Rajk László és társai kivégzésében Rákosi hatalomféltésén és paranoiáján, illetve a sztálinista „hatalomtechnikán” túl komoly szerepet játszott a Vörös Hadsereggel visszatérő moszkovita, és a Horthy korszakot itthon végigküzdő hazai kommunista vezetés közötti hatalmi harc. Kádár János belügyminiszterként és a legszűkebb pártelit tagjaként vastagon benne volt a Rajk elleni eljárásban, miközben rettegett, hiszen maga is bármikor célkeresztbe kerülhetett.
Ő maga fogalmazta meg később, hogy az akasztás után világossá vált számára, miszerint Farkas Mihály „elkezdett ellenem is intrikálni Rákosi elvtársnál”. Hamarosan le is mondott a szemmel láthatóan életveszélyes belügyminiszteri posztról – döntése találkozott a pártvezetés akaratával –, és utólag úgy tűnik, helyesen cselekedett: utódja, Zöld Sándor egy Rákositól kapott kritikától annyira kétségbe esett, hogy meggyilkolta családtagjait, majd önmagával is végzett.
Kádár azonban nem kerülhette el a sorsát, 1951. április 20-án ebédjéről a munkahelye felé menet ÁVO-s autók tartóztatták fel a gépkocsiját. Azonnal megkezdődött a kihallgatása, a Kádár-perben pedig mintha a Rajk elleni eljárás folytatódott volna: ugyanazokat a vádpontokat látjuk. A bíróság bűnösnek találta „a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésében, valamint kémkedésben és hazaárulásban” – életfogytiglant kapott.
Ugyanakkor hatalmas súly szakadt le a válláról, a rácsok mögött végre biztonságban érezte magát. Feleségét, Tamáska Máriát is meghurcolták, házukat elvették, ingóságaikat lefoglalták, az asszony becsületét és munkáját is elvesztette, magára maradt – erről szólt sorozatunk előző része, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, „pletykák” felgöngyölítésére is.
Továbbra is Dr. Krahulcsán Zsolt történésszel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos kutatójával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének munkatársával folytatjuk a beszélgetést, ezúttal arról lesz szó, hogy
Először azt hitte, provokáció
Sztálin 1953. március 5-ei halála után a Szovjetunióban kezdődő enyhülés a csatlós államokban is komoly változásokat indított. Magyarországon Rákosi hatalma meggyengült, Sztálin „legjobb magyar tanítványa” részlegesen megbukott, a kormányrudat július elején Nagy Imre vette át, az általa alkotott kormányprogrammal pedig hazánkban egy „új szakasz” kezdődött.
Kádár a rácsok mögött mit sem tudott ezekről, miként arról sem, hogy a Politikai Bizottság 1954. március végén tartott ülésén döntés született az ő és társai ügyének felülvizsgálatáról, fogvatartási körülményeik javításáról. Nem kapkodták el, és a dolognak megvolt az a szépséghibája is, hogy az eljárást azok folytatták le, akik annak idején az elítélését is, mondjuk úgy, koordinálták.
A párton belül felállított rehabilitációs bizottságnak ugyanis tagja volt többek között Rákosi Mátyás és Gerő Ernő, illetve a Belügyminisztériumon belül az eredeti vizsgálatot végző Szalma József, valamint Balázsi Béla, az ÁVO egyik verőembere kapta az ügyét. Ezzel párhuzamosan Kádárt az ÁVO Conti utcai börtönéből a sokkal jobb helynek számító Gyorskocsi utcába vitték át.
Hivatalosan a felülvizsgálati eljárásról sem tájékoztatták, és úgy el volt szigetelve minden információtól, hogy eleinte megtagadta a vallomástételt, mert azt hitte, provokációról van szó
– mondja a 24.hu-nak Krahulcsán Zsolt. Hozzáteszi: még Sztálin haláláról is sokkal később, mintegy véletlenszerűen értesült.
Hamarosan azonban „képbe került”, innentől kezdve színjáték volt az egész – csakúgy, mint előzőleg a per. A kommunista önkritika forgatókönyve szerint Kádár elismerte a hibáit, felelősségét az 1943-as pártfeloszlatásban és a többi fontos vádpontban, de következetesen tagadta, miszerint besúgó lett volna, miközben szóba sem hozta pere törvénytelen jellegét, és kínosan ügyelt Rákosi szerepének elhallgatására. Ki sem ejtette a nevét a száján, minden ellene elkövetett igazságtalanságért Péter Gábort, az ÁVO (korábbi) vezetőjét okolta.
Péter Gábor, a bűnbak
Miért éppen őt? Egyrészt a halála előtti hónapokban Sztálin már jócskán benne volt újabb ámokfutása, a nagy cionista per előkészítésében, amit legjobb tanítványa természetesen igyekezett lemásolni. Bűnbakká itthon a zsidó származású Péter Gábort tették, 1953 legelején cionista kémszervezet alapítása és működtetése vádjával letartóztatták. Márciusban aztán meghalt a Generalissimus, Moszkvában komoly változások történtek, Rákosiék pedig gyorsan és ügyesen reagáltak: Péter Gábor és „bandája”, azaz magas rangú államvédelmis tisztek lettek az ’53 előtti – és immár elítélendő – visszaélések felelősei.
Másrészt Nagy Imre véget akart vetni a gyakorlatnak, amely alapján az ÁVO/ÁVH a kontroll nélküli leszámolás eszközeként működött a legszűkebb pártvezetés kezében. Ennek érdekében próbáltak olyan elveket, struktúrákat, garanciákat kialakítani, amelyek a politikai rendőrség túlkapásaival szemben védik a társadalmat, illetve különösképpen a párttagokat. Így aztán a hatalmi elit számára Péter Gábor „nagyon is jó helyen” volt a rácsok mögött, mindent rá lehetett kenni. 1953 decemberének végétől már jogerősen töltötte az életfogytiglan tartó büntetését, ezzel pedig Kádár ügyét is nyugodtan a nyakába lehetett varrni.
Kádár Jánost tehát 1954. július 22-én kiengedték a börtönből, majd a per-újrafelvételi tárgyaláson, mivel büntetőjogi felelősséget nem tudtak megállapítani vele kapcsolatban, felmentették a korábbi vádak alól. Mindez zárt ajtók mögött történt, de csupán a jogi rehabilitációt jelentette, míg a számára fontosabb erkölcsi-politikai kárpótlása a párt nyilvánossága előtt elmaradt. A pártvezetés (is) önkritikát gyakorolva vizsgálta felül az ügyét arra hivatkozva, ugye, hogy kiderültek Péter Gábor súlyos visszaélései, ám Kádár társadalmi feloldozása sem történt meg, a széles nyilvánosság mindössze a Magyar Nemzet hatodik oldalán egy sakkversenyről beszámoló mínuszos hírt olvashatott, amelyen Kádár elvtárs is részt vett.
Csak Rákosi számít
Sorozatunk előző részében említettük, hogy Kádár letartóztatásával és perbe fogásával párhuzamosan ingóságaikat lefoglalták, feleségét, Tamáska Máriát kilakoltatták a Cserje utcai villából, kizárták a pártból, és még az állásából is kirakták. Egy bűzös, hizlalda mellett fekvő szoba-konyhás lakást utaltak ki neki, nagyhatalmú „barátai” elfordultak tőle, és végül egy plüssmackókat gyártó játéküzemben helyezték el.
A felmentéssel nyilvánvalóan minden megváltozott, Kádárnak először is a rehabilitáltak életkörülményeinek rendezésére hivatott bizottság előtt kellett megjelennie. Első körben kiutaltak a házaspárnak egy háromszobás, bútorozott lakást a Joliot-Curie téren (ma Királyhágó tér), nem sokkal később pedig visszatérhettek a Rózsadombra, a „régi” Cserje utcai házba. Mária visszakapta az állását a Belügyminisztérium levélellenőrző osztályán, és azonnali hatállyal folyósítottak számukra 40 ezer forintot – óriási összeg volt ez akkoriban, az állami felsővezető Kádár korábbi havi díjazásának sokszorosa. Végezetül pedig egy hónapot tölthettek el együtt a tihanyi pártüdülőben.
Kádárt azonban bármiféle rehabilitációnál, jóvátételnél, fájdalomdíjnál jobban foglalkoztatta, mit gondolhat most róla Rákosi elvtárs, már a rehabilitációs bizottság előtt az volt az első kérdése, mikor találkozhat vele. Nemcsak nem haragudott rá, de továbbra is kereste a kegyeit. Nem is kellett csalódnia, hamarosan megtartott találkozójukon
Rákosi a VIII. vagy XIII. kerületi párttitkárságot kínálta Kádárnak, valamint azt, hogy ismét tegeződjenek. Hatalmas megtiszteltetés volt, hiszen a vezér legendásan ragaszkodott a magázódáshoz még a közeli munkatársaival is
– jegyzi meg a történész.
A kibontakozó harmadik erő
Kádár János Angyalföldet választotta, és innentől kezdve – 1954 végén járunk – az 1956-os forradalomig tartó időszak leginkább a helyezkedésről szólt. Rákosi ugyanis 1955 áprilisában visszatért a párt élére, a magyar belpolitika pedig két pólusra szakadt. Az egyik oldalon a Nagy Imre köré csoportosuló értelmiségi és pártellenzék, a másikon a Rákosi-féle hagyományos, sztálinista-ortodox pártvezetés és a köré csoportosuló erők.
Ebben a politikai térben, mintegy harmadik főszereplőként jelent meg Kádár János. Olyan politikusként tekintettek rá, aki komolyan nem kompromittálta magát, közvetlenül nem tapadt vér a kezéhez, ártatlanul megjárta Rákosi börtönét – mindez sokak számára szimpatikussá tette, egyfajta nimbusza is kialakult. A kérdés az volt, kihez csatlakozik a két „nagy öreg” közül: Nagy Imréhez vagy Rákosihoz?
Ügyesen taktikázott, próbált kissé Rákosi mellé húzódni, miközben kifelé az egységet képviselve a centrumban állónak mutatta magát. Lassanként pedig Moszkvában és sokan Budapesten is úgy kezdték látni, előbb vagy utóbb Kádár János lép Rákosi Mátyás helyére a párt és az ország élén. Erről, az 1956-os forradalomig tartó bő másfél évről szól sorozatunk következő része, amelyben Kádár egyebek mellett Farkas Mihály ellen intrikál, és ezredesként hagyja el a katonai akadémiát.
Kádár János sorozatunk eddigi részei:
- Kádár Jánost egyszer karácsonytól vízkeresztig verte az anyja
- Tömegverekedéssel indult Kádár mozgalmi élete
- Kádár ment neki legkeményebben a rendőröknek
- Így lett Csermanek Jánosból Kádár János
- Őrült mázlija volt Kádár Jánosnak
- Akasztást szervezett Kádár az Oktogonon, de rosszul sült el
- Kádár tettestárssá vált Rákosi bűneiben
- Kádár elődjét kivégezték, utódja pedig kiirtotta a családját, majd öngyilkos lett
- Ezért ítélték életfogytiglanra Kádár Jánost
