Több dologgal akartam kezdeni ezt a cikket, egy házzal, egy notesszel, egy idős kapussal, a feleségemmel, végül mégis Orbán Viktort választottam.
Több oka is van a részrehajlásnak. Bár a feleségemmel kéz a kézben nézünk meccseket, legutóbb például a belga-egyiptomi fűbulit, senki nem tett annyit, mint Viktor, ő az, aki megérdemli, hogy még utoljára ebben a cikkben, mint labdarúgó szakértőről, drukkerről, tudományos munkatársról, szóbeli labdarúgástani esszék megalkotójáról, szotyolamesterről szó essék,
aztán soha többé, de még hallgatással, mutogatással se.
Ugyanis senki nem ártott az utóbbi harminc évben annyit ennek a gyönyörű sportnak, mint ő. El kell ezt mondani, aztán el kell fordulni, mint egy életre kelt útjelző tábla, más a menyegzői útmenet, gyerekek. Nem azt mondom, hogy a háza rossz helyen van, Felcsúton. Ja, de azt mondom. Be kellett volna emelni a pálya közepére, hogy a tag onnan, a kerítésre könyökölve nézhesse a fiúkat, teljesen mindegy lett volna, mindegy a magyar labdarúgónak, hogy zsindelyes kormányfői ház mézeskalácskodik a kezdőkörben vagy struccfarm.
Orbán elvtárs minden vébé, ebé előtt azt ígérte húsz éve, hogy kijutunk. Ott leszünk. A magyar név megint szép, izé, lesz. Mindjárt világsztárokat nevelünk. Mindjárt pariban leszünk a züllött belgákkal, de legalábbis leesszük a brazilokról a húst. Soha semmi nem jött be. Egyetlen jóslata sem. A finanszírozási rendszere sem. A kiválasztás, az akadémiák, méregdrága stadionok, az igazságtalan TAO, semmi.
Szponzorált tartalom
A „Kimaradt ziccerek” megjelenését a Mercedes-Benz Citan támogatja
Most pedig zajlik a világbajnokság, a sok pénz ráült az eseményekre, mozgatja, működteti, fojtogatja, reklámidőt és ivószünetet kényszerít a játékosokra. Kevéssé értő szurkolóként mindösszesen egy tippem van arra nézvést, hogy nekünk, magyaroknak mit kellene tenni, mindjárt el is mondom.
