Luxemburgi Zsigmond fiú utód nélkül hunyt el 1437 decemberében, ezért veje, Habsburg Albert követte őt a trónon nemcsak Magyarországon, de a német és a cseh királyságában is. A történelem azonban nem hagyta, hogy uralkodóként bizonyítsa rátermettségét, 1439 októberében ugyanis meghalt, az oszmánok ellen indított hadjárat során kitört vérhasjárvány vitte el. Csak remélhette, hogy ekkor várandós felesége, Erzsébet fiút szül, akinek gyámságára Frigyes osztrák herceget jelölte ki a végrendeletében.
A gyakorlatban hazánk király nélkül maradt, ennél rosszabb pedig aligha történhetett egy középkori királyságban: belháború, káosz fenyegetett súlyosbítva az egyre erősebb török fenyegetéssel, sőt, katonai betörésekkel.
Négy hónap telt el teljes bizonytalanságban a gyermek születéséig, amit sokan nem vártak tétlenül. Korábban, még Zsigmond halálakor felmerült Jagelló Ulászló lengyel király meghívása a magyar trónra, az ezt szorgalmazó főúri csoportok ismét aktívvá váltak. Budán és Krakkóban párhuzamosan folytak a tárgyalások, Ulászló és Erzsébet házassága is szóba került, mígnem a királyné 1440. február 22-én fiút szült, Lászlót, akinek jogát a magyar koronára nehéz lett volna törvényekre hivatkozva vitatni.
A lengyel és a csecsemő
A magyar nemesség kettészakadt, egy része az utószülöttet támogatta, míg egyre többen inkább a lengyel Jagelló Ulászlót látták volna szívesebben a trónon. Miért? Mert az Oszmán Birodalom 1439-ben elfoglalta Szerbiát, török kézre került az egyik legfontosabb – jelentőségében Nándorfehérvárhoz fogható – végvár, Szendrő. II. Murád szultán hadai közvetlenül a Magyar Királyság határáig jutottak, és minden jel arra mutatott, hogy eszük ágában sincs megállni.
Ebben a helyzetben egy csecsemő nyilván nem ideális vezető, és bár Ulászló is csupán 16 éves volt, ám a kor szabályai szerint már férfi, illetve, ami sokkal fontosabb: Lengyelország királya, vagyis a szomszédos ország anyagi és katonai potenciáljával is rendelkezett. Ő maga szintúgy érdekelt volt a magyar trón megszerzésében, a dinasztiája igen erős expanzív külpolitikát folytatott, a Magyar Királyság pedig a régió legerősebb, leggazdagabb országának számított, még Lengyelországot is felülmúlta.
Hiba volt, az özvegy királyné – aki maga is erősen ragaszkodott a hatalomhoz – és hívei időt nyertek, amit mozgósításra fordítottak, illetve május 15-én megkoronázták a három hónapos V. Lászlót. Annak rendje és módja szerint Székesfehérvárott az esztergomi érsek helyezte a fejére a Szent Koronát. A probléma csak az volt, hogy Erzsébet gyakorlatilag ellopta, vagyis udvarhölgyével, Kottanner Jánosnéval ellopatta a szakrális tárgyat, ami annyira felháborította a korabeli közvéleményt, hogy nagyon sokan elpártoltak tőle.
Hunyadi Ulászlót támogatta
Amikor tehát Ulászló végre fizikai valójában megérkezett, a Magyar Királyságnak már törvényes uralkodója volt a három hónapos V. László személyében. Ismét tárgyalások kezdődtek, ezúttal Szent István koronájának megszerzéséért, a magyar szokásjog értelmében enélkül a királyi hatalom nem lehetett legitim. A vége persze kudarc lett, ezért Ulászlót egy másik, ugyancsak első királyunkhoz köthető – valószínűleg Szent István, az ismert Szent László-hermához hasonló fej-ereklyetartójáról levett – fejékkel koronázták meg 1440. július 17-én, átmenetileg erre az ékszerre származtatták át a Szent Korona minden erejét és hatalmát (a magyar történelemben I. Ulászlóként maradt fenn a neve). Az európai történelemben is kuriózumnak számító esetről itt írtunk bővebben.
Ezzel mai fogalmakkal élve eldördült a polgárháború kitörését jelző startpisztoly.
