A drávai átkelés után I. Szulejmán szultán elképesztő méretű, 100 ezres hadserege – ebből nagyságrendileg 80 ezer fő volt ténylegesen harcoló katona, de a többiek is fegyvert fogtak szükség esetén – napokig bolyongott a Dráván túli mocsarakban. Toronyiránt tört előre, mert tudta, hogy II. Lajost Mohács környékén kell keresnie: fő célja a király legyőzése, majd – hadjáratát megkoronázandó – Buda elfoglalása volt. A magyarok az Eszék és Mohács között a Dunába futó Karasica-pataknál várták, Tomori Pál és 6–10 ezer vitéze a mohácsi csat előtt öt nappal fényes győzelmet aratott az előrenyomuló ellenségen. Állítólag háromezer oszmán katona maradt a csatatéren, a magyarok végül mégis visszavonultak – erről szólt az előző rész a mohácsi csatát bemutató sorozatunkból, amelyben többek között a Szapolyai János „késéséről” és „árulásáról” szóló hiedelmeket is cáfoltuk.
A folytatásban maga a történelmi összecsapás, 1526. augusztus 29-e délutánjának krónikája következik a legfrissebb kutatások eredményei alapján. Kiderül, hogy az első kört a magyarok fölényesen behúzták, és nemeseink egy kisebb csapata csaknem elérte magát Szulejmán szultánt. Illetve az események cseppet sem követték a képzeletünkben élő „klasszikus középkori csaták” forgatókönyvét, amelyekben az ellenfelek felsorakoznak, összecsapnak, majd a vesztes futásnak ered, a győztes pedig ünnepel. Dr. B. Szabó János történésszel, hadtörténésszel, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársával beszélgettünk.
