A Magyarországról szóló elemzések origójában szándéktól és jóindulattól függetlenül jellemzően a kétharmados kormánytöbbség rendkívüli jellege szokott állni. Alkalmas kiindulópontja lehet ez az ostorozásnak, de akár a méltányosságot és megértést mutató értékeléseknek is. A kétharmad általában úgy jelenik meg ezekben a szövegekben, mint egyfajta korlátlan lehetőség és előny a kormány oldalán, míg komoly veszély és hátrány az ellenzék térfelén.
Ritkábban kerül elő egy másik lehetséges olvasat, amely a politikai felelősség oldaláról közelít a kétharmad témájához. A közjogi értelemben korlátlan cselekvési lehetőség ugyanis hasonlóképpen korlátlan felelősséget is teremt. Ami jó hír a cselekvés pillanataiban, az könnyen a visszájára fordítható az utólagos elszámolásnál. Eddig a rendszerváltozás óta valamennyi kormány esetében ennél jobban megoszlott a felelősség. Még a kétharmaddal rendelkező Horn-kormány esetében is volt kire mutogatni a többségi szocialistáknak, ha dolgok nem mentek jól. Mindig kéznél volt a koalíciós partner, emlékezzünk csak az akkori miniszterelnök közbiztonságot érintő, dorgáló kijelentésére. Más kormányok esetében az erős, kétharmados döntéshozatalt blokkolni képes ellenzék is felmutatható a sikertelenség okaként. Ha még ehhez koalíciós partner is társult, akkor pedig a kifogások egész tárháza állt a problémás bizonyítványát magyarázni kényszerülő politikai vezető rendelkezésére.
A jelenlegi felállásban azonban nincs lehetőség belső bűnbakot teremteni. A parlamenti számarányaiban és teljesítményében egyaránt gyengélkedő ellenzéket egyre nehezebb felelőssé tenni bármilyen negatív, népszerűtlen kormányzati döntésért. A régiek korholása az idő múlásával egyre gyengébb érvvé válik, az újak meg még soha nem is rendelkeztek kormányzati felelősséggel. Az pártjaiknak megvan a maguk felelőssége, a baloldalon jellemzően saját maguk amortizálásáért. Ebből legfeljebb áttételesen mutatható ki felelősség az ország ügyeinek alakításáért: nem képesek ütőképes alternatíva kialakítására, így még jövőbeli fenyegetésként sem tudják akaratukat legalább egy kicsit érvényesíteni.
Az Európai Unió és a szélesebb külföldi nyilvánosság irányából érkező, egyre határozottabb igények, felszólítások azonban árnyalják ezt a képet. Belülről közjogi eszközökkel, politikai nyomással nem kényszerítheti senki Orbán Viktort akarata, politikája megváltoztatására. Az elmúlt hetek eseményei viszont a magyar közvélemény számára is könnyen lefordíthatóak úgy, hogy a külső szereplők szeretnék eltérő akaratukat érvényesíteni a magyar döntéshozatalban. Ezeknek a szereplőknek pedig – legyen szó akár az EU-ról, az IMF-ről, vagy általában a pénzügyi befektetőkről – komoly eszközeik vannak arra, hogy kéréseiknek nyomatékot adjanak.
Az elmúlt hetek viharos eseményeinek van egy nem szándékolt következménye. Rövid, de intenzív kampánnyal felépítette magát egy külső felelős, akire könnyen rá lehet majd mutatni az elszámolásnál. A körvonalak persze homályosak: benne van az EU, benne vannak a pénzügyi körök, külföldi véleményformálók. Amikor épp Martin Schulz nyilatkozik arról, hogy egy uniós tagállamnak nincsenek belügyei, akkor ő veszi magára a potenciális külső felelős köpenyét. Amikor a név és arc nélküli örök alany, a „londoni elemző” beszél arról, hogy mit kéne tennie a magyar kormánynak a piacok megnyugtatására, akkor övé a gonosz szerepe. A sor még hosszan folytatható EP képviselőkkel, publicistákkal és mindenkivel, aki mostanában nyomás alatt próbálta tartani Magyarországot.
Ezek a szereplők hihetetlenül nagy szolgálatot tettek a jobboldali magyar kormánynak: tálcán felkínálták magukat az eddig nem létező külső politikai felelős szerepére. Ha valami nem vagy rosszul sikerül, innentől már lesz kinek azt is a nyakába varrni. Minél arrogánsabb, követelőzőbb stílusú egy-egy kritikus nyilatkozat vagy akció, annál jobban megfelel ennek a célnak. Az EP három órás préselése már meg is tette az első hatását: három nappal később minden korábbinál nagyobb kormánypárti tömeg ment az utcára. Nem kis részben azért, mert megint volt ki ellen kimenni és demonstrálni.
