Ne gondoljuk, hogy biztos egy nő van a dologban, az túl egyszerű lenne. Merthogy Afrikában kezdődött az egész.
Illetve egy csudát Afrikában. Még előtte, Egerben, valamikor a nyolcvanas években, ahol akkor ennek a szenvedélyes fotós srácnak, Simonnak, néhány képét kiállították a helyi művelődési házban.
„Tetszenek a fotóid” – szólította meg egy ismeretlen magyar diák, egy gödöllői egyetemi hallgató. „Mi pár hónap múlva indulunk egy Teleki-expedícióra, Afrikába, nincs kedved velünk jönni? Lőhetnél pár jó képet.”
Simonnak gőze nem volt arról, ki az a gróf Teleki Sámuel, mire a srác elmagyarázta neki.
Mindig is hitt a rögtönzésekben. A kalandos expedíció négy hosszú hónapja alatt végigkövették a nagy magyar felfedező száz évvel korábbi útját, és annak minden fontos pontján megálltak, hogy ünnepélyesen elénekeljék a himnuszt. Simon először a „jókedvvel, bőséggel”-t tanulta meg magyar társaitól, fújta is velük, amit aztán egyre több szó, majd mondat követett. A vége felé már egész szépen pötyögött magyarul.
Utána visszatért ugyan Rotterdamba a tanulmányaihoz, de ettől fogva szívesen morzsolgatta, gyakorolgatta magában azt a bizonyos egzotikus nyelvet, ami ott Afrikában annyira megtetszett neki. Ettől persze még nem lesz az emberből áttelepülő, semmi ilyesmit nem tervezett.
Azon a sínen mozgott, amelyen az átlag holland kortársai. Féléves szakmai gyakorlat Párizsban, majd váltás: az addig közgazdásznak készülő Simon művészettörténet-hallgató lett, és átköltözött Amszterdamba. Szűkös ösztöndíját a fotói eladásából pótolta ki. Kénytelen volt megtanulni a túlélés technikáit: amikor utazott, kizárólag autóstoppal közlekedett, éjszakára barátoknál, ismerősöknél, útmenti fészerekben és egyéb lehetetlen helyeken húzta meg magát. Soha nem érdekelte a komfort vagy egy elképzelt fényes karrier, az anyagiak még kevésbé. Ez máig nem változott.
A legenda szerint egy 17. századi hajó – a kapitányával együtt – arra ítéltetett, hogy az utolsó ítélet napjáig hajózzon a világ tengerein. A híres bolygó hollandi…
Ami Simont illeti, azért a világvégét nem volt kedve kivárni.
„Nem akarna itt nálunk holland nyelvet tanítani?” – kérdezte tőle a pécsi egyetem idegennyelvi lektorátusának a vezetője. Simon meglepődött. Nem ezért jött Pécsre, hanem cserediákként. Kissé habozva mondott igent. Három–négy érdeklődőre számított, és szabályosan megrémült, amikor a szeminárium kitűzött időpontjában 45 hallgatót látott szorongani a teremben.
Szép volt az a két szemeszter a Janus Pannoniuson, élvezte, ahogy a diákjai is, de annak is vége lett. A következő években már az amszterdami Van Gogh Múzeumban találjuk őt, amelynek munkatársaként előadásokat tartott a látogatóknak.
Honnan a csudából sejthette volna akkor, a kilencvenes évek első felében, hogy valamikor majd éppen a Dunántúlon fog végleg letelepedni? Hogy lesz ő még Pécs városának bringás kulturális nagykövete, hogy egy unikális múzeumot alapít Baranyában? Az meg, hogy a pécsi civilek polgármesterjelöltjüknek kérik majd fel, több szempontból is abszurd, bizarr gondolatnak tűnt volna – és hosszan sorolhatnánk, mi mindent nem sejthetett még.
Azért azt se hagyjuk ki, hogy Simonból időközben fiatal apa lett. Az édesanya magyar volt, pesti. A terhességet nem tervezték, összeházasodni se akartak, együtt élni se, viszont Simon egyértelműnek tartotta, hogy a baba az ő nevét viselje. Rendszeresen látogatta a kicsit, eleinte még Amszterdamból. Ahogy a kislány nőtt, egyre közelebb került az apjához, majd a néhány évvel később született féltestvéreihez is. Ők így voltak egy család. Bori már elmúlt harminc, 10 éve Hollandiában él.
Na de ne szaladjunk ennyire előre.
Simon Wintermans egyelőre kereste-kereste önmagát, de ahhoz, hogy igazán felnőtté váljék, 28 éves korában Hollandiában találkoznia kellett egy lánnyal, és először életében azt érezte: íme, megtaláltam az embert, akivel le fogom élni az egész életemet. A lányt Elisabeth-nek hívták.
Sötétedik, behúzom a függönyöket. Ebből is látszik, hogy már nem vagyok tipikus holland, nem szeretem a kirakatot. Hollandiában nincsenek függönyök, az utcáról lehet látni, ki hogyan él. Furcsa dolog ez, sose jöttem rá, miért, hiszen ott az emberek sokkal távolságtartóbbak, mint itt Magyarországon, mégsem érdekli őket, hogy bárki bekukkanthat a legintimebb szférájukba
– tűnődik el Simon.
Elisabeth flamand volt, zenész, hegedűs. Minden tökéletesnek tűnt közöttük. Egyik reggel történt, még nem keltek fel az ágyból, amikor ez a teljesen egészséges fiatal nő minden szó, minden előzmény nélkül meghalt. Simon karjaiban, egyik pillanatról a másikra. „Embólia” – mondta később az orvos.
Ezzel a képpel, ezzel az emlékkel sok mindent és semmit sem lehet kezdeni.
