Csermanek János keményen nekiment a rendőröknek, amikor azok 1933. június 21-én lecsaptak konspirációs csapatukra egy budapesti lakásban. A letartóztatást nem tudta elkerülni, és nem volt olyan felkészült, hogy túljárjon a dörzsölt detektívek eszén, így végül „köpött” – azaz elárulta társait, amiért kizárták az illegális kommunista mozgalomból.
Rendkívüli módon bántotta a dolog, depresszióba süllyedt, mígnem börtönbüntetése alatt a későbbi nagy vezértől, Rákosi Mátyástól megkapta a feloldozást – akit egyébként összekevert egy daliás kasszafúróval a szegedi Csillagban. Ügye sokáig húzódott, végül 1938 elejére töltötte le a rá szabott két és fél évet, szabadulása után pedig újult erővel vetette bele magát ismét a mozgalmi munkába.
Erről szólt sorozatunk előző része, amelyben történész szakemberekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, „pletykák” felgöngyölítésére is. Beszélgetőpartnerünk továbbra is Dr. Szekér Nóra történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának Kutatási Osztályának vezetője, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének munkatársa, a téma pedig
Tehetséges bomlasztó és avantgárd grafikus
A kommunisták nemzetközi irányítószerve, a Komintern a fasizmus térhódítása ellenében 1936-ban népfrontpolitikát hirdetett, minél szélesebb összefogást kívánt elérni Hitlerrel szemben. E stratégia jegyében a szociáldemokráciával való szembenállás helyére az együttműködés lépett, persze amolyan kommunista módra. Az aktivisták beléptek a legálisan működő szocdem pártokba, egyfajta fedőszervként használták saját kis sejtjeik terjeszkedésére, miközben természetesen igyekeztek radikalizálni is azokat.
A frissen szabadult Csermanek a Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) Izabella utcai szervezetéhez csatlakozott, amely a VII. és a XIII. kerületet és környékét fedte le, innen származik a „legendás” angyalföldi munkásmozgalmi múlt. Az ekkor is még csak 26 esztendős fiatalember számára eleinte furcsa és szokatlan volt a legális pártmunka, mégis gyorsan tört felfelé, hamarosan e pártszervezet ifjúsági tagozatának vezetője lett.
Jól kommunikált, ügyesen tudott kapcsolatokat építeni, egyszóval tehetséges volt a pártszervezésben, és úgy látszik, elég jól tudott alkalmazkodni a népfrontpolitikához
– mondja a 24.hu-nak Szekér Nóra, hozzátéve, hogy a legális MSZDP akkoriban az illegális, pár száz fővel működő MKP-hoz képest egy komoly szervezeti háttérrel rendelkező politikai párt volt. Csermanek célja természetesen nem a szocdemek támogatása volt, társaival együtt egészen sikeresen töltötték fel a pártot kommunistákkal – a jelenség persze a szociáldemokrata vezetésnek is szemet szúrt, de Peyer Károly elnök és köre tehetetlen volt, a jobb- és balszárnyra szakadás rengeteg belső konfliktust generált.
A kommunista párt részéről Goldmann György szobrászművész kapta feladatul a beépült személyek, sejtek irányítását, ami továbbra is „titokban”, konspirációs alapon működött. Kádárral is közvetlen személyes kapcsolatba került, ő volt az összekötője, és ő instruálta, miként tevékenykedjen az MSZDP-ben. Komoly barátság alakult ki köztük, Csermanek gyakori vendég volt a mester Hold utcai műtermében, és nem csak az eligazítások kedvéért: kevesen tudják, hogy egész ügyesen rajzolt, avantgárd grafikákat készített.
Ha nem is művészi szinten, de Goldmann mellett csiszolgatta a tudását, és ez a művészethez való kötődése némileg tompította is a társaságban intellektuális – esetünkben ideológiai kérdésekről, marxista filozófiáról van szó – hiányosságait. A Hold utcában valóságos szellemi műhely bontakozott ki, Csermanek kifejezetten jól érezte itt magát, miközben továbbra is rendkívüli szegénységben élt abból a pénzből, amit kifutófiúként keresett Kaszab Bernát esernyőgyárában.
A nagy szerelem és a kefebajusz
Kádárnak köszönhetően az Izabella utcai szocdem pártszervezetben a kommunisták gyakorlatilag átvették az irányítást, és itt ismerkedett meg élete első nagy szerelmével, Steiner Piroskával. A nő vele egykorú volt, házasságban élt és egy kisgyermeket nevelt, ám férjével már megromlott a kapcsolata, a válás szélén álltak – magyarán nem Csermanek „rombolt bele” a kapcsolatukba.
Piroska polgári családból származó tanult nő volt, baloldali meggyőződése vitte a szociáldemokrata pártba, bár sokkal inkább a kommunista vonallal szimpatizált. Gyakori volt ez akkoriban, hiszen ez volt az egyetlen törvényesen működő baloldali párt – Steiner Piroska is beépült Csermanek sejtjébe, az „illegalitásban” a Döme Piroska nevet használta. Kapcsolatukról 1989-ben egy nyilvános interjúban is beszélt, innen (is) tudjuk, hogy a fiatal Kádár a nők kedvence volt.
A történész kiemeli: „Ennek ellenére visszafogottan viselkedett, nem hajtotta a nőket, sőt, nagyon is felelősségteljesen viselkedett.” Amikor szerelem szövődött köztük (1939–40 környékén járunk), Csermanek nem hagyta magát elragadtatni az érzelmei által, először is tisztázta Piroskával, hogy a férjével való viszonyba miképpen fér ő bele?
Nem fog a férjed elverni az ágydeszkával?
– kérdezte Kádár az első randevúk egyikén, de Piroska megnyugtatta, hogy viszonyuk már elhidegült, és mindketten válásban gondolkodnak. Emellett pedig a pártvezetéssel legalizáltatta a viszonyt: kicsit katonás, kémszerű volt ez az egész, meg kellett bizonyosodni arról, hogy a nő nem jelent kockázatot a mozgalomra nézve. Megkapta az „engedélyt”, maga az eljárás azonban rávilágít, hogy a tagoknak mennyire alá kellett rendelniük egész életüket a pártnak, a mozgalomnak, saját maguk sem autonóm személyiségként tekintettek önnön magukra.
A „szociáldemokrata időszakban” – 1938–1941 között beszélhetünk erről – egyébként Csermanek stílusa is megváltozott. Addig meglehetősen bohém módon piros nadrágot és festett bajuszt viselt, ekkor azonban saját kefebajuszt növesztett, öltönyt hordott és esernyőt lóbált a kezében. Nyilván mindenből a legolcsóbbat, mégis láthatóan stílusban is idomult a szociáldemokrata képzett munkásság magasabb társadalmi státuszához.
A nagy álom: egy ágy és egy cipő
Ha nem a pártkarriert nézzük, az 1930-as évek végén Csermanek János lecsúszott emberként áll előttünk. Naphosszat tekert, a biciklijén vagy 20 tucat esernyővel, izzadt, koszos, bűzös volt, és még harmincéves korában is az édesanyjával és öccsével lakott egy ablaktalan „szükségszobában” a Jókai tér 14. szám alatt. Érett férfiként egy ágyban aludt a testvérével, Jenő ráadásul nagydarab ember volt. Barátnőjének egyszer bevallotta:
Tudod, Piroska, két dologról ábrándozom reménytelenül évek óta: hogy saját ágyam legyen, s egy olyan cipőm, amely nem ázik be.
Hármójuk puszta létfenntartásához az ekkor már ötvenes évei második felében járó anyja, Csermanek Borbála munkájára is szükség volt: mosott és főzött a fiúkra, segédházmesteri fizetését alkalmi munkákkal, takarítással és mosással egészítette ki, miközben egészsége egyre romlott. Az ízületei tönkrementek, bal karja izomsorvadásos volt, az évtizedekig végzett kemény fizikai munka gyakorlatilag megtörte a testét.
Rengeteget dolgozott azért, hogy nagyobbik fiát taníttassa, jól fizető állásban tudhassa, érthető módon a legkevésbé sem lelkesedett az illegális munkáért, a letartóztatásokért, ami gyakorlatilag betapasztotta őket a nyomorba. Ismét Steiner Piroskától ismerünk egy, a helyzetet jól szemléltető történetet.
Második letartóztatása után a börtönben Csermanek csatlakozott egy éhségsztrájkhoz, ezért mesterségesen táplálták, ám ezt úgy megsínylette, hogy élete végéig gyomorbántalmak kínozták. Egyszer az anyja babból készített valamilyen ételt, János pedig kérte, hogy passzírozza le, mert különben nem tudja megemészteni. Borbála erre kifakadt, hogyha már belekeveredett ebbe a börtönösdibe, akkor oldja meg maga az ebből adódó problémáit. Dühös volt, de ez a kapcsolatukat nem rengette meg, sőt, Szekér Nóra szavai szerint
rendkívül erős, életük végéig kitartó véd- és dacszövetség kötötte össze hármukat, anyát és a két fiút.
Pártbeli presztízse viszont egyre nőtt. Fontos megemlíteni, hogy Csermaneket nem fűtötte a párt irányításának a vágya, ő valódi „pártkatonaként” várta, leste az utasításokat. Ettől függetlenül nagyon jól helytállt az MSZDP tagjaként a pártszervezésben, és ebben a munkában, ha kellett, tudott önállóan döntéseket hozni és cselekedni, miközben alárendelte magát a Moszkvából megszabott irányvonalaknak – ez utóbbi sok elvtársának nehézséget okozott, ám ő ezt el tudta fogadni. A családhoz való már-már túlzott kötődése mégis szabott valamiféle határt az alárendelődésének, amikor például a Szovjetunióba akarták küldeni ideológiai továbbképzésre, kerek perec nemet mondott: nem hagyja itt az édesanyját.
Visszatérés a kommunista pártba
A második világháború kitörése, a harcok folyása eleinte csak közvetve hatott Kádár életére – azt kivéve, hogy a mindennapi megélhetés nehezebb lett – annyiban, amennyiben a nagypolitika változásai befolyásolták a kommunista párt iránymutatásait. A népfrontpolitika meghirdetését is az indokolta, hogy Hitler hatalomra jutása után azonnal felszámolta, lefejezte a német kommunista pártot, a Szovjetunión kívüli kommunista mozgalom fellegvárát.
Sorozatunk egy korábbi részében kitértünk rá, hogy az ismétlődő rendőri akciók hatására a magyar párt teljesen elvesztette jelentőségét, a Komintern határozata alapján 1936-ban felfüggesztette a tevékenységét. Négy évvel később azonban, 1940-ben elkezdték újraszervezni, hiszen egyre égetőbb szükség volt itthon is a „direkt hadra fogható akciócsoportra”.
A természetesen illegalitásban, de ismét zászlót bontó Kommunisták Magyarországi Pártja Csermanek előtt is megnyílt, pontosabban 1933-as kizárása után visszavették soraikba, és immár nem az ifjúsági tagozat, hanem a „nagy párt” tagja lett. Ezzel párhuzamosan le kellett építenie a szocdem munkáját, el kellett hagynia az MSZDP-t, amit nagyjából egy év alatt teljesített (1942 elejére), miközben 1941 nyarán megkapta új megbízatását.
Újra a törvényen kívüli szférában találta magát, a párt Budapesti Területi Bizottsága tagjának nevezték ki, szervezési feladatokat kapott. A népfrontpolitika ekkorra még szélesebbre nyílt, a szocdemeken kívül a kommunisták minden háborúellenes erővel keresték az együttműködést.
Csermanek megszűnt létezni
Az így létrejött, szélesnek nevezhető összefogással 1942. március 15-én egy viszonylag nagy tömeget megmozgató háborúellenes tüntetést szerveztek, vagy, ha a másik oldalról közelítünk, a legnagyobb létszámú békepárti tömegmegmozdulást. A napokkal korábban hatalomra jutó, a kiugrás lehetőségének megteremtésén és a német orientáció csökkentésén munkálkodó Kállay Miklós kormánya pedig a tüntetés után lecsapott a kommunistákra. „Hiába próbált a kabinet is kifelé húzódni a háborúból, az illegális kommunistákban olyan erőt látott – nem alaptalanul egyébként –, amely az ország függetlenségét veszélyeztető idegen hatalom, a Szovjetunió behatolását készíti elő” – fogalmaz a történész.
A hatalom nagyon komoly, összehangolt támadást indított, a május–június során végigsöprő letartóztatási hullámban több mint 200 ember csuklóján kattant a bilincs. A bíróság sem kegyelmezett, a végső per fővádlottját, Schönherz Zoltánt kötél általi halálra ítélték, október 9-én kivégezték, és többen kaptak életfogytiglani börtönbüntetést. Ennek már tényleg a fele sem volt tréfa, Csermanek talpa alatt is izzott a talaj, az akár patrónusának is nevezhető Goldmann György ekkor azt javasolta, hogy vonuljon illegalitásba. Megfogadta a tanácsot, és
Egészen másfajta élet kezdődött számára. Munkát nyilván nem vállalhatott, folyamatosan, heti szinten váltogatta a lakhelyét, megbízható ismerősöktől, szimpatizánsoktól bérelt szobákat. Szeretteivel nem tarthatta a kapcsolatot, még imádott édesanyjával sem, és Piroskával is csak pár alkalommal, titokban találkozhatott.
A véd- és dacszövetség
A létszámban megroggyant, de működő KMP-től kapott némi pénzt az életben maradáshoz és a bujkáláshoz, ennek egy részéről úgy rendelkezett, hogy anyjának kézbesítsék. Még ebben a helyzetben is igyekezett neki segíteni, és bár nem találkozhattak, de tudjuk, hogy titokban meg-megleste az asszonyt.
A korábbi részben volt már szó róla, hogy rettenetes lelkiismeret-furdalás gyötörhette, amiért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és nem emelte ki családját a nyomorból. Kádár „zabigyerek” volt, stigmatizált ember abban a korban, miközben a XX. század elején egyáltalán nem volt evidens, hogy egy egyedülálló anya felnevelje a gyerekét. Senki nem vetett volna rá követ, ha lemond róla, és nevelőintézetbe vagy véglegesen nevelőszülőkhöz adja. De Csermanek Borbála inkább küzdött, erején felül vállalt munkát, hogy felnevelje és taníttassa. Öccsét, Jenőt ugyanígy.
Csermanek nemcsak azt érezhette, hogy megbélyegzett gyerekként kellett élnie azért, mert az anyja házasságon kívül, apa nélkül hozta őt világra, hanem, hogy az anyja szintén megbélyegzett lett miatta, mert vállalta őt
– világítja meg Szekér Nóra, mennyire megállja a helyét a korábban már említett véd- és dacszövetség kifejezés a kis család tagjai között. Borbálának is szörnyű lehetett, amikor ’42 nyarán a fia elbúcsúzott tőle, és közölte, el kell tűnnie, ne keresse, majd ő fog jelentkezni. Nyilván időről időre kapott róla hírt, de napi szinten nem tudhatta, él-e még egyáltalán.
Csermanek vagy most már Kádár János az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején alapozta meg háború utáni karrierjét, miközben’42 nyarától a legfelsőbb vezetésbe emelkedett. Igaz, sereg nélküli vezér volt, aki a világégés közepén inkább csak találgatta, mit várnak el tőle Moszkvában, és sok ekkori tette később komoly vádként hullott vissza a fejére – erről, a teljes illegalitás több mint két és fél évéről szól majd sorozatunk következő része.
