Ha választania kellene, mitől búcsúzzon el egész hátralévő életére, a pacal vagy a metál lenne az?
Épp a napokban derült ki, hogy egy barátom barátja köszvényes lett. Döntenie kell, hogy hús vagy alkohol. Állítólag a kettőt egyszerre nem lehet, de külön-külön megbirkózik velük a szervezet. Gondolkoztam, vajon melyikről lennék képes lemondani. Arra jutottam, hogy akkor egy hét alkohol, egy hét hús. Nem tudok válaszolni. Mindkettő fontos: a gasztro is, a zene is. A pacal számomra egy szimbólum, annak a magyar konyhának a szimbóluma, ami itt, ebben a Budapest nevű fővárosban már elesett. Vannak jó vendéglők a thaitól az argentin steakhouse-ig, a magyar gasztronómia viszont nagyjából kimerül a csirkemellben tobzódó fritőzcsárdákban. Ráadásul a pacal kiválóan alkalmas regényhősnek. Hihetetlenül megosztó: vagy gyűlölik, vagy imádják. Az egész konyhatörténetünket magába foglalja. Minden fontos pacalrejtélyre sikerült rájönnöm a 77 magyar pacal című könyv írásakor, kivéve egyet: a XIX. század elején miért veszíti el a rangját? Mert hogy ez történt, az addig fejedelmi, egyházi, polgári asztalokon csillogó pacalból lenézett étel, sőt állateledel lett, olyannyira, hogy a minden ételünket beszínező „paprika-bumm”-ból is kimaradt. Alig találni ma olyan helyet a fővárosban, ahol ikonikus magyar ételeket, mint például szalontüdőt, főzelékeket, töltött paprikát igazán jó minőségben lehetne enni. Ha megkérdezné, hol lehet Budapesten egy jó pacalpörköltet enni, nem tudom. Legalábbis én rég nem találkoztam ilyennel. Ha lehet is kapni, többnyire szinte ehetetlen. Legközelebb Székesfehérváron van egy kocsma, a Petz, ahol finom füles-gombás pacalt adnak. A gasztroforradalom jelszava, hogy hagyomány és evolúció, amit helyeslek, de aztán ezt a hagyományt többnyire nagy ívben leszartuk. A magyar konyha most tűnik el a szemünk elől. Szeretek főzni, szeretek enni – persze kevés ember nem szeret enni –, de alapvetően engem a gasztronómia, mint kultúra érdekel, mint hagyomány, mint identitás.
Sokszor mondta, hogy ez itthon az irodalmon kívül esik, miközben szorosan kapcsolódik a magyarságtudatunkhoz az evés. Ennek mi lehet az oka?
Szerencsére az irodalmon nem esik kívül, csak az elitkultúrán. Először is érdemes lenne tisztázni, mi a magyar konyha, mi ez a fundamentum, mi az a hagyomány, amihez visszanyúlhatunk, amit magunkkal vihetünk, és mi az, amit elhagynánk. Aztán itt van a kis nemzetek sznobizmusa. Hiába szeret zabálni a magyar, és hiába van tele az irodalmunk zabálással, mégsem tudott a kultúránkba besompolyogni a gasztronómia. Jelenleg ezt a területet a bulvár-celeb-trash vonal foglalja el, de mindig is civilizáción kívüliként tekintettünk rá, amin csak röhög az elit.
Ez egy belső megélés vagy tényleg röhög?
Ha történelem szakon a mákos guba múltjáról szeretne szakdolgozatot írni, kiröhögnék?
Nem hiszem.
Szerintem igen.
Találkozott olyannal, aki lenézte, mert gasztronómiával foglalkozik?
Mivel nálunk ez a civilizáción kívül létezik, ezért az elitkultúra mindig is lenézte. Gasztrotörténetünk elég satnya, de hát miért is lenne kultúrtörténete valaminek, ami kultúrán kívül van. Krúdy óta érezzük ezt, aki önironikusan azt mondta, őt csak levesírónak tartják. Gasztronómiából művelt országokban egyetemi diszciplína a food studies. Mindent érint, ami az ételekhez, étkezéshez, alapanyagokhoz, élelmiszerekhez kötődik, szociológiai, történelmi, filozófiai vagy művészeti szempontból. Nálunk szinte érintetlen terület, egy kezemen meg tudnám számolni, érdemben hányan kutatják itthon.
Gyakran hivatkozik filozófusokra, hogy hová helyezik a gasztronómiát, művészet-e vagy sem. Ön hol áll ebben a vitában?
Szókratész óta vita tárgya, hogy a szakács lehet-e művész. Az athéni bögöly a Gorgiaszban azt mondja, a szakácsmesterség nem művészet, csak készség és gyakorlat. Egy francia ezzel soha nem értene egyet. Se egy olasz vagy egy spanyol. Viszont ez a vita nem az én asztalom. Engem a kulinária, mint kulturális vivőanyag érdekel. A beágyazottsága izgat, a sok kapcsolódása az irodalommal, a képzőművészettel, a történelemmel, a néprajzzal, bármivel. Az kevésbé hoz lázba, vajon művészet-e, amit egy fine dining séf ügyeskedik a konyhájában. Egy tisztességes szalontüdő vagy borjúláb – és annak története – sokkal jobban izgat. Kádárnak tulajdonítják a mondást: a krumplileves legyen krumplileves. És nem könnyű ám úgy megcsinálni, hogy tényleg krumplileves legyen. Hogy ne legyen se több, se kevesebb, csak éppen az, amiről beszélünk. Ez hiányzik zömében a magyar vendéglátásból. Egyik oldalon a fritőzcsárdák, másikon az oligarchakonyha, a kettő között, ahol a magyar konyhának kellene lennie, csak egy bombatölcsér tátong. Furcsa a mi identitásunk, mert egyrészt van ez a zabálós, mulatós önképünk, miközben már menthetetlenül elengedtük a magyar konyha kultúráját.
Pacal pipa. Metál?
Múlt héten voltam egy komolyabb ördögűzésen, a Napalm Death koncertjén. Death metal és hardcore punk, vagyis grindcore, egy nagyon punkos, kemény metál, alapzene. Négy zenekar volt egy este, és azért ennyi idősen már fárasztó egy ilyen minifesztivál – tehát nem pogózom végig a koncertet a harmadik sorban. Sörrel a kezemben szerényen bólogatok hátul.
Első ránézésre nem tűnik metálos arcnak.
Az igazi énem a vasalt ing alatt van.
Megmutatja?
Ez egy csel, a polgári külső mögött ott lapul a Slayer.
Füst Milán szerelmi életéről írt egy esszét, amiben arról beszélget egy barátjával, hogy ha gusztustalanul boldog az ember, akkor nem lehet irodalomtanár, hiszen nem értheti az élet mélységeit. A tanár egy dolog, de hogyan lehet író és metálfanatikus az, akinek felhőtlen gyerekkora volt?
A felhőtlen gyerekkorban is rengeteg a felhő. Én egy kiegyensúlyozott, viszonylag jó anyagi körülmények között élő családban nőttem fel, egy erdőszéli házban, Szentesen. Szerettek a szüleim, nem korlátoztak semmiben, nem bántottak semmilyen módon, szóval otthon minden rendben volt. Az viszont hamar kiderült, hogy alkalmatlan vagyok az iskolába járásra. Azt hittem, ez egyedi betegség, de mostanában olvastam Thomas Bernhardnak és Kassák Lajosnak az önéletrajzi könyveit, ahol ugyanerről írnak.
ADHD?
Vagy diszlexia, de biztos van valami neve. Amikor én gyerek voltam, akkor még nem volt. Az túlzás, hogy nem tudtam olvasni, inkább azt mondanám: nem nagyon, vagy elég lassan. Ráadásul a szüleimnek reggeltől estig volt egy újság vagy könyv a kezében, és én szégyelltem, hogy kimaradok ebből – ők meg azt érezték, hogy szegény, nyomorult gyerek, olvasni se tud. Tizenkét évesen jött egy belső kényszer, és levettem a legvékonyabb könyvet a polcról, a Rákóczi hadnagya című regényt. Majd következett Piszkos Fred, a kapitány, ami elementárisan hatott rám, és onnan nem volt visszaút. De addigra már elhittem, hogy hülye vagyok, nem tudok olvasni, lemaradtam. Valószínűleg ebből táplálkozott a lázadásom vagy a dühöm az egész iskolarendszer ellen, hogy „Igen? Akkor basszátok meg!”. Itt jön a képbe a punk és metál: először Aurora, CPg, Beatrice meg Pokolgép kazetták jutottak el hozzám, ők pont arról énekeltek, amit éreztem. A nagy terv az volt, hogy otthagyom a sulit, és elmegyek pulykázni. Akkoriban Szentesen, akik maszekban pulykáztak, elég jól éltek. Vagy csak én hittem így. Azt gondoltam, ebből lesz pénzem, a pénzből tudok venni lemezeket, lemezekkel pedig kerek a világ.
Végül pulykafarm helyett bölcsészkarra került.
Nem volt más választásom. Érettségin is megbuktam, aztán valahogy mégis sikerült abszolválni, és a könyveken, filmeken, zenéken kívül semmi nem érdekelt. Amikor görög irodalom szigorlatról kijöttem ötössel, felhívtam a szüleimet, ők meg nem értették, hogy most mi történik. Már pont hozzászoktak, hogy hülye vagyok, erre elkezdtem jól tanulni, élvezni az egyetemre járást. Egyetem után bekerültem életem első és utolsó rendes munkahelyére, a Magyar Konyha című magazinhoz, de onnan is kirúgtak. Annyi hozománya volt a dolognak, hogy ott ragadt rám a gasztronómia. Az újságírás nem érdekelt, már megjelent az első könyvem, és kurva nagy írónak tartottam magam. Az irodalom nem a legjövedelmezőbb szakma a világon, és valamiből ugye meg kell élni. Szóval írtam már szinte mindent, a horoszkóptól a chipsreklámon át az étteremkritikáig, tartottam kreatív írás szemináriumot, szerkesztettem irodalmi lapot és könyveket, és voltam kreatív szerkesztő – amikor egy kéziratot nemcsak véleményezel, hanem végigkíséred a szerzővel az alkotás szinte teljes folyamatát, tehát segíted, ötleteket adsz, témákat dobsz fel neki.
Ez az írónak vagy a szerkesztőnek fáj jobban?
Természetesen az írónak. Akár tönkretehet egy barátságot. Bödőcsnek a második könyvénél annyira fájt, hogy azt a kötetet végül már nem én szerkesztettem, azóta se beszélünk. Kőhalmi elvisel, vele még mindig együtt dolgozom. A jó szerkesztő olyan, mint egy pszichiáter és egy nőgyógyász együtt. Belemászik a lelkedbe és turkál a szövegtestedben. Akkor végzi jól a munkáját, ha a szerzőnek fáj. Ő ugyanis kívülről látja azt, amit a szerző belülről nem. A szerkesztői baszogatásnál nincs nagyobb ajándék az író számára. Minél gecibb a szerkesztő, annál jobb. Ezért dolgozom többekkel egyszerre, hogy minél több pofont kapjak.
Élvezi a közös munkát?
Az író mindig egyedül van, és egyedül lenni nehéz. Azért van ennyi elmebeteg és függő az írók között, mert ez elképesztően kemény meló pszichésen. Nincsen főnököd, nincsen beosztottad, szidni sem tudod őket. Mindenről neked kell döntened, mindent neked kell megcsinálni, mindenért te vagy a felelős. Ez hihetetlenül megterhelő lelkileg. Heteket, hónapokat, éveket töltesz így. Ha meg végre kiszabadulsz és elmész egy kocsmába, akkor egy elviselhetetlen fecsegő faszkalap leszel, mert egy hete nem beszéltél senkivel. Nekem ezért az összes közös munka felüdítő, a „tanítás” is. Ráadásul ezek nagyon aranyos emberek, akik szeretnének szövegeket létrehozni, és ehhez tanácsot kérnek – én pedig mindig elmondom, hogy ne várjanak tőlem egy képletet, amivel regényt vagy novellát lehet írni. Egyetlen egyet tudok tenni, hogy elkezdünk dolgozni. Én adok egy témát meg egy műfajt. Ő megírja, ott vagyunk tízen, és ezt megbeszéljük. Megnézzük, mi működik benne, mi nem. Ha valami nem működik, akkor jön a baszogatás. Előre szólok nekik, hogy próbálják meg felnőttként viselni. Azért jöttünk ide, hogy őt, vagyis inkább a szövegét baszogassuk. Hogy rátaláljunk közösen a gyenge pontokra, és ezekkel kezdjünk valamit.
Finoman tálalja a baszogatást?
Nem. Nem azért gyűlünk össze, hogy lelki támaszt nyújtsunk egymásnak, hanem hogy szövegeket fejlesszünk. De aki ezt komolyan gondolja, az tudja, hogy nem őt akarjuk bántani.
Ön kapott olyan kritikát, ami mélyre ment?
Rengeteget. Darida Benedek az a szerkesztőm, egyben az egyik legjobb barátom is, aki a legkisebb tárcanovellámat is elolvassa – hát neki penetráns szerkesztői stílusa van. Olyanokat ír nekem megjegyzésbe, hogy „na, ilyen az, mikor valaki nem járt gimnáziumba”, vagy leküld a szomszéd nénihez, hogy kérdezzem meg, érti-e az adott a bekezdést, mert szerinte még én sem értem. Több ilyen emberem van, kifejezetten élvezem, ha baszogatnak. M. Nagy Miki, Péczely Dóri, Turi Marci vagy Gőzsy Zoli – aki az újkor tanszéket vezeti Pécsett, ő még egyetemi haverom, történelmi ügyekben szokott nekem segíteni –, és még mások…
Van olyan az írásai között, amit ön sem ért?
Szerintem nincs. Persze, ha gyakrabban lapozgatnám a régi könyveimet, lehet, hogy találnék, de soha nem lapozgatom a saját könyveimet. Már attól is zavarba jövök, ha fel kell olvasnom egy régi szövegemet. Mi van, ha már nem tetszik? Gondoljon bele, mi közöm van ahhoz a csávóhoz, aki 25 éve írt valamit? Miután leadtam az éppen aktuális könyvemet, soha többé nem olvasom el.
Élőszóban is kiszínezi a valóságot?
Persze. Mindannyian ezt tesszük. A történelem is egy utólag kreált történet, ki így színezi, ki úgy… Ezért gondolunk többféleképpen ugyanarra a történelmi időszakra. Történnek dolgok, ki emlékszik már rá, hogy valójában hogyan – majd jön egy történész, aki utólag logikai láncba fűzi az eseményeket. Pár éve apukám szentesi kertjében egy nagyobb társaságban elmondtam egy családi történetet, apám végighallgatta, mosolygott a poénon, majd szelíden azt mondta: „Ilyen nem vót!” Általában ezt szokta mondani a családi történeteimre. Tíz-tizenkét évesen folyamatosan gombfociztam, majdnem mindig Argentína játszott a Barcelonával – mindkét csapatban benne volt Maradona –, és sporttudósítóként jegyzeteltem egy füzetbe, mi történik a pályán. Utólag, ha akarom, összeköthetek két pontot az életemben, és azt mondhatom, már ott látszott, hogy író leszek. Egyedül voltam, magammal játszottam, és írtam. Igaz ez? Vagy nem? Ki tudja.
Ezek szerint hamarabb írt, mint olvasott.
Lehet. Nagyon élénk fantáziám volt. Mint minden gyereknek. Mindannyian Bruckner Szigfridek vagyunk. Szigfrid gyáva, öreg és gyakran hazudik, mégis ő a szavannák királya, a világ legerősebb oroszlánja. Így megy ez.
Az Extra Dry című könyvében egy hányatott sorsú hajléktalan szerint az élete megérne egy regényt, a főszereplő meg azt gondolja magában, hogy ezt a sztorit milliószor hallotta, különben is, ez mindenki életére igaz. Mitől válik egy sors elmesélésre érdemessé?
Ezt a mondatot sokszor hallottam már, például kocsmákban. Valaki egyszer csak feltűnik a pultnál, hogy „Hello, hallottam, író vagy, figyelj már, ezt meg kell írnod, mert az életem egy regény”. És már meséli is.
Hálás ilyenkor?
Egyfelől hálás, mert minden jó alapanyag. Másfelől ideges is leszek, mert mindenki azt hiszi, hogy az élete egy regény – ami így van, csak azt valakinek le is kell írnia. Maradva a már említett szerzőknél, nem hiszem, hogy Thomas Bernhardnak vagy Kassáknak sokkal érdekesebb élete lett volna, mint bárki másnak, csak ők regénnyé tudták tenni. Ez egy mesterség. Úgy hívják, író.
A sajátjáról tervez valaha egy hazugságokkal teli, de őszinte könyvet összehozni?
Az én írói tragédiám, hogy ugyan jelentős mesemondó vagyok a valóságban, mondjuk, kocsmai, családi, baráti körben, de szinte semmin nem tudok dolgozni, amihez bármilyen személyes közöm van. Bächer Iván sokszor mondta, kétféle író van: a kitalálós meg a blogger. Ő blogger volt, és rengetegszer hallottam tőle: „Tudod, mi történt tegnap?” Kérdem, mi? „Nem mondom el, mert megírod.” Pedig egy kezemen meg tudom számolni az olyan írásaimat, amelyek az úgynevezett valóságból születtek, „megtörtént eset alapján” – és azok se jók.
Aki közel áll önhöz, tudja, hogy honnan származnak a történetei, felismeri a helyszíneket, alakokat?
Szerintem nem felismerhetők. Jönnek ezek a nagy történetek, de csak pici dolgokat veszek ki, és mindent átalakítok. Nekem ki kell találnom a dolgokat, a kilencvenkilenc százaléka fikció annak, amit írtam. Abban a pillanatban kezd szinte megoldhatatlanná válni a munka, amikor a szüleimről, nagyszüleimről vagy rólam lenne szó, miközben dugig van a padlás családi történetekkel. Apám nagyon komolyan vette a családfakutatást, különböző adatbázisokkal ezt ma már elég hatékonyan lehet csinálni. Az 1800-as évekig minden ágam fel lett kutatva, dokumentumokkal, képekkel. Sokszor belevágtam, hogy olyat írjak, ami megtörtént velem. Nagyon jó sztorijaim vannak, évtizedek óta csiszolom őket tökéletesre, olyan csattanóval, hogy a fal adja a másikat. Mégsem vagyok rá képes, mert amint elkezdem, valamiért azt gondolom, ez nem jó. Valószínűleg van egy ilyen belső elvárásom saját magam felé, hogy az élet és az irodalom ne legyen ugyanaz. Most például ötvenéves leszek, és a szülinapomon elmegyek Ingolstadtba, ahol anyám született amerikai hadifogságban. Ez a város München felett van 80 kilométerre, nagyapám ott volt hadiorvos. Kecskemétről „zárt egységben, felügyelet mellett telepítették” a hadikórházat Bajoroszágba – itt nagyapám önéletrajzát idézem –, ő továbbra is sebészorvosként működött. ’44 karácsonyán megszületett a nagyszüleim első kislánya, akit ugyanúgy hívtak, mint később az anyámat. A nagynéném ’45. január 21-én, szűk egy hónap múlva meghalt, mert nem volt tápszer. Bő egy év múlva, 1946. január 25-én világra jött anyám, mondom, ugyanazt a nevet kapta, amit a nővére. A testvérének még horogkeresztes pecsét szerepel a halotti bizonyítványán, anyámnak már az ingolstadti városi pecsét a születési anyakönyvi kivonatán.
Mit vár ettől az utazástól?
Nem tudom, csak érzem, hogy mennem kell. Amikor az ember a gyökereit keresi, magát keresi, magát akarja megérteni. Az írás is pont ilyen. Minden papírt meg fotót összegyűjtöttem, végigjárom az utcákat, a házakat, ahol laktak, a kórházat, ahol nagyapám dolgozott, viszek virágot a nagynénémnek. Ezt csináltam fél évig Kolozsváron is, amikor apám és nagyapám nyomain jártam, ők ’44-ben jöttek át. De ezekről nem tudok írni – vagy egyelőre nem tudok. De beépül valahová, azt hiszem. A családi történeteim annyira közel állnak hozzám, hogy mindent elsöpörnek, nemigen tudok belőlük szöveget gyártani.
Azért próbálkozom. Nemrég írtam egy családtörténeti esszét, ami két rokonomról szól. Párhuzamos történet vagy mi. Az egyik egy Gullay nevű katonatiszt, szépapám hetedik gyermeke, akit az első világháború elején elvittek hadifogolyként Oroszországba, az osi táborba – Os jelenleg Kirgizisztán. Mikor véget ért a háború, hazaengedték, elindultak, de elkapták őket a szártok, lefejezték mindannyiukat. Egy horrorsztori. Magamtól idézve: „Csupa vér, borzalom és halál. Csupa hulla. Ne így legyen vége. Szeretném, ha nem így lenne vége ennek a történetnek, mert nemcsak iszony, borzadály és szörnyűség van a világon, de szerelem, holdfény és rózsaillat is.” A másik történet látszólag sokkal romantikusabb. Ükanyám, a prágai származású Benes Matild bátyjának lányáról szól, Benes Daisyről. Egy gyönyörű, félig győri, félig budai gazdag celeblány. Tele volt vele a sajtó, lovagolt, olvasott, színházba járt, szépségversenyeket nyert. 1925 karácsonyán egy Alfa Romeót kap ajándékba a cipőgyáros és festő apukájától. 1926-ban a Vígszínházban G. B. Shaw Nagy Katalin című drámáját játsszák, Lukács Pállal a főszerepben, Daisy a nézőtéren – rögtön egymásba szeretnek. Lukácsnak ekkor már nemzetközi híre volt, egy évre külföldre ment, de minden nap küldetett 3 szál vörös rózsát Daisynek. Amikor hazajött, eljegyezte őt, mondván, ha oké a dolog, akkor három napon belül meg kéne tartani a lagzit, mert Hollywoodban kapott szerződést – Daisy igent mondott. Kétféle világhírű magyar ember van: aki itthon az, viszont máshol a nevét se tudják, és aki tényleg világhírű, de itthon a kutya se ismeri. Na, Paul Lukas ez utóbbi, az egyetlen magyar színész, aki Oscar-díjat kapott, ’44-ben az Őrség a Rajnán című filmben nyújtott alakításáért, csillogó karriert futott be a hatvanas évek végéig. Szóval ez a párhuzamos történet másik fele, és persze ennek is hullák lesznek a végén. Mindig hullák vannak a végén, akár horror, akár romi a sztori. De ebből sem tudtam irodalmat csinálni, nem lett novella vagy regény, csak leírtam. Kell egy kis valóságalap, egy trambulin, amiről elrugaszkodhatok, de csak akkor tudok dolgozni, ha közben bármerre kanyaroghatok. Zerkó is létezett. Priszkosz rétor töredékeiben rá lehet bukkanni, valóban élt egy ilyen nevű mór törpe, Attila udvari bolondja, de az összes többit nagyjából én találtam ki. Rózsa Sándor is létezett. Igaz, nem az volt, akit megírtam a Sömmi.-ben, ahogyan nem is az a Robin Hood-szerű kedves bajkeverő, akinek általában ismerik, és akinek a molinóját kifeszítették a magyar-szerb Eb-selejtezőn.
Az is hazugság, hogy rossz lenne a memóriája.
Pont azt a részét ittam el, amiben a címek és a nevek vannak. Azok sehogy se jutnak eszembe, néha napokig. A többi megvan.
Valamikor idézte Szerb Antaltól, hogy a nagyok nem félnek a giccstől. Ön fél?
Az élet nemcsak holdfény és rózsaillat: azt hiszem, ezt Dosztojevszkij írta. Azt meg Lázár Ervin mondta, hogy ha választania kellene a szomorú és a vidám történetek közül, akkor ő a szomorúakat választaná.
A szomorúság is lehet holdfényes.
Én íróként vonzódom az élet sötét oldalához, tulajdonképpen mindenhez, ami sötét. Nyelvileg is a sötét oldalon állok, és azt gondolom, van létjogosultsága annak a nyelvnek az irodalomban, amit beszélünk. Például az anyám rögtön lefordult az én írásművészetemről, persze elsősorban a nyelvezet miatt. Harmonikus kapcsolatunk volt, az ízlése is jó volt, Szabó Magdától Máraiig, Umberto Ecótól Rushdie-ig sok jó könyvet olvasott, de egészen mást gondolt az irodalomról, mint én. Szerintem már a szépirodalom kifejezésben is van valami gejl szépelgés, eltartott kisujj. Miért éppen szép? Pont annyira szép, mint csúnya. Farizeus magatartást látok abban, ha elzárjuk az irodalmat a nyelvtől, amiben élünk. Mindenki használja azokat a szavakat, hogy fasz, pina, baszás. A film már kivívta, hogy közel állhasson a valósághoz, és a jelen nyelvén beszélhessen – nem hallottam még olyat, hogy valaki kijött egy moziból, mert azt mondták benne, hogy „menj a faszomba, te köcsög”. „Menj a hímtagba, te huncut!” – ki mond ilyet? Amikor arról gondolkoztam, milyen nyelven szólaljon meg Zerkó, aki a VI. században beszél az V. századról egy ciprusi kocsmában görög halászoknak, több ötlet is felmerült. Nem írhattam meg görögül, sem újgörögül, sem ógörögül – én se tudok, az olvasó se. Akkor beszéljen régi magyar nyelven? De hát a VI. században még nincs magyar nyelv.
Az irodalom játék. Te, az olvasó is tudod, hogy ez egy irodalmi alkotás, és én, az író is. Mindketten tudjuk, hogy én ezt a XXI. században írtam, te pedig a XXI. században olvasod. Magyarok vagyunk. Hát, akkor beszélje Zerkó a kortárs magyar kocsmaszlenget. Kaptam olyan kritikát, ami azzal záródott, hogy Petőfi Sándor forog a sírjában, mert meggyaláztam a nyelvünket, Sándor bezzeg sosem káromkodott, vagy csak egyszer. Ezt a második kiadásnak rátettük a hátuljára, mint reklámot. Régen tudomásul vettem, hogy a nyelv, amin íróként megszólalok, sokaknál kiveri a biztosítékot. »A szó elszáll, az írás megmarad.« Valami emelkedettséget, fennköltet, polgári stílt várnak az irodalomtól – ha már megmarad, legyen szép. Az én könyveim pedig tele vannak trágársággal, durvasággal, kínzásokkal, karóba húzással, erőszakkal, szexszel.
Sokat ír a szexről, de nem valami finom, lágy módon.
Ezzel vitatkoznék, szerintem rengeteg erotika van az írásaimban. Az lehet, hogy olykor naturálisan ábrázolom. Az ilyen romantikus-bukolikus szexjelenetektől a falat kaparom. Pont a lényeg veszik el belőlük. Ahogy Woody Allen híres mondása szól: „A szex mocskos? Csak ha jól csinálják.” Olyankor előbújik az emberből az állat, az ösztönök irányítanak. Az állatokból meg előbújik az ember, példaként az imádkozó sáskákat említeném. Róluk is írtam már novellát. Nem tetszett mindenkinek, nem volt elég erotikus és romantikus.
Azt többször megkapta, hogy biztosan jót nevet, mikor ír, mire a kész válasz, hogy tévedés, ez kőkemény meló. A másik oldal: nem undorodik, fordul ki a gyomra, és iszonyúan fájdalmas azt részletezni, hogyan húznak karóba egy embert? Nem érzi bele magát a helyébe?
Az a cél, hogy az olvasót kizökkentsük a saját, kényelmes állapotából. Az élet kegyetlen dolog. Erre ritkán gondolunk, pedig így van. Halálra szül minket az anyánk, az egyetlen biztos, amit tudunk, hogy meg fogunk halni, és még az is benne van a pakliban, hogy kibaszott fájdalmasan fogunk meghalni. Az emberiség története a háborúk, vagyis a kegyetlenkedések története. Az úgynevezett történelem annak története, az emberek hogyan irtják ki egymást úgynevezett eszmék nevében, a fajunk sárkányfog-vetemény, és nincsen remény. Talán semmi nem jutott el olyan kifinomult magasságokig, mint az egymást gyilkolás művészete. E tény nélkül szerintem nincsen irodalom, hozzátartozik az élethez, a valósághoz, a művészethez. Az én prózai szignóm talán a karóba húzás. Alig van olyan könyvem, amiből ez kimaradt volna. Gyönyörű szimbólum. Semmi nem jelképezi jobban az emberi faj kegyetlen természetét. Nem egyszerűen gyilkosságról van szó; ha jól csinálják, utána napokig agonizál az áldozat. A világ egyik legjobb könyve Ivo Andrićtól a Híd a Drinán. Abban részletesen leírja, hogyan végzi egy hóhér precízen ezt a munkát, amit az Extra Dry című regényem végén egy az egyben átemeltem. Ebből is látszik, hogy posztmodern író (is) vagyok, szeretek össze-vissza lopni mindenfélét.
Mindig tudja, ha lop, vagy néha fel sem tűnik?
Biztos van, mikor nem veszem észre, de egy ideje írom, és ott van a könyveim végén, hogy kiktől loptam. A karóba húzást egyébként úgy kell csinálni, hogy a végbélnyílásnál feldugott karó hegyes vége ne érjen létfontosságú szervet, hogy még napokig szenvedjen, akit kivégeznek. Az elképzelhető gyilkosságok talán legkegyetlenebbike. Az ember mindent elkövet azért, hogy minél több szenvedést okozzon a fajtársainak. Ezt a tényt szerintem nem felejtheti ki a meséjéből egyetlen történetmondó sem.
Gyilkosság is pipa. Többször ír öngyilkosságról. Eljátszott a gondolattal?
Cioran azt mondja, az öngyilkosság az egyetlen szabadságunk. Egész életedben semmiről sem dönthetsz, ezt kivéve. Senki nem kérdezett meg, hogy szeretnél-e megszületni, hova, mikor, hogyan. A halálunk helyét és idejét viszont megválaszthatjuk.
Nem választhatjuk meg.
De. Felmászhat arra a háztetőre és leugorhat.
Egy magánzárkában kicsit macerás a helyszínmódosítás.
Mindig vannak kivételek. Az élet szívás, és mégiscsak az a helyzet, hogy nem tudjuk honnan jöttünk, hová tartunk, és igen ritkán kerülünk valódi döntéshelyzetbe. Mellékszereplők vagyunk a saját életünkben, ahogy azt Flaubert olyan kiválóan ábrázolja az Érzelmek iskolájában.
Ön hová tart élete felén?
Van egy barátom Szentesen, aki harmincévesen kapott egy tortát a szüleitől, és azt mondták, még ugyanennyit kívánnak neki. „Hát nem mérték bőven” – panaszkodott nekem.
Ha jól tudom, egy novellásköteten dolgozik épp.
Az kész is. Az utolsó magyarok. Ez az egyik novellának is a címe: egy férfiről és egy nőről szól, akiknek egy hegy tetején lefullad az autójuk, és beszélgetnek múltról és jövendőről. Bereményi Gézával heti-kétheti rendszerességgel járunk a Maros vendéglőbe ebédelni és sörözni. Van egy játékunk: ő a pesti, Teleki téri vagány, én pedig a vidéki dzsentri, akik vitatkoznak. A két utolsó magyar. Innen az ötlet.
Ki a nő?
Ez egy jó példa arra, hogy Bereményivel ellentétben, aki csodálatosan ír az életéről, én képtelen vagyok erre. Ezért kitaláltam egy történetet megint. Tulajdonképpen a történeteknek egy esélye van: hogy jobban hasonlítanak az életre, mint a valóság. Valami ilyesmit mond Thomas Bernhard is: „Végső soron az egész csak a hazugság igazságtartalmán múlik.”
Ön szerint a novella desztillált irodalom, a vers még inkább. Verseket írt?
Mindenki ír, ön is írt.
Egyet.
Ha sokáig maradnánk, bevallaná a többit is. Nyilván írtam verseket, egy-kettő meg is jelent, legutóbb az Élet és Irodalomban, de azokat se mondanám igazi verseknek, csak prózáknak túl rövidek lettek volna, ezért megtörtem a sorokat. Nem vagyok költő, nincs érzékem a lírához.
Leadta a novelláskötetét. Nyomasztja, mikor megkérdezik, mi a következő?
Rosszul vagyok tőle. Nekem nincsenek terveim.
Ez megint nem igaz. Azt mondta, Titóról szeretne íri.
Egyszer elhatároztam, hogy Rózsa Sándorról, Attiláról és Titóról fogok írni regényt, de utóbbi még az utcában sincs. Szokták udvariasságból kérdezni, hogy mi van, írogatsz még? De soha nem tudom, éppen min dolgozom, valami hirtelen kibukik belőlem, és kíváncsian várom, mi lesz a vége. Ez a „fogpiszkáló, ha el nem baszom” metódus. A Sömmi. például novellának indult, csak nem akart befejeződni. Most is írok egy novellát, ami már majdnem kisregény. Az Ómagyar Mária-siralom egy betűjének kalandjai. Egész Európán átívelő történet, tiszta krimi. Annyiszor gondolkoztam azon, hogy mikor olvasok, hova lesz egy betű, például egy sajtóhibánál. Azt kellett volna kinyomtatni, hogy „csak”, de „cak” lett belőle. Hol az „s”, és mit csinálhat most? Szóval néha elakadok írás közben, néha tovább megyek. Húzom, írom.
Mi viszi tovább?
Kényszer. Muszáj írnom, különben minden rossz. Bármilyen helyzetben tudok dolgozni. Kocsmában, vendéglőben, utcán, vonaton – ez utóbbi a kedvencem. Tizennyolc éves korom óta vonaton ülök, mert nincs jogsim.
Miért nincs?
Apám szerint addig jó a világnak, amíg ez így marad. Volt egy ilyen reklám, „Ön dönt! Iszik vagy vezet?” Én választottam. A kocsma a természetes élőhelyem.
Ez egy eufemizált kifejezése annak, hogy alkoholista?
Már belefáradtam ezekbe az elemzésekbe, hogy ki alkoholista, meg ki nem. Egy héten legalább egyszer elmegyek kocsmázni a barátaimmal. Volt már rá példa, hogy sokat ittam, és arra is, hogy keveset. Ez fontos része az életemnek, de nyilván nem iszom minden nap, mert közben családom van és dolgozom. Arisztotelész szerint az ember logosszal, vagyis szóval, értelemmel bíró társas lény. Ma mindent elkövetnek azért, hogy ez ne így legyen. A közösségek nagyrészt leépültek, már nem társas lények vagyunk, hanem dióként önmagukba zárt fogyasztók, magányos létfelejtők. Ilyen közösségi forma volt például a kocsma, a kávéház, a vendéglő, a görög szümposzion, vagyis a „közös ivászat” tere, de ezek mára szinte teljesen eltűntek. Mindössze néhány rendes kocsma maradt, ahol az emberek nem a tévét bámulják, vagy a telefonjukat nyomkodják, nem nickname-en írogatnak faszságokat egymásnak, hanem ülnek és beszélgetnek. Véleményt nyilvánítanak, eszmét cserélnek, vitatkoznak, történetet mesélnek, merengenek a léten – vagyis gondolkodnak.
Aki nem cserél eszmét, az nem gondolkodik, hanem bezárva ül egy dobozban, és készen kapja az eszmét. Nemcsak a fizikai világvége felé haladunk, de a szellemi világnak is vége lesz hamarosan. Az nem vita tárgya, hogy amiben most élünk, nem fenntartható, és belátható időn belül el fogjuk pusztítani magunkat. Hogy ez öt, ötven vagy ötszáz év, azt nem tudjuk. Az én utolsó civilizációs mentsváram a kocsma, ahol van még logosz, szó, sztori, vélemények, amik ütköznek – és vannak társak is. Hús-vér emberek, olyanok, amilyenek, de beszélnek. Itt még lehet irodalomról beszélgetni, ami mára egy olyan pici szubkultúrává vált, mint mondjuk a nyolcvanas években lehetett a magyar punk.
Soha nem volt önben vágy, hogy belépjen az új kulturális agorába, és influenszerként népszerűsítse az irodalmat Facebookon?
Soha. Valószínűleg azért, mert elég szeretetet kaptam gyerekkoromban, és nincs bennem ilyen éhség, hogy sokan szeressenek, lájkokat gyűjtsek. Az már rég rossz, ha azért írsz, hogy az sokaknak tetsszen. Eleve idegesít az elgondolás, hogy az irodalmat bárkinek is népszerűsítenie kellene. Próbálok minél kevesebb íróval találkozni. Ráadásul van ez az őrült bizonytalan helyzet: sosem tudhatod, hogy amit csinálsz, jó-e. Apámnak, aki nőgyógyászként működött egy életen át, nem kellett ezen gondolkoznia. Harmincéves korára megtanulta, hogyan kell császármetszést végezni, és ha álmából felébresztették, akkor is meg tudta csinálni. Ha a gyerek és az anya is életben maradt, akkor jól csinálta, ellenkező esetben pedig nem. Tehát itt van egy objektív mérce. Nálunk nem ez a helyzet. Minden szubjektív. Soha nem tudhatod, mit tettél le eddig az asztalra. Attól, mert tetszik a közönségnek, amit valaki ír, még lehet szar, és lehet csodálatos író akkor is, ha utálják a kritikusok. Száz és száz példát lehetne mondani. Természetesen mindenki a világ legjobbjának képzeli magát, nem találkoztam még olyannal, aki így szólt: „figyelj, én egy négyes alá író vagyok”. Talán Hemingway mondta, hogy addig vagy író, amíg működik benned a belső szarmérő. Nem tudhatod, mit ér, amit eddig írtál, és abban sem lehetsz biztos, hogy ha egyáltalán ma tehetséges vagy, holnap reggel is úgy mászol ki az ágyból. Mert minden elmúlik. Megint Hemingway: vagy az író hal meg előbb, vagy az ember – az a kínosabb, mikor az előbbi. Vele valószínűleg ez történt, szóval bedugott a szájába egy puskát, és meghúzta a ravaszt.
Tart ettől?
Rettegek. Minden egyes nap úgy kelek fel, hogy talán nem fogok tudni írni. Esterházy idézi Thomas Mannt: író az, akinek gondot okoz az írás. Ha két-három napig nem dolgozok, ha nincs gondom, már fizikai elvonási tüneteket érzek és depressziós leszek.
A karóba húzás mellett az apokalipszis is visszatérő elem a könyveiben. Kanyarodjunk ide zárásként. Apaként hova teszi el magában, hogy a gyerekei már nem abban a világban fognak megöregedni, amiben ön élhetett?
Én se igazán szeretem azt a világot, amiben élek. Az viszont egy nagyon szomorú dolog, hogy valamikor a lányom és a fiam is meg fog halni. Mindenki. Az is szomorú, hogy én is.
Nem az a kérdés, meg fognak-e halni, hanem az, hogy amíg ez nem következik be, milyen körülmények között kell élniük.
Amikor gyereket csinál, nem azt mondja közben, hogy „várjál, állj meg egy pillanatra, gondoljuk végig ezt a környezetszennyezés témát, mielőtt…” Ösztön, hogy reprodukáljuk magunkat. Nevetek ezeken az ostoba pótcselekvéseken. Szelektíven gyűjtöm a szemetet, hogy ne nézzen rám csúnyán a szomszéd néni – aki a szerkesztőm szerint nem érti az írásaimat –, bénázok a kukáknál fél órát, nem veszek szívószálat, és sorolhatnám, miközben millió gyár, millió óriási hajó, millió erőmű ontja a mérget, amiről mindenki tud, mert milliószor kiszámolták már nálam okosabb emberek, hogy ez az egész visszafordíthatatlan. Lehet, hogy visszafordítható lenne, ha mindent hátrahagynánk – ágy, asztal, tévét –, és kimennék a földre szántani. De nem fogunk mindent hátrahagyni és nem megyünk ki a rétre. Nejlonzacskómentességgel bohóckodunk, mert ettől megnyugszik a lelkünk.
Háborúban harcolna a hazáért vagy emigrálna?
Az a haza, amit nekem kell megvédenem, már nagyon szorult helyzetben lenne. Ha el akarnám viccelni a dolgot, akkor megint Woody-tól idéznék, HET lennék, vagyis Háború Esetén Túsz. De nem gondolkoztam még ezen. Nem hiszem, hogy fegyverrel részt vennék bármilyen háborúban.
Ha menne, hova? Nápoly?
Abszolút. Ha elmennék, kizárólag olyan helyre, amihez közöm van. Nápolyhoz elsősorban Márai köt, aki megírta az egyik kedvenc könyvemet, a világ egyik legnagyobb regényét, a San Gennaro vérét, ami Európa végéről szól. Nápolyban összefolyik az ókori kultúra a mával. Parthenopé eszén túljárt a leleményes Odüsszeusz, a szirén a tengerbe ölte magát, holttestét ebben az öbölben vetette partra a víz, eltemették, aztán a görög várost is róla nevezték el. Lucifer nem akarta elhagyni a Mennyországot, belekapaszkodott a szélébe, az letört, ez a Nápolyi-öböl. Vergilius sírja. Lucullus. Meg Maradona. De én Nápolyba egyébként úgy szerettem bele, hogy még nem is jártam ott. Elolvastam a nápolyi Luciano De Crescenzónak A görög filozófia rendhagyó története című könyvét, és utána tudtam, hogy ez az én városom. És akkor még a gasztronómiájáról nem is beszéltünk. Ami csoda. Például a nápolyi pacal, a tripperiák, vagyis a pacalozók. Márai regénye is egy pacalárussal indul. Van még néhány ilyen hely, ahová szívesen bujdokolnék: Trieszt, Barcelona, Kolozsvár… A lényeg, hogy legyen hozzá közöm. Fogalmam sincs például, mi a szart csinálnék Dubajban. De valószínűleg sehol máshol nem tudnék élni, csak itt, Budapesten – miközben harminckét év alatt sem váltam budapestivé.
A fia huszonhét, a lánya nyolcéves. Miben más lányos apának lenni?
Mindenben. Azon kívül, hogy mindkettőnek van két szeme, egy szája, egy orra, meg két füle, semmi közös nincs bennük. A lánygyermeknél előjön az, ami az anyával elveszett, a feltétlen szeretet ereje. Számomra sokkal bonyolultabb történet ez, mint egy apáé és egy fiúé. A fiammal nekem minden nagyon zökkenőmentes volt, talán azért is, mert nagyon közel állunk korban, mintha az öcsém lenne. Inkább barátok vagyunk, mint apa és fia.
Ezek szerint a lányával küzdelmesebb.
Ő egy nagyon bonyolult lelki alkat. Miközben egyszerű is. Annyi szeretetet soha életemben nem kaptam az anyámon meg a nagyanyámon kívül, amennyit tőle. Uralkodik felettem, az ujja köré csavar, már nem vagyok saját magam, és látom, hogy irányít engem. Sokkal okosabb, tudatosabb nálam, és jobban átlát a szitán, mint én. Közben sokkal érzelmesebb is, mint én. De hát ez van.
