1827-ben a 19 éves Caroline Sheridan, egy híres színdarabíró unokája feleségül ment George Nortonhoz, a vagyonos Norton család örököséhez. George ivott és gyakran erőszakosan bánt a feleségével, miközben nem volt hajlandó dolgozni, mert arra várt, hogy hozzájusson az örökségéhez, így a család kénytelen volt Caroline költői és regényírói keresményéből megélni. Feltűnő megjelenésének és irodalmi érzékének köszönhetően az asszonynak több befolyásos rajongója akadt, többek között a jövendő miniszterelnök, William Lamb, azaz Lord Melbourne is, aki 1834-ben néhány hónapig, majd 1835 és 1841 között volt Nagy-Britannia kormányfője.
1836 áprilisában, egy újabb heves vita után George kitiltotta Caroline-t a családi otthonukból, és megakadályozta, hogy láthassa a három fiát, akik közül a legidősebb sem töltötte még be a 7. életévét. A 19. század elején a törvény kimondta, hogy a feleség vagyona – és minden gyermeke – a férj tulajdona, ezért Caroline csak nagyon keveset tehetett az ügyben. Az asszony kétségbeesett, mivel tudta, George milyen fájdalmat okoz a gyermekeinek azzal, hogy „engem átkoz előttük” – ahogy Lord Melbourne-nek írta.
Ha ez még nem lett volna elég, George 1836 júniusában beperelte a miniszterelnököt, hogy házasságtörést követett el a feleségével, a sikeres vádemelés a váláshoz szükséges első lépés volt. George emellett anyagi hasznot is remélt az eljárásból, mivel azt követelte, hogy Lord Melbourne fizessen neki 10 ezer font kártérítést. A tárgyalás szenzációszámba ment. A bíróság „zsúfolásig megtelt”, és az újságolvasók izgatottan várták a szaftos tanúvallomásokat. Az egyik szobalány azt állította, hogy „látta, amint Lord Melbourne megcsókolta Mrs. Nortont”, egy másik meg azt, hogy Lord Melbourne látogatása után Caroline „gallérja és haja rendezetlen volt… (az úrnő) a kezét is megmosta, és friss pirosítót tett az arcára.”
Egy kocsis azt vallotta, hogy látta Caroline-t a kandalló előtti szőnyegen feküdni, a ruhája „fel volt húzva”, és látszott a „combjának vastag része”; mindez döntő bizonyítéknak ígérkezett – amíg a kocsis be nem vallotta, hogy elbocsátották az állásából, mert ivott. Az esküdtbíróságot nem győzték meg a túlfűtött vallomások, és azonnal lezárta az ügyet. A diadalmaskodó Lord Melbourne a IV. Vilmos (1830–1837) halála után trónra lépő Viktória királynő (1837–1901) első miniszterelnöke és szeretett „Lord M”-je lett.
Caroline viszont továbbra is George felesége maradt, és nem láthatta a fiait, de tollat ragadott, és sikeresen kampányolt a törvény megváltoztatása érdekében: 1839-ben a nők törvényesen megkapták a 7 évesnél fiatalabb gyermekeik fölötti felügyelet jogát, amennyiben nem követtek el házasságtörést.
Félmeztelen lányok a sötétben
A szén volt a viktoriánus Anglia éltető eleme, de a kitermeléséért szörnyű árat kellett fizetni. 1842-ben botrány tört ki a bányászok „borzalmas és megalázó körülményei” miatt – és ezek a bányászok gyakran nők és gyermekek voltak – a botrányt a Gyermek-foglalkoztatási Bizottságnak a bányászat gyakorlati kérdéseivel foglalkozó jelentése robbantotta ki. A bizottságot azzal a céllal hozták létre, hogy a gyermekmunkások munkakörülményeit vizsgálja, de amikor felfedezték, hogy a föld alatt nők is dolgoznak, kiterjesztették a hatáskörét.
A bányászat a nők és a gyermekek számára rendkívüli fizikai megterhelést jelentett, de a bizottság tagjait elsődlegesen a munkakörülmények erkölcstelen és züllesztő hatása foglalkoztatta. A bizottság jelentése leírta, hogy azok a nők és az idősebb gyerekek, akik a szénfaltól a tárna bejáratáig szállították a kibányászott szenet, eközben kénytelenek voltak „négykézlábra” ereszkedni, „befogni” magukat a csillékbe, „mint az állatok”. Barnsley-ben a bizottság olyan serdülőkorú lányokat is talált, akik „derékig teljesen mezítelenek voltak, a hajukat szűk sapka fogta össze és nadrágot viseltek.” Némelyik aknában a szenet fejtő férfi vájárok minden ruhájukat levetették és felfedték testüket a velük együtt dolgozó nők előtt. Ezeket a jelentéseket metszetekkel is illusztrálták, amelyek további illetlenségek előtt nyitották meg a képzeletet.
A reformerek azt állították, hogy a lányokat a bányában végzett munka lealjasítja, elveszítik az ártatlanságukat, és a későbbiekben rossz feleségek és anyák lesznek. A munkásnőkről azt sugallták (időnként a bizonyítékokkal ellentétben), hogy elhanyagolják háztartási kötelezettségeiket, ezért őket terheli a felelősség a családjuk rossz életkörülményei miatt. A jelentés felkorbácsolta a közvélemény ellenérzését, és elősegítette az 1842-es bányászati törvény parlamenti elfogadását, amely
Mégsem mindenki fogadta szívesen a törvénymódosítást. Sok nő csak komoly nehézségek árán talált magának másfajta munkát, ami az egész családjuknak gondot okozott, közben a férfiak és a tizenéves fiúk továbbra is hosszú órákon át végeztek gyakran életveszélyes körülmények között kimerítő munkát.
Kannibálok a dologházban?
1845. augusztus 1-jén Thomas Wakley felállt a parlamentben, és egy rettenetes esetről számolt be a képviselőtársainak az andoveri dologházban csontaprításra alkalmazott szegényekkel szembeni visszaélésről. Wakley szerint a bentlakók olyan éhesek voltak, hogy „szokásukká vált a csontokon talált velőt kiszívni és lerágni a csontokról a húst.”
James Graham belügyminiszter azonnal vizsgálatot indított, egy szegényügyi megbízottat küldtek a hampshire-i városkába, hogy derítse fel az ügyet. A személyzet és a bentlakók vallomásai megerősítették a vádakat, és további visszaélésekre derítettek fényt. A dologház vezetője és a gondnoknő, akiket a szegényügyi felügyelők korábban megdicsértek takarékosságuk és a fegyelmi intézkedéseik miatt, elsikkasztották a rászorulóknak járó élelem egy részét. Emiatt a kétségbeesett bentlakók kénytelenségből a rothadó csontokon maradt cafatokkal egészítették ki étrendjüket, miközben testi és lelki bántalmazásnak voltak kitéve. Az újságok felkapták a történetet, és ez olajat öntött a tűzre. Az egyik újságíró azt állította, hogy a dologházba aprításra küldött csontokat „különböző forrásokból szerezték be, többek között… alkalmanként temetőkből”, amivel
A belügyminiszter elrendelte a csontaprítás megszüntetését a dologházakban, de mivel a dologházi rendszert fenntartó ideológia változatlan maradt, a dologházak világa továbbra is gyakran a rettegés és az értelmetlen kegyetlenkedés színtere maradt.
A halálos cukorka
1858. október 25-én John Neal bradfordi édességgyáros elküldte alkalmazottját a gyógyszerészhez, hogy vegyen 12 font „párizsi gipszet” – amit daftnak becéztek – hogy a drága cukor helyett ezt használja a cukrászatában. A 19. század elején gyakran adtak az élelmiszerekhez és italokhoz hamis és olykor problémás adalékanyagokat, hogy meghosszabbítsák a különböző termékek lejárati idejét, javítsanak a kinézetén, vagy alacsonyabban tudják tartani az árát. Legtöbbször senki nem vette észre, mert a közönség hozzá volt szokva ezekhez a trükkökhöz.
Ebben az esetben viszont az élelmiszer-hamisítás katasztrofális következményekkel járt. A patikárius megbetegedett és ágynak esett, ezért utasította a segédjét, hogy a raktárból hozzon „daftot”. Sajnos két olyan felirat nélküli edényt állítottak „közel egymáshoz” a raktárban, amelyekben fehér port tartottak, és
Bradfordban az arzénból borsmenta cukorkákat, vagy ahogy a The Times nevezte, „gyilkos kis cukorkákat” készítettek. Neal megállapította, hogy a cukorkák „szokatlan hosszú idő alatt száradtak meg, és a színük is sötétebb volt a szokásosnál”, azonban nem sokat aggódott, hanem diszkontáron eladta azokat egy William Hardaker nevű piaci kereskedőnek.
Október 30-án, szombaton nagyjából ezer cukorkát adtak el a vásárlóknak Hardaker standján. Másnap – mindenszentek előestéjén – több száz ember, köztük Hardaker is „súlyos beteg” lett, arzénmérgezés tüneteit mutatták. A forrást gyorsan felderítették, és az eladatlan cukorkákat lefoglalták, a hatóságok képviselőinek parancsba adták, hogy „figyelmeztessenek mindenkit az összes kocsmában és a sűrűn lakott utcákban.” Az intézkedés túl későn jött, legalább 21 ember halt meg, köztük sok gyermek. „Egy házban négy emberből hármat holtan találtak.”
A Bradfordban történt események megváltoztatták az élelmiszer-hamisítás megítélését, 1860-ban fogadták el a törvényt, mely szerint bűncselekménynek számít a hamisított élelmiszer tudatos értékesítése. Azonban 10 év telt el, mire a törvényt következetesen be lehetett tartatni.
Transzvesztiták a bíróság előtt
1870 áprilisában egy, a londoni Strand Színházban randalírozó csoport letartóztatása olyan botrányt kavart, ami megkérdőjelezte a nemekkel, a szexualitással és a tisztességgel kapcsolatos viktoriánus nézeteket. A vihar középpontjában Ernest Boulton és Frederick Par állt, mindketten tiszteletreméltó középosztálybeli családból származtak. Az 1860-as évek végére a két barátot inkább Stella és Fanny, az alteregóik nevén ismerték, nőimitátorokként a színpadon alig keltettek feltűnést. Ernest és Frederick azonban a színpadon kívül is egyre gyakrabban bújtak alteregóik bőrébe és feltűnő ruhákban, erős sminkben vonultak az utcákon, a West End színházaiban és klubjaiban. Szokatlan viselkedésük hamarosan jelentős figyelmet keltett.
A hírnevük miatt a letartóztatásuk sokakat meglepett, később kiderült, hogy már egy éve rendőrségi megfigyelés alatt álltak. „Kitörő nevetés és fújolás fogadta őket”, amikor másnap reggel a celláikból a Bow Street-i rendőrbíróságra vitték őket: a vádlottak padján is az előző esti ruhájukat viselték, és „csodálatos alakításukkal nagy meglepetést váltottak ki”.
A két barátot szodómiával, mások szodómiára való biztatásával és a női ruha viselése által „a közszemérem nyílt és botrányos megsértésével és a közerkölcsök megrontásával” vádolták. 1871 májusára, amikor elérkezett a tárgyalásuk, a három vádból kettőt elejtettek, Ernest és Frederick a bíróságon öltönyben jelent meg, de mindketten „virágcsokrot viseltek kabátjuk gomblyukában”. Mivel az ügyészség nem tudta bizonyítani, hogy a vádlottak egyebet is tettek, mint szórakozásból nőnek öltöztek, felmentették őket.
Bár a párt nem büntették meg, a tárgyalás összekapcsolta a közgondolkodásban a transzvesztitákat a homoszexualitással. Az ítélet hatására a büntető törvénykönyv 1885-ös módosításába belekerült egy záradék, amely lehetővé tette, hogy a homoszexuális férfiakat akkor is súlyos közszeméremsértéssel vádolják, ha a szodómiát nem lehetett rájuk bizonyítani.
A későbbiekben ennek alapján emeltek vádat többek között Oscar Wilde drámaíró és Alan Turing kódtörő ellen.
Szüzek siralma
1885 júliusában a Pall Mall Gazette olyan botrányról szóló cikksorozatot jelentetett meg, amit tartalmi figyelmeztetéssel kellett ellátni. Az olyan „finnyás” és „prűd” olvasóknak, akik „önvédelemből” tudatlanságban akarnak élni, azt tanácsolták, hogy inkább ne olvassák tovább a lapot.
A cikksorozat közös címe „A modern Babilon leányainak dicsérete” volt, s egy „különleges és titkos csapat” írta azokat a magazin szerkesztője, William T. Stead irányításával. A cikksorozat feltárta, hogy Londonban hogyan kényszerítik prostitúcióra a fiatal lányokat. Stead végigvezette az olvasókat a főváros bordélyházain, ahol rendszerint gazdag emberek keresnek olyan „szüzeket”, akiktől elvehetik az ártatlanságukat. A stricikkel és a bordélyház-tulajdonosokkal készített interjúkban Stead beszámolt arról, miként készítik elő vagy veszik meg a szüleiktől a 11–15 éves lányokat, küldik a velük összejátszó orvosokhoz vagy bábákhoz, akik igazolják, hogy még ártatlanok, aztán miként kábítják el őket kloroformmal, hogy bezárt szobákban megerőszakolják őket. „Az én házamban – hencegett az egyik kupleros – uraságod anélkül élvezheti a lány sikoltozását, hogy önön kívül más is hallaná.”
Stead egészen odáig ment, hogy vett magának egy gyereklányt. A tizenhárom éves Lilyt (akiről később kiderült, hogy Eliza Armstrongnak hívják) állítólag alkoholista anyja adta el 5 fontért. Stead leírta, mennyire kétségbeesett a lány, amikor észrevette, hogy be van zárva egy férfival (Steaddel) egy szobába: „vad és szánalmas kiáltást hallatott, riadt, kétségbeesett sikolyt, mint egy riadt bárány bégetése.”
A nagyközönség óriási felháborodással reagált a cikkekre. Mivel a lapterjesztő WH Smith kiskereskedelmi lánc nem volt hajlandó árusítani a lapot, a magazin kiadóhivatalánál nagy tömeg gyűlt össze, hogy hozzájusson a példányokhoz. A riportokat európai és amerikai újságok is átvették. Augusztus 14-én a parlament elfogadta a büntető törvénykönyv módosítását, amely 13-ról 16 évre emelte a lányok beleegyezési korhatárát, vagyis az ennél fiatalabb lányokkal létesített szexuális kapcsolatot bűncselekménynek nyilvánította, és nagyobb jogkörrel ruházta fel a rendőrséget, hogy hatékonyabban tudjanak fellépni az utcalányokkal és a bordélyház-tulajdonosokkal szemben.
Pár nappal később 250 ezer ember gyűlt össze a Hyde Parkban meghirdetett tiltakozáson, hogy a törvény végrehajtását követelje.
Stead az ehhez hasonló, nagy érdeklődést kiváltó történetek, szenzációk és botrányok révén elérte, hogy összekovácsolódjon a társadalmi változást támogatók csoportja. Ugyanakkor túllőtt a célon. „Lily” megszerzésében játszott szerepe miatt a szerkesztőt gyermekrablás miatt három hónapos börtönbüntetésre és kényszermunkára ítélték.
Az összeállítás cikkei a BBC History magazin augusztusi számában olvashatók. A fenti rövidített cikket Rindó Klára fordította.
