BUÉK! – hazudta a Népszabadság

A rendszerkritika peremén táncol, rendkívül pesszimista látomás (BUÉK!)

A tudományos és technikai forradalom bűvöletében élő hatvanas években világszerte – de a szocialista országokban különösen – sokat, mindenekelőtt ugrásszerű fejlődést és gyorsan emelkedő életszínvonalat vártak a tudományos vívmányoktól. A magyarországi pártvezetés is gyakran szólt a műszaki értelmiségről, sőt a vitatkozó mérnökök, közgazdászok ügyesen kritikus filmek – mint a Kovács András rendezte Falak – főhőseivé váltak. A 10 évvel későbbi szilveszteri forgatagban hányódó értelmiségiek vegyészmérnökök, akik számára a másfél éves, jelentős újítást ígérő projektjük már főképp karrierjük szempontjából fontos, és csak ezután jön a szakmai kihívás. A népgazdaság kategóriája viszont már fel sem merül.

A BÚÉK! a rendszerkritika peremén táncol, rendkívül pesszimista látomás, ám az aktualizálásnál minduntalan erősebbnek bizonyulnak az örök emberi gyatraságok és szenvedések. Hiába emlegeti például az egyik főhős, Perjés Laci félrészegen 1956-ot: a kis társaságban sokadszor felidézett sztori arról szól, hogy gyerekként egy párkányon gellert kapott golyó megsebesítette. Társai úgy intik le, mint az első világháborús veteránt, akitől ezredszer hallják, hogyan kapott légnyomást Doberdónál. Egyébként sem 1956 emlegetése volt tabu Kádár alatt, hanem a nyolcvanas évekhez közeledve nagyon óvatosan módosuló hivatalos értékelés tagadása. Márpedig Laci annyit állít, 1956-ban lőttek – persze a sorok között olvasáshoz szokott értelmiség kihallhatott egy olyan üzenetet is, hogy a dolgok másképp voltak, mint mondják, de hát ezt meg enélkül is tudták.

A korábbi vállalati viszonyokat és prioritásokat felborító új, merev, gőgös főnök ugyanúgy érkezhetne egy olasz vállalathoz is, legfeljebb nem virít mellette a minisztérium egy vezetője, hogy érzékeltesse vele, hogy tévedésben van, ha vállalati teljhatalomról ábrándozik. A magánéletükben is barátokként összejáró kollégák egymás elleni áskálódása is emberi gyarlóság: az mérgezi meg a kapcsolatot, hogy mindhárman ugyanarra az egy helyre törekednek. Mivel egy kinevezéshez – és más kisebb-nagyobb juttatások tekintetében – a hetvenes évek Magyarországán a párttagság előnyt jelentett, egyikőjük, Tárnok Gyuri belép a pártba. Mikor ez kollégái számára egy elszólásból kiderül, nem a politikai, hanem a karriermotiváció miatt kérik számon a titkolózást. Az MSZMP számára a hetvenes évekre elérkezett az az idő, amikor egy tömegpárt már nem a lelkes mozgalmárokat vonzza magához. Hiába hozta fel Gyuri azt a gyakori – rendszerváltás után is használt – érvet, hogy ő belülről akarta megváltoztatni a dolgokat, ami tisztességesebb, mint a partvonalról kritizálni. Ráadásul a hetvenes évek elején az MSZMP Biszku Béla, Komócsin Zoltán és Gáspár Sándor vezette reformellenes szárnyának nyomására napirendre került a munkásság párttagságon belüli aránya – pontosabban annak növelése. Ezért aztán a hetvenes évek közepén, az értelmiségi létszámstop idején, nem is volt mindig olyan egyszerű mérnökként „beférkőzni” a pártba.

Persze a film tükrözi a sokszor langyosként, posványosként, szürkeként jellemzett hetvenes évek komor hangulatát, amit a rendező magánéleti válságokkal mélyít el. Két gyerek után kiüresedő házasság 40 felé, ahol a rádióamatőr férj előbb kíván boldog új évet az éterben az egész világnak, mint saját feleségének. Bőven harmincon túl is anyjával élő értelmiségi nő, akinek karrierje is megtorpant. A negyvenes éveit taposó mérnök, akinek évfolyamtársai már felértek a csúcsra, aki menyasszonyát évek óta hitegeti a gyerekvállalással. Még csak nem is a divatos „előbb a kocsi, aztán a kicsi” szlogen köszön itt vissza, mert a nő a 87 ezer forintját nem Zsigulira költi, hanem egy társbérleti szoba felújítására. Végül egy fiatal szövőnő, mindössze 18 éves, 1950 forintos havi fizetéssel, ami az akkori átlagkereset felét épp hogy meghaladta. Róla nem is nagyon tudunk meg mást, mint hogy hónap végére már nem maradt pénze, ám erről 1978-ban csak művészi alkotások és szűk körben olvasott szociológiai tanulmányok beszéltek. A szegénység létezése a szigorúbb tabuk közé tartozott. A „haladó értelmiség” küzd ugyan, de minduntalan bürokratikus labirintusokban találja magát. Kiútként felmerülhet az ellenállás egy formája, a kivonulás, az ország elhagyása. Laci és az új főnök közös évfolyamtársa Párizsban él, Citroënnel jár – a nyugati értelmiség rendesen meg van fizetve.

Az 1978-at évet köszöntő újévi Népszabadság Eredményes évtized című cikkével méltatta azt a gazdasági reformot, amelynek 1972-ben induló határozott befékezése a hetvenes évek értelmiségi hangulatára is rányomta bélyegét. Ám ezek az évek a citroënes Nyugaton is a válság jegyében telnek. A válságéban, amely a propaganda szerint „hozzánk nem gyűrűzik be”. Márpedig a válságoknak olyan a természete, hogy begyűrűznek. Ha úgy tetszik, ez is a rendszer egyik hazugsága volt. Ám amikor a végképp elromló hangulatú szilveszter éjszakáján Laci körbehordozza az „igazságkalappá” kinevezett fejfedőjét, nem kap önvallomásokat, legfeljebb kitérő válaszokat, hallgatást. Nem a rendszer az, amiről ott a laboratóriumban kimondatik, hogy hazugságokra épül, hanem emberi kapcsolataink. Többek között ezért nem akadt fenn Szörény Rezső rendezése a Filmfőigazgatóságon.