Elképzelhető, hogy nem fogad vissza több elutasított menedékkérőt Venezuela – jelentette be a caracasi kormány január végén. A lépésre azután került sor, hogy az Egyesült Álamok kormánya nem sokkal korábban közölte: fontolgatják a venezuelai energiaszektorra kirótt szankciók ismételt bevezetését, mivel a rezsim irányítása alatt álló legfelsőbb bíróság szentesítette az ellenzék jelöltjének diszkvalifikálását. Ráadásul a jelölt, María Corina Machado három támogatóját „összeesküvés” vádjával letartóztatták.
A legfelsőbb bíróság szerint Machado korrupciós ügyekben érintett, de azt is felrótták neki, hogy támogatta az országot sújtó amerikai szankciókat. Az ellenzék viszont inkább a hatalom kezét sejti a háttérben.
A rezsim úgy döntött, hogy kivégzi a barbadosi egyezményt, amelyben a venezuelai kormány reformokban egyezett meg az ellenzékkel. De nem végezték ki a harcunkat a demokráciáért, amelynek győzelmét szabad és méltányos választáson fogjuk kivívni
Washington azonnal elítélte a lépést: John Kirby, a Fehér Ház szóvivője felszólította a kormányt, hogy térjen vissza a tárgyalóasztalhoz, illetve tartsa magát az ellenzékkel már korábban kialkudott feltételekhez, nevezetesen hagyja indulni az ő jelöltjüket is. Később az USA kormánya bejelentette, hogy visszaállítja a venezuelai olajiparra vonatkozó szankciókat, illetve újabbakat is kivet – ezúttal a bányászatra. A Nemzetbiztonsági Tanács hivatalos bejelentése szerint Washington nem hosszabbítja meg az olaj- és gáziparra vonatkozó szankciók alóli felmentést, amennyiben Caracas nem engedi Machadót elindulni, illetve nem folytatja a reformokat. Washington áprilisig adott haladékot a venezuelai kormánynak.
Erre válaszolna Caracas a tranzitok leállításával.
Ha elkövetik azt a hibát, hogy lakájaik kérésére fokozzák az agressziót, a venezuelai migránsokat hazaszállító repülőjáratokat leállítjuk
– fogalmazott Delcy Rodríguez alelnök.
A Biden-adminisztráció számára viszont fontos, hogy a kiutasított venezuelaiakat továbbra is vissza tudják toloncolni. A novemberi elnökválasztás egyik legégetőbb témája ugyanis a migráció és a határvédelem. Miután – talán éppen a „minél rosszabb, annál jobb” elvére bazírozva – a republikánusok elutasították azt a törvénycsomagot, amely megerősítette volna az USA déli határát, a válság feltehetőleg még fokozódik is.
Délről ugyanis ma már nem elsősorban mexikóiak érkeznek az USA-ba, hanem bűnbandák elől menekülő közép-amerikaiak vagy ott szerencsét próbáló ázsiaiak. Így nem csoda, hogy a Maduro-rezsim elnyomása és gazdasági csődje elől menekülő venezuelaiak is Amerika felé vették az irányt. Joe Biden elnökről és az általa vezetett adminisztrációról pedig sok amerikaiban az a percepció alakult ki, hogy képtelen kezelni a migrációt. Érdemi intézkedéseket nem tettek a határ megerősítésére, sőt az általában jobboldali helyi kormányzatokat akadályozták is ebben. Ugyanakkor a migráció és a menedékkérelmek megkönnyítése, a procedúra reformja irányába sem tettek lépéseket, ám tűzoltás gyanánt Donald Trump több intézkedését érvényben hagyták.
Venezuela tehát zsarolópotenciálra tett szert az amerikai belpolitikában. Azonban annak is hosszú előtörténete van, miért került konfliktusba a dél-amerikai ország az Egyesült Államokkal.
Latin-amerikai Svájcból dél-amerikai Kuba
Venezuela az olajkincsének köszönhetően sokáig Dél-Amerika egyik leggazdagabb országa volt. A kormányok által a 20. század vége felé követett neoliberális politika azonban a gazdasági fejlődés mellett a társadalmi egyenlőtlenségeket is növelte. A szegényebb rétegek fokozódó elégedetlenségét a populista katonatiszt, Hugó Chávez lovagolta meg sikerrel. Chávez korábban – kubai segítséggel – puccsot kísérelt meg, sikertelenül, ami miatt börtönben is ült. 1999-ben azonban demokratikus úton választották meg elnöknek. Chávez gyorsan nekilátott a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontásához, saját híveit ültette a kulcspozíciókba. A 2003-ban kezdődő második elnöki ciklusa alatt – Latin-Amerika függetlenségi küzdelmének hőse, Simón Bolívar után elnevezett – „bolívari missziókat” hirdetett az ország társadalmi problémáinak megoldására. Ekkoriban valóban javult a szegényebb rétegek helyzete, csökkent a nyomor, az írástudatlanság, javult a lakhatási helyzet.
A hagyományos elit és a középosztály viszont Chávez ellen fordult. Nemcsak a baloldali populizmust és a diktatúraépítést ellenezték, de azt is, hogy az ország gazdaságát egyre inkább a „bolívari burzsoáziának” nevezett, az állam által kitartott oligarcharéteg dominálta. Ugyanis a balpopulizmus finanszírozása érdekében Chávez rátette a kezét az ország olajkincsére. Nemcsak a külföldi vállalatokat szorította ki, adóztatta meg, de második ciklusa alatt az állami olajvállalatot, a PDVSA-t is kontroll alá vonta. Az innen kiszívott profitot aztán kizárólag jóléti kiadásokra költötte. Az már más kérdés, hogy jólét alatt nemcsak a szegények, de az oligarchák jólétét is értették.
Baloldali, antiimperialista külpolitikát folytatott, közeledett Kubához, és igyekezett a térség államait az USA ellen összefogni. Ebben segítette, hogy ekkor zajlott az úgynevezett „rózsaszín hullám”, amikor szinte minden latin-amerikai államban baloldali, sokszor szélsőbaloldali vezetést választottak. Ekkoriban alakult meg a kubai és venezuelai befolyás alatt álló, főleg baloldali vezetésű államokat tömörítő ALBA.
Amikor Chávez 2013-ban elhunyt, helyét egy régi harcostárs Nicolás Maduro vette át. A mindössze általános iskolai végzettséggel rendelkező korábbi buszsofőr – szakszervezeti vezetői múltja ellenére – messze nem olyan karizmatikus és népszerű, mint elődje, a kiváló szónok Chávez volt. Maduro éppen ezért fokozni kényszerült a diktatúrát. Rendeletekkel kormányzott, és amikor az egyesült ellenzék 2015-ben a törvényhozásban fölénybe került, saját parlamentet, úgynevezett alkotmányozó nemzetgyűlést hozott létre, a nyomornegyedek lakóit pedig a rendszerhez hű utcai bandákkal tartotta rettegésben. Ahogy az olaj ára ingadozni kezdett, az államkincstár pedig ürülni, a „bolívari forradalom” forrásai gyorsan apadtak. Mivel az ország gazdaságát a chávisták nem modernizálták, a populista politika pedig elijesztette a befektetőket,
Persze, ahogyan arra a baloldali közvélemény rendre rámutat, ebben az USA gazdasági szankcióinak is szerepe volt. Az elégedetlenség 2019-ben hágott a tetőfokára, amikor Maduro újraválasztását nem ismerte el sem a nemzetközi közösség, sem az ellenzék, az országban pedig két párhuzamos adminisztráció alakult ki. Az újabb nemzetközi szankciók csak rontották a gazdaság helyzetét, melynek hatására tömegek hagyták el az országot.
Venezuelai rulett menekültekkel és olajjal
Venezuelából a diktatúra és az elszabaduló utcai bűnözés miatt 1999 óta folyamatosan menekültek el az emberek. 2000 és 2010 között 135 százalékkal nőtt a Venezuelából emigrálók száma. Maduro idején pedig a számok az egekbe lőttek, főleg a gazdaság összeomlása és a 2019-es elnökválasztási krízis miatt fokozódó politikai elnyomás miatt. Mindez pedig a befogadói oldalon – a szomszédos Kolumbia mellett – elsősorban az Egyesült Államokat érintette. Csak 2021-ben közel kétmillió venezuelai kért menedéket az Egyesült Államokban. És ez az a fejlemény, amit az amerikai belpolitikát tematizáló migrációs kérdés miatt Maduro az USA ellen tud fordítani.
Az Egyesült Államok már a Chávez-érában elkezdte szankcionálni a venezuelai kormány vezetőit és tisztviselőit, a kört pedig két évtized alatt egyre bővítette, erre ösztökélve szövetségeseit is. Igazán keményen Trump elnöksége alatt léptek fel Venezuelával szemben. Főleg 2019-től kezdődően, amikor Juan Guaidó személyében az ellenzéki többségű venezuelai parlament párhuzamos elnököt választott. Washington – a nemzetközi közösséghez hasonlóan – Guaidót ismerte el, ezzel de jure megszüntetve minden kapcsolatot a caracasi kormánnyal. Sőt, Trump úgy nyilatkozott, hogy a venezuelai krízis megoldásában nem zárkózik el semmilyen eszköztől. John Bolton, az elnök harciasságáról ismert nemzetbiztonsági tanácsadója egyszer látványosan a kamerák látókörébe tolt egy jegyzetfüzetet, amelyben a Venezuelába küldendő amerikai katonák lehetséges számát vázolta fel. A legfájdalmasabb lépés azonban az volt, amikor az USA még ebben az évben szankciókat vezetett be a venezuelai állami olajvállalattal szemben.
Washington megtiltotta, hogy az amerikai olajcégek a finomításra váró nyersolajért a PDVSA-nak kifizetéseket folyósítsanak, azzal érvelve, hogy Guaidó a cég élére új vezetést nevezett ki. Ezzel Venezuela gyakorlatilag amerikai olajembargó alá került.
Miután Vlagyimir Putyin lerohanta Ukrajnát, a nyugati világ egységesen szankciók alá vonta Oroszországot. Ez azonban az olcsó orosz gáz csapját is elzárta a nyugatiak előtt. Új energiaexportőrök után kellett tehát nézni. Az USA számára itt jött a képbe Venezuela: Washington zöld utat adott annak, hogy – igaz, korlátozott mértékben – az USA vásárolhasson olajat tőlük. Mivel Venezuelának nincsen finomítókapacitása, így arra kényszerül, hogy a nyersolaját exportálja. Ha nincs vevő, nemcsak a bevételektől esnek el, de a saját energiaszükségleteiket sem tudják fedezni. A PDVSA-nak jól jött az amerikai mentőöv, Washington azonban kikötötte, hogy politikai reformokat vár el cserébe. A tavalyi egyezség szerint a caracasi kormánynak szabadon kellett bocsájtania több helyi és amerikai politikai foglyot, valamint el kellett volna kezdeniük feloldani az ellenzékieket sújtó korlátozásokat is.
A szorult helyzetben levő Maduro ebbe bele is ment, és eleinte úgy tűnt, minden rendben van. Caracas 2023-ban kitűzte a következő évre az elnökválasztás dátumát, az ellenzék pedig szabadon szerveződhetett. A javuló kapcsolatok farvizén megszületett a mostani konfliktus másik lábát adó egyezség, amely szerint Venezuela elkezdi visszafogadni az USA-ból kitoloncolt, elutasított menedékkérőket. Venezuelában a Chevron amerikai olajcég megkezdte a kitermelést. Mindeközben az egységbe forró ellenzék sikerrel bonyolított le egy előválasztást, amit María Corina Machado nyert meg. Derült égből a villámcsapásként jött a diszkvalifikálása a választási hatóság által, ami elindította a fentebb ismertetett láncreakciót: Washington belengette, hogy nem vásárol többé olajat Venezuelától, mire Caracas a migrációs egyezmény felrúgásával kezdett el fenyegetőzni.
Katolikus családanya az ellenzéki összefogás élén
María Corina Machado háromgyermekes édesanya, aki eredetileg mérnöki oklevelet szerzett az egyik katolikus egyetemen, és mérnökként is kezdett el dolgozni. Amikor 2004-ben egy Chávez visszahívását célzó referendum mellet kampányolt, a politika beszippantotta. A népszavazási kezdeményezés mögött álló Súmate nevű civil szervezetet vezetőjeként Washington is felfigyelt rá, maga George W. Bush elnök is személyesen fogadta. 2010-ben – már ismert ellenzéki arcként – bejutott a nemzetgyűlésbe, ahol az ellenzék piacpártibb, konzervatívabb szárnyát erősítette. 2014-ben a rezsim megfosztotta a mandátumától, ekkor ismét szervezőként kezdett el tevékenykedni a kormányellenes tüntetéseken. 2023-ban a karrierje csúcsára érkezett, amikor megnyerte az előválasztást.
A venezuelai ellenzék eléggé sokszínű. Főleg a hagyományos kereszténydemokrata pártok és a mérsékelt szociáldemokraták dominálnak, de a kommunistáknak és a liberálisoknak is vannak szimpatizánsai. Machado ugyanakkor markánsan piacpárti, privatizálná az állami olajvállalatot, és elősegítené a külföldi befektetéseket. Tavaly azzal is kampányolt önmaga mellett, hogy
Nyíltan kiáll az amerikai szankciók szükségessége mellett, mert úgy véli, hogy Maduro rendszere demokratikus úton nem leváltható.
Kulturális kérdésekben azonban inkább progresszívnek számít: legalizálná a melegházasságot és a gyógyászati célú kannabiszfogyasztást, illetve társadalmi párbeszédet kezdeményezne az abortusztörvény enyhítése érdekében. Mindezek miatt sokan esélytelennek gondolták, már csak azért is, mert a nézeteihez közel álló, de politikailag nem túl erős, Vente nevű konzervatív liberális pártban politizál. Ráadásul voltak ellentmondásos kijelentései is. Egyszer például arról beszélt, Cháveznek igaza van abban, hogy ő a szegények elnöke, és azért akar az lenni, mert őket a legkönnyebb függésbe taszítani, irányítani. Machado azonban rácáfolt a feltételezésekre, és megnyerte az előválasztást, hatalmas fölénnyel maga mögé utasítva szociáldemokrata riválisát.
Tavaly júniusban a Maduro-rezsim úgy érezte, hogy Machado túl veszélyes ellenfél. A választási bizottság ezért egyszerűen diszkvalifikálta a politikust. Kicsit hasonló ez Borisz Nagyezsdin esetéhez, akit egy rövid intermezzo után a Putyin-rendszer nem engedett indulni az orosz elnökválasztáson. A különbség, hogy Machado valós veszélyt jelent Maduróra, aki Putyinnal ellentétben jóval kevésbé népszerű. Ezt támasztja alá az a tavalyi mérés is, amely szerint Machado a szavazók 57 százalékának bírná a bizalmát (az ellenzéki előválasztást több mint 90 százalékos fölénnyel nyerte). Maduro 2013-ban is csak néhány százalékot vert ellenfelére, amikor pedig az ellenzék megnyerte a 2016-os nemzetgyűlési választást, a hadsereg finoman utalt arra: nem vennék jó néven, ha Maduro érvényteleníttetné az eredményt.
A rezsimnek tehát van félnivalója. Éppen ezért gyakori eszközként él a veszélyesebb riválisok kiiktatásával. Ez azonban kétélű kard. Így ugyanis az utcai, radikális politizálás felé tolják a politikai ellenfeleiket. Márpedig a rezsimre az utcai ellenzék is komoly veszélyt jelent, igaz, a karhatalmat a hozzá hű verőemberekkel, bandákkal kiegészítő hatalom itt is relatív fölényben van.
Ki rántja félre a kormányt?
Machado megerősödése a venezuelai-amerikai enyhülés idején történt. Ezt a folyamatot akaszthatja meg az, hogy január végén a rezsim által befolyásolt bíróság is érvényben hagyta Machado kizárását a jelöltek közül. Washington ebben a helyzetben nem tehette meg, hogy ne reagáljon. Egyrészt már így is igen csekély feltételeket szabott a rezsim számára, másrészt az amerikai közvéleménynek az alku csak így volt eladható. Harmadrészt a bírósági döntés után már nem tagadható, hogy a vezetés nem partner Venezuela demokratizálásában.
A jelenlegi helyzetben mindkét fél csapdába került, hiszen Caracas tisztában volt a Biden-adminisztráció gyenge pontjával – ezért állította le a migránsok visszafogadását –, csakhogy az USA olajszankciói súlyos problémát okoznak az ezer sebből vérző venezuelai gazdaságnak. Így aztán mindkét félnek súlyos politikai és gazdasági károkat okozhat a kialakult patthelyzet. A kérdés az, ki rántja félre előbb a kormányt.
