Szeretjük manapság úgy leírni a körülöttünk zajló eseményeket, hogy valójában egy disztópiában élünk, de ez több szempontból is túlzás: szeretünk panaszkodni, van is rá okunk bőven, de azért (egyelőre) a disztópikus filmekben vagy regényekben bemutatott világoknál sokkal jobb a mienk. Viszont a valóság, amit a The Sky Above Zenica (magyarul Az ég Zenica felett) című dokumentumfilm mutat, az már elgondolkodtatóan közel került némely filmes disztópiához: Bosznia-Hercegovina negyedik legnépesebb városa, Zenica megszürkült-feketedett, posztszocialista épületei fölött áthatolhatatlan, baljós, sűrű, sötét füst gomolyog, mely a helyi acélgyár kokszoló üzemének kéményéből szennyezi évtizedek óta a város levegőjét.
A kokszolás miatt számos kártékony, rákkeltő anyag került a levegőbe (sőt, a közeli folyó vizébe is), a városban pedig az átlagnál sokkal több a rákos vagy egyéb súlyos megbetegedés – mindenki tisztában van az összefüggéssel, viszont erről hiányoznak a független és hiteles mérések, adatok. Bonyolítja a helyzetet, hogy az üzem a város legnagyobb munkaadója is egyben. Szinte minden családban vannak rákos vagy súlyos beteg családtagok, meg persze olyanok is, akik már meghaltak. Mégsem változik semmi hosszú éveken át, a politikusok sem tesznek semmit, úgyhogy színre lép néhány bátor és elszánt helyi aktivista, akik megpróbálják a lehetetlent: megálljt parancsolni a brutális levegő- és környezetszennyezésnek.
Ami viszont a legijesztőbb Az ég Zenica felett által mutatott valóságban, hogy ez nem valamiféle kataklizma vagy katasztrófa utáni világ: az emberek kielégíthetik az alapvető szükségleteiket, a városban jelen vannak ugyanazok a nemzetközi bolthálózatok, melyek manapság mindenütt, és tulajdonképpen majdnem mindenük megvan, mégsem szabadok egészen, hiszen nem tehetnek semmit a mérgező üzemmel szemben, és tehetetlenül nyelik a kátrányt, kén-dioxidot és egyéb karcinogéneket. Rém könnyű tehát belecsúszni egy ilyen disztópiába, és nem kell hozzá sok, csak egy alapvetően gyenge és korrupt állam meg egy tőkeerős, nemzetközi nagyvállalat, történetesen a világ második legnagyobb acélgyártója.
A dokumentumfilm-rendező Zlatko Pranjic Zenicában született, de a balkáni háború idején elmenekült a városból, ahová huszonöt év elteltével egy újságcikknek köszönhetően tért vissza: ebben beszámoltak a példátlan szennyezésről és az Eko Forum nevű környezetvédő csoportról, melynek vezetője történetesen gyerekkori jó barátja, Samir Lemes lett. Pranjic egy dán kollégájával, Nanna Frank Møllerrel együtt kezdett forgatni Zenicában hét évvel ezelőtt, és az idén fejezték be a filmjüket, mely a civil aktivisták és a nagyrészt láthatatlan nagyvállalat, az ArcelorMittal közötti egyenlőtlen küzdelmet mutatja be.
Bár a film elején megismerjük Zenica hétköznapi hőseit: ötvenes-hatvanas asszonyokat és férfiakat, akik aláírásokat gyűjtenek és egyéb módokon küzdenek fáradhatatlanul az igazukért, az igazi főszereplő Samir Lemes. A zenicai műszaki egyetem építőmérnöki és épületszerkezeti tanszékének professzora irodájának falát Bob Marley, illetve az egyik legnépszerűbb jugoszláv újhullámos zenekar, a zágrábi Azra posztere díszíti – mindketten szabadságharcos attitűddel megáldott, politizáló előadók, Lemes pedig hasonló elszántsággal küzd városa levegőjének megtisztulásáért.
Amikor az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) zöldenergia-beruházásként ugyanúgy az ArcelorMittallal építtet egy új helyi hőerőművet, akkor ő az, aki kifogástalan angolsággal és rendkívül higgadtan hívja fel a bank nem túl meggyőzően bullshitelő külföldi delegációja figyelmét arra, hogy a szennyezett levegő forrása maga az ArcelorMittal, amely persze az új hőerőmű fő tüzelőanyag-forrása is lenne. Lemes az, aki később egy sima dátumellenőrzéssel rámutat az ügy abszurditására, miközben az egész EBRD-beruházás a greenwashing iskolapéldájának tűnik, különösen, amikor a projekt brit menedzsere arról beszél, Európa egyik legszennyezettebb városa lakóinak autózás helyett biciklire kellene ülnie. Ebben a történetben tehát a szennyező multicég és a korrupt helyi politikusok mellett a zöldenergiával házaló uniós intézmények sem pozitív szereplők egyáltalán.
Lemesék ráadásul szembekerülnek a saját földijeikkel is, amikor azok – hiába betegek maguk is, egyikük konkrétan gégemetszett – kihátrálnak az Eko Forum mögül, mert félnek a munkahelyek elveszítésétől. Hiába hangsúlyozzák, hogy nem bezáratni akarják az acélgyárat, csak rákényszeríteni az ArcelorMittalt, hogy tartsa be ugyanazokat a környezetvédelmi standardokat, amiket Belgiumban vagy Németországban lévő üzemeik betartanak (egyébként több mint egy évtizeddel már egy brit dokumentumfilm hasonló témában forgatott filmet ugyanennek a cégnek a csehországi Ostravában lévő üzeméről, akkor környezetvédelmi intézkedések bevezetésére kötelezték őket, végül évekkel később az ArcelorMittal eladta az ostravai üzemét). Nem csoda, hogy egy férfi egy ponton kifakad, hogy meg is érdemeljük, hogy megfulladjunk, ha senki sincs, aki fel merné emelni a szavát. Ebben szerencsére nem lesz igaza.
A másik oldalt, az ArcelorMittalt csak egyszer látjuk, inkább csak közlemények útján kommunikálnak (az alkotók Kafka A kastélyához hasonlítják, ahová képtelenség bejutni), míg Lemest és társait követhetjük az otthonukban és az utcán, vagy éppen amikor politikusokkal vagy egy EU-delegációval tárgyalnak. És ugyan a filmbéli történet sokáig szélmalomharcnak tűnhet, de Lemes és társai kitartása végül, hosszú-hosszú idő elteltével meghozza az eredményét. Ilyen értelemben Az ég Zenica felett példaértékű film, melyet segít a visszafogott alkotói metódus: a készítők végig a háttérben maradnak, a felvételek magukért beszélnek.
Annál az üzenetnél kevés aktuálisabb van manapság, hogy akkor sem szabad feladni a harcot, ha látszólag mindenki ellenünk van – az pedig pláne inspiráló, hogy hétköznapi emberek összefogással még ilyen nagy cégek ellen is képesek eredményeket elérni.
The Sky Above Zenica, 2024, 90 perc. A magyarországi bemutató egyelőre nem ismert.
