Borzalmas élmény volt az első ugrásom. Azóta is dugdosom a fotókat, úgy nézek ki rajtuk, mint egy pitbull kutya. Alig kaptam levegőt, csak azt vártam, hogy érjünk már le. Mondom, ezért fizetni… Minek jönnek ide vissza az emberek?
Mihalcsek Noémi 2018-ban kiugrott egy repülőgépből. Szörnyű volt, de legalább túlélte. Földre érkezés után beszédbe elegyedett egy tandempilótával, aki azt mondta neki, menjen vissza, ugorjanak együtt, figyeljen a légzésére, bízzon benne, jó lesz – egy évvel később megismételte az ugrást, és jó lett. Annyira, hogy ezután nekirugaszkodott az ejtőernyős képzésnek, amivel párhuzamosan elkezdett motoros repülőgépeket vezetni, két évvel később pedig átvette a Dunaújvárosi Repülőtér üzemeltetését a Baracs Repülőtér Kft. élén – habár sosem szerepelt gyerekkori álmai közt, hogy egyszer repülőteret üzemeltessen, de még csak az sem, hogy repüljön.
Borsodban született, az ottaniak közt átlagosnak számító családba. Diákmunkaként egy Sparban kasszázott, zeneművészeti iskolába járt, majd azt érezve, hogy Magyarországon ennél nincs sokkal több lehetősége, kiment Hollandiába mosogatni, aztán pultos, majd üzletvezető, végül rendezvényszervező vált belőle. Magyarországról is elkezdték keresni, hazacsábították. Egy ideig Fenyő Ivánnal dolgoztak együtt, majd miután elköszöntek egymástól a színésszel, belevágott a saját szervezésű Sokoldalú Nő rendezvénysorozatba és ingatlanos konferenciák szervezésébe.
Eredeti célja a repülőtérrel sem annak üzemeltetése volt, hanem egy ejtőernyős vállalkozást szeretett volna létrehozni, de a Baracs-Kisapostag-Dunaújváros határán fekvő terület annyi konfliktust látott már az önkormányzatok és a 70 éves múltra visszatekintő reptér közt, hogy Mihalcsek egyszerűbbnek látta, ha ő is pályázik az üzemben tartásra – és meg is nyerte. Egyedül ehhez nem lett volna elég tudása, így papíron több társával indult együtt, a talajon kettővel sikerült találkoznunk.
Másfél millió év
Egyikőjük Bende Zsolt, aki bár katonai pilótának készült, ahhoz – szívfájdalmára – túl magasnak találták, így építőipari vállalkozó lett, hobbiból pedig lőterekre jár, búvárkodik, aikidózik, repül és ejtőernyőzik. Ami közös ezekben, hogy teljes embert kívánnak. Tizenhat éves fia épp a pályán, már egyedül repül, ő is pilótának készül. Bende Zsolt az első ugrására így tekint vissza:
Októberi nap volt, talán hetedike, 1994-ben, felhős ég. Első kiugró voltam, 800 méterről – a kiugrás előtti néhány másodpercben igazgatták a gépet, néztem le a nagy szürke felhőre, nem nézett ki jól. Aztán az ugrás meggyőzött. Hatalmas csönd, és csak lógsz egy kupola alatt.
Nem gondolta meg magát előtte tizenötször?
„Nem, mivel a katonaságnál begyakoroltuk a mozdulatot. Persze van, akinél ez előfordul. Pár hete egy srác verte a fejét a falba leszállás után, mert nem mert ugrani – de ez elég ritka, főleg civilként, miután jó sok pénzt kifizettél érte. Tegnap viszont itt volt egy csaj, landolás után azt mondta, ez volt élete legjobb élménye, mindent ütött. Egyszerre tízen néztünk oda, hogy »hát… az probléma«. De a top háromba lehet sorolni, maradjunk ennyiben… – meséli Bende Zsolt, és köszönt egy érkezőt: „Szia Mini Ervin! Mindjárt jövök.”
