Kultúra

Oké, megbuktatod az uzsorás polgármestert, de mi jön utána?

Vertigo
Vertigo
Az állami támogatás nélkül készült Nyersanyag lehetne akár thriller is, de az elsőfilmes Boross Martint nem a feszültségkeltés érdekli, inkább társadalmi látleletet nyújt a mai Magyarországról, kényelmetlen kérdéseket hagyva a nézőben. Kritika.

Magyarország kis ország, nincsenek is igazi távolságok. Hogy ezt átérezzük, még géppel se kell fölé szállni, elég beülni egy autóba Budapesten, elindulni bármelyik irányba, és pár órán belül garantáltan egy határhoz érkezünk. Ha viszont nem kilométerekben mérjük a távolságot, hanem életkilátásokban és oktatási, gazdasági, munkaerőpiaci lehetőségekben, akkor egész más kép tárul elénk. Egy olyan országé, amelyben szűkössége ellenére is hatalmas, olykor áthidalhatatlannak tűnő szakadékok vannak és választanak el akár közeli térségeket. Ahol teljes életeket állíthat (kényszer)pályára a jelentéktelennek tűnő, bürokratikus adat, hogy hova születünk. Ahol egy zsákfaluban élő gyerek számára a Kálvin tér ugyanolyan egzotikus, elérhetetlen úticélnak tűnhet, mint Galápagos, Tokió vagy a Times Square.

Az eddig színházi munkáiról ismert Boross Martin első nagyjátékfilmje, a Nyersanyag ezekről a láthatatlan szakadékokról szól. Erőteljes példázatban mutatja be, mennyire fontos lenne, hogy megpróbáljuk áthidalni őket, de annak a veszélyeire is figyelmeztet, mi minden csúszhat félre, ha ebbe a feladatba átgondolatlanul, csak érzelmi felbuzdulásból vágunk bele. A film fő helyszíne Pusztaszomaj, ez a fiktív, de minden ízében valóságosnak érződő magyar falu, amit a rendező több létező településből gyúrt össze. Ide érkezik meg Budapestről három filmes – Tamás (Dér Zsolt), Hanna (Mészáros Blanka) és Krisztián (Baki Dániel) –, hogy alkotói workshopot tartsanak a helyi gyerekeknek. A nagyvárosi értelmiségiek és falusi emberek közti aszimmetrikus helyzet ugyan nem szorul magyarázatra, de a nyitójelenet egyből felvillantja a kölcsönös társadalmi egymásra utaltságot azzal, hogy a filmesek lerobbant kocsiját traktorral kell bevontatni a faluba.

A részvételi projekt ígéretesen indul: a nagyon különböző családi, anyagi és etnikai hátterű fiatalok ugyan kissé vonakodva és bizalmatlanul, de csak megnyílnak a messziről érkezett jövevények előtt, és szép lassan magával ragadja őket az alkotás öröme. Főleg az növeli a filmesek renoméját, mikor kiderül, hogy Krisztián, az operatőr nemcsak általuk nem ismert magyar művészfilmekben vett részt, de dolgozott a Z világháború forgatásán is. Segítőkész a falu agilis polgármestere, Gáspár (Pál András) is, akit láthatóan majd szétvet a reformhevület: nem elég, hogy ő írta ki a pályázatot a workshopra, de mindenkiről személyesen gondoskodik a faluban, és a médiában is gyakran szerepel a sikeres felzárkóztatás poszterfiújaként. Az általa felépített pusztaszomaji modell ékköve a falu határában kialakított uborkafarm, ahol saját narratívája szerint munkát, önbecsülést és jövőképet ad a helyieknek, hogy ne kelljen segélyeken tengődniük.

Gáspár lehengerlő kedvességében már az első pillanattól van valami fenyegető, és ez az érzés csak fokozódik, miután a filmesek elkezdenek jobban belelátni a falu belső viszonyaiba, és ráébrednek, hogy a polgármester szerepe korántsem olyan pozitív, mint ahogy az a médiaszerepésekből látszik. Megfélemlített emberek, kilakoltatás, uzsorakölcsön, adósságcsapda és ebből fakadó „kényszermunka” a híres uborkafarmon – ilyen vádak merülnek fel a falu jótevőjével szemben, és ez annyira birizgálja Tamás erkölcsi érzékét, hogy nyomozásba kezd a falu urának sötét ügyei iránt. Ez persze nemcsak Gáspárral rontja el hamar a szívélyes viszonyt, de előbb-utóbb a pesti csapatban is belső konfliktusokhoz vezet:

Nem ezért vagyunk itt, hogy itt columbózzunk!

– vágja egy ponton Tamás fejéhez Hanna, aki nemcsak munkatársa, de barátnője is az ambiciózus filmrendezőnek. A Nyersanyag innentől átcsaphatna akár egy hagyományosabb krimibe vagy thrillerbe is, ahol falusi díszletek között drukkolhatunk a sötét titkokra bukkanó hősnek, hogy sikerüljön mindent feltárni, és megússza ép bőrrel. Ez a fajta műfaji dramaturgia részben működésbe is lendül, de nem válik a cselekmény központi szervező elemévé. Az alkotókat ugyanis láthatóan nem a bűnügyi feszültségkeltés kimaxolása érdekli, inkább egy társadalmi látleletet akarnak nyújtani, és az ebből fakadó komplex erkölcsi dilemmákat boncolgatni.

Vertigo

Ezt sikerrel teszik: egyfelől alulnézeti képet kapunk a kiszolgáltatottságok hosszú láncolatáról, amelynek legalján a mélyszegénységben élők vannak, és amely rendszert Boross Martin egy interjúban úgy jellemez, hogy „hűbéres országban élünk, ahol a hűbérúr is hűbéres”.

Másfelől azt is láthatjuk, hogy egy igazságtalan és becsontosodott rendszer felrobbantása nem javít szükségszerűen az elnyomottak helyzetén, sőt, akár tovább is ronthat a dolgokon, legalábbis rövidtávon mindenképpen.

A Nyersanyag ennyiben A vadkacsa párdarabja, csak egy teljesen más korban és közegben: Ibsen klasszikus drámájában is a világjobbító hevület nem várt következményei forgatnak fel egy közösséget, a doktrinerség pusztítása pedig mindkét történetben a legártatlanabb szereplőkön, a gyerekeken csattan igazán. A filmben persze nem egy család, inkább egy faluközösség hullik darabjaira, miután az azt csikorogva egyben tartó léthazugságok lelepleződnek, de a példázatjelleg miatt ez szinte mindegy is, hogy családról, faluról vagy országról beszélünk (dramturgiáját tekintve amúgy a Nyersanyag egy másik Ibsen-drámával, A nép ellenségével is párhuzamba állítható). Az már fontosabb különbség, hogy a film végkifejlete kevésbé tragikus: bár a dolgok itt is tettlegességig fajulnak, azért nem kerül elő vadászpuska, aminek kötelező jelleggel el kell sülnie az utolsó felvonásban, így a befejezés még annak halovány esélyét is nyitva hagyja, hogy a dolgok hosszú távon akár – esetleg, netalántán, feltéve, de meg nem engedve – jobbra is fordulhatnak. A film természetesen nem kínál rendszerszintű megoldást, nem is dolga, azt viszont nagyon hatásosan érzékelteti, hogy a valódi esélyegyenlőséghez erre lenne szükség, az impulzív jóemberkedés nem elegendő.

A menet közben befuccsoló művészeti projekt csúcspontját az jelentené, hogy a csapat egy, a farmon termelt uborkát „kilő az űrbe” egy barkácsolt rakéta segítségével. Bár nem a tervezett formában, de ez meg is történik végül: a térképszerű táj fölött lebegő uborka képei egyszerre rejtik magukban az ígéretet, hogy a szegénységbe született fiatalok előtt is kinyílhat még a világ a képzelet segítségével, miközben az abszurd jelenet karikírozza is ennek az ígéretnek a nevetséges, alaptalan voltát.

Ez a többszólamúság a teljes filmre jellemző: a Nyersanyag végig kellő árnyaltsággal mutatja be a félrecsúszott aktivizmus dilemmáit, és ezt főleg azzal éri el, hogy minden szereplőnek megvannak a maga részigazságai a filmben. Tamás például jogosan háborodik fel a falusi kizsákmányoláson, de nehéz nála éles demarkációs vonalat húzni a segítő szándék és a messianisztikus megszállottság közé.

Arról már nem is beszélve, hogy a motivációk közé keveredik a művészi hiúság és a karrierépítés is, hiszen Tamás még a workshopot is hajlandó beáldozni, hogy oknyomozó dokumentumfilmet forgathasson a polgármester korrupciós ügyeiről.

Vertigo

Mindezt persze kizárólag morális okokkal magyarázza, de azért szívesen fogadja a filmmel járó szakmai elismerést, ami a falusiak helyzetén ugyan egyáltalán nem javít, sőt. A Nyersanyag végig jó érzékkel egyensúlyoz a különböző nézőpontok között, így könnyű válaszok helyett inkább nehéz és kényelmetlen kérdésekkel engedi útjára a nézőt. A dialógusok nem papírízűek, az elszomorító helyzeteket pedig helyenként fanyar humorral oldja. Mindez a forgatókönyvön túl a szereplőgárdát is dicséri, amelynek egységét szerencsére nem borítja fel, hogy profi és amatőr színészek kerülnek egymás mellé, pedig láttunk már arra példát, amikor ez stiláris egyenetlenségekhez vezet.

A téma iránti érzékenység egyik alapját adhatja, hogy Boross Martin, független színházi társulatával, a STEREO AKT-tal is gyakran dolgozik marginalizált társadalmi csoportokkal, sőt, vettek már részt a filmben látotthoz nagyon hasonló közösségi projektben is (ezt a folyamatot mutatta be az általa rendezett Remake_Bodony című 2017-es dokumentumfilm). Boross szerint az egy gondosan végigvitt kezdeményezés volt, ilyen szempontból épp az ellentéte a Nyersanyagban látható félresiklásnak, mégis fontos inspirációs forrásként szolgált számára, hiszen ennek nyomán merültek fel benne a sztori alapját képező etikai dilemmák.

Sokat elmond a magyar kultúra helyzetéről, hogy Reisz Gábor tavalyi filmjéhez hasonlóan a Nyersanyag is (magyar) állami támogatás nélkül készült, mindössze pár tízmillió forintból, ami nagyjából egy kőszínházi előadás költségvetése, a hazai nagyjátékfilmek szintjén aprópénznek számít. Az arányokat Boross úgy érzékelteti, hogy a Nyersanyag a Most vagy soha! költségvetésének három ezrelékéből, a Hadik büdzséjének pedig három százalékából készült.

Ahogy átfogó cikkünkben bemutattuk, ez a fajta független filmkészítés lassan meghatározó tendenciává növi ki magát azon alkotók körében, akik a kortárs társadalmi valóságról szeretnének forgatni. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy ez a modell stabilan fenntartható, inkább átmeneti menekülőútként hivatkoznak rá. Több érintett rendező, köztük Boross is nyilatkozott arról, hogy a low budget munkamódszerben nincs semmi heroikus vagányság, sőt, hosszú távon nagyon káros, ha normává válik, hogy emberek szívességi alapon hoznak létre filmeket. Nézői, kritikusi szempontból nyilván most az számít, hogy a soványka költségvetésnek és a szívességi alapú munkának nem sok negatív következménye látszik a végeredményen, ami az alkotók kreativitását és odaadását dicséri. A Nyersanyag kiérlelt munka, a címével ellentétben egyáltalán nem nyers.

Vertigo

Az alkotói kitettségekből fakadó frusztráció viszont a történetbe is utat talál, hiszen Tamás sokáig izgatottan várja a produceri telefont, hogy vajon megkapja-e a belebegtetett támogatást első játékfilmtervéhez (az eredményt inkább nem is spoilerezzük el). A Nyersanyag abban a tekintetben is viszi tovább a Magyarázat mindenre szellemiségét, hogy bátran és értelmesen reflektál a mai közállapotainkra. Mindkét film egy kettéfűrészelt országot mutat be, és azt, hogy miként örökítik át a generációk egymásra a saját nyomorúságaikat.

Csak Reisz míg nagyvárosi történetében a pártpolitikai ellentétek és a történelmi sérelmek mentén húzódik a törésvonal, addig a Nyersanyagban a társadalmi státuszkülönbségek és a születési privilégiumok szabdalják külön világokra ezt az apró, megcsonkított országot, amelyben fényévnyi távolságok férnek el.

Nyersanyag, 2024, 104 perc, 24.hu: 8,5/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik