elnök felől is érkeztek ilyenek, név szerint Novák Katalintól és Sulyok Tamástól is.
Ez egy bevett szokás volt. Rengeteg miniszter kért sok mindent, de legfeljebb a tíz százalékát teljesítettük. Elismerem, hogy a Karmelita vitatható kölcsönzés volt, de szerencsére semmi baj nem történt. A múzeum szakértői rendszeresen voltak ott szemlézni.
