A Csehország és Morvaország határán fekvő Jihlava ötvenezres város, mely leginkább arról nevezetes, hogy itt nőtt fel Gustav Mahler, egy ideje pedig már arról is, hogy itt rendezik Európa egyik legjelentősebb dokumentumfilmes fesztiválját, a Ji.hlava Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált. Ilyenkor Jihlava meglehetősen nagyvárosias központja, mely mintha kategóriákkal nagyobb településre lenne méretezve, megtelik fiatalokkal, a vetítéseknek otthont adó színház- és moziépületeket ünneplőbe öltöztetik, és csak az a talány, hogy év közben kik töltik meg azt a megdöbbentően sok specialty kávézót, bisztróéttermet és prosecco bárt, mely most velük van tele?
A jelek szerint azonban a fesztiválon túl is rendes élet van Jihlavában, amely az azonos lélekszámú városainkkal összehasonlítva irigylésre méltó, a lehetséges okok közül pedig ebben a cikkben merül fel néhány – mi most maradjunk inkább a fesztiválnál.
Annál is inkább, mert a kínálat rendkívül sokszínű, nemcsak közéleti vagy emberi jogi témákon van a fókusz, és belefér olyan szokatlan műfajú film is, mint a TWST: Things We Said Today. A cím nem véletlenül egyezik meg egy Beatles-száméval, Andrei Ujica filmje ugyanis a sikerei csúcsán lévő liverpooli zenekar köré épül, de jóval több egy sokadik Beatles-filmnél. A román rendező korábban hazájában keresett – és talált – témákat, így Az egy forradalom képei az 1989-es román forradalomnak állít emléket, míg a Nicolae Ceausescu önéletrajza a diktátor életét mutatja be.
Ennek a filmnek azonban semmi köze Romániához, sőt, Európához sincs: a TWST: Things We Said Today New York néhány napját mutatja be 1965 forró augusztusában. Ekkor érkezett a Beatles a városba, hogy fellépjen a Shea Stadiumban. Ujica filmjének cselekménye lazán a koncert köré épül: a film elején látjuk megérkezni a zenekart New Yorkba, ott lehetünk a kaotikus sajtótájékoztatójukon, és persze látjuk (és főleg halljuk!) a szálloda előtt letáborozó Beatles-rajongó tinédzser lányok tömegeit, akik már attól eksztatikus állapotba kerülnek, hogy sok-sok emeletnyi magasságból kiinteget nekik az alig látható George Harrison és John Lennon.
Ám a filmben egyetlen Beatles-dal sem hangzik el, ellenben korabeli felvételek segítségével gyakorlatilag bejárhatjuk New Yorkot. A rendező és stábja sok-sok órányi filmfelvételt nézett át, archív híranyagokat ugyanúgy, mint amatőr filmfelvételeket, és még két főszereplőt is kerít, akiknek a nyomába szegődhetünk.
- Geoffrey O’Brien amerikai író-költő az egyikük, aki akkor volt tizenkilenc éves, és, mivel az apja az egyik népszerű rádióállomás DJ-je (vagyis inkább műsorvezetője) volt, bejárása volt a szórakoztatóipar berkeibe, így természetesen jegye is volt a koncertre.
- A másik pedig Judith Kristen írónő, Beatles-rajongó tinilány, aki szintén a koncertre igyekszik.
Kettejük naplói illetve filmfelvételei elbeszéléssé állnak össze, őket magukat pedig animáció kelti életre, hiszen valójában tényleg ott lehettek volna ők is azokon a felvételeken, így néha megjelenik az archív filmeken az ő finoman felskiccelt alakjuk is (a francia Yann Kebbi alkotásai).
Tény azért, hogy a Beatlesszel ők sem tudnak versenyezni: mai szemmel egészen abszurd és fergeteges az a sajtótájékoztató, amin részt kell venniük. Az egymás szavába vágó riporterektől alig lehet hallani valamit, amit pedig véletlenül érthetünk, azokban sincs sok köszönet, egy kezünkön meg tudjuk számolni az értelmes kérdéseket, Lennonék viszont frappáns (vagy éppen nyegle) egymondatos válaszokkal szerelik le az újságírókat. Például:
– Mi az, amit a legkevésbé szeretsz Amerikában?
– Téged! Csak vicceltem.
A film eleje tényleg nagyon erős, ahogy minden narráció nélkül lehetünk ott a Beatles-tagok érkezésekor, és szórakozhatunk azon, ahogy Paul McCartney sikertelenül próbálja meg lehúzni az ablakot, hogy kiintegethessen a fotósoknak, vagy éppen elgondolkozhatunk azon, mégis hogy lehet, hogy senkit nem tapostak halálra a Beatles-tagok látványára hirtelen meginduló és a rendőrsorfalat is áttörő tinik rohamában?
Az pedig utólag megmosolyogtató, hogy egy-két újságíró azt feszegeti, túl van-e már a csúcson a Beatles, amelyik pár órával később a poptörténelem első stadionkoncertjét adja majd, 55 ezer néző előtt (soha ennyi ember előtt nem lépett még fel rock and roll zenekar korábban). A Beatlemánia második hulláma volt ez, és amellett is számos érv szól, hogy 1965-ben ért fel a zenekar a csúcsra, ekkor volt a legnagyobb a hatásuk, a következő években aztán szép lassan megjelentek a problémák.
Ezeknek azonban 1965 augusztusában semmi jele. De aztán a Beatlestől elköszönve sétálgathatunk vagy autózhatunk New Yorkban: betérünk bárokba és a halpiacra, kinézhetünk a strandolók tömegeitől zsúfolt tengerpartra, és ott lehetünk a világkiállítás szemkápráztató pavilonjaiban és építményein. És amikor már tényleg elhinnénk, hogy régen, de legalábbis ‘65-ben minden jobb volt, akkor az egyik bárban láthatjuk a tévét, ahol a Los Angeles-i zavargások a téma. Ezzel egyidőben tört ki ugyanis a Watts-lázadássorozat, amikor 34 halálos áldozattal járó zavargások robbantak ki Los Angeles feketék lakta városrészében, ahol a rendőri brutalitás és az intézményi rasszizmus elleni tiltakozás csapott át több napig tartó utcai összecsapásokba. Az az Amerika, amely az egyik pillanatban a világ legjobb helyének tűnhetett, hirtelen egészen más megvilágításba kerül.
Korabeli hírbejátszások és a Harlemben megkérdezett feketék interjúiból egy súlyosan aránytalan és diszkriminatív ország képe rajzolódik ki, mely éles ellentétben van azzal a kertvárosi jómóddal, amit a film második felében láthatunk. Itt már színesek a felvételek, noha a fekete-fehér részek is elképesztően érdekesek előtte. Lehet azzal vitatkozni, hogy a két animált főszereplőt szükséges volt-e „beleerőltetni” a filmbe vagy sem, pláne, hogy a színes pillangókról ábrándozó O’Brien költői próbálkozásai inkább hatnak üres szépelgésnek, Kristen és barátnői pedig pont olyan visongó tinilányok, mint amilyennek elképzeljük a korabeli Beatles-rajongókat.
De ez inkább még némi pluszt is ad az egyébként is varázslatos hangulatú filmhez, mely tényleg képes visszavinni a mai nézőt egy elsüllyedt világba, hiszen sem a Beatles, sem a Shea Stadium, sem a filmben látott helyszínek többsége nem létezik már, viszont ilyen szépen valószínűleg még nem emlékeztek meg róluk.
TWST: Things We Said Today, 2024, 86 perc. A magyarországi bemutató egyelőre még nem ismert.
