Szia, folytassuk a beszélgetést! Gondold át, kérlek az eddigieket.
Szia, Gyuri. Felidéztem a korábbi beszélgetéseink fő vonalát: Pygmaliontól és az ember–gép viszonytól a munka, a tudás, a bizalom és a társadalmi intézmények jövőjéig. Legutóbb már azt feszegettük, mit jelent majd az „emberi”, és marad-e értelme annak, hogy „nem tudom”, ha bárki megkérdezheti a gépet.
Most koncentráljunk egy más témára. Április 12-e óta, mondhatni markáns változások zajlanak a magyar politikában. Bizonyos pontokon nemzetközileg is újszerű és érdekes ami történik. Az egyik ilyen elem az, hogy a jelenlegi kormányzópárt, a Tisza lényegében korlátozás nélküli felhatalmazást kapott. Ha formálisan nem is, de a magyar választók akarata alapján egyfajta egypártrendszer alakult ki: a volt kormánypárton, a Fideszen kívül nincsenek versengő pártok a politikai térben. A Tisza ígérete, hogy ezt egy új alkotmánnyal, és a választási rendszer korrekciójával fogja orvosolni a következő választás előtt. Ennek az esélyeiről, kockázatairól és következményeiről szeretnék ma beszélni.
Rendben. Szerintem a központi kérdés ez:
Egy ponton pontosítanék: az „egypártrendszer” túl erős kifejezés. A Tisza 53,18 százalékos listás eredményből szerzett 141 mandátumot a 199-ből; a Fidesz mellett a Mi Hazánk is parlamenti szereplő. Ez rendkívüli hatalomkoncentráció, de nem a választói akarat egyszólamúsága: a választási rendszer jelentősen felnagyította a győzelmet.
A felvetésed ettől még nagyon is érvényes. A demokratikus verseny helyreállítását most attól a szereplőtől várják, amelynek a jelenlegi helyzet a legnagyobb előnyt biztosítja. Az alkotmányozásra, társadalmi részvételre és népszavazásra tett vállalás fontos, de a próba az lesz, hogy létrehoznak-e olyan szabályokat és független intézményeket, amelyek akkor is korlátozzák őket, amikor az már politikailag fáj.
Ez részben már történik. Annyiban én is pontosítanék, hogy a választás után, a Fidesz legyőzhetetlen mitoszának elmúltával, és sok információ szabadabb áramlásával a Tisza még tovább növelte a fölényét. De amúgy igazad van. Az alapkérdés tehát pontosan ez: létezhet-e, hogy ilyen politikai erőfölényben, egy hosszú idő igénylő reformfolyamat elején vagy közben egy kormányzó párt önként korlátozza a befolyását és szabad teret engedjen az őt leváltani akaró politikai erők formálódásának.
Igen, létezhet. De ehhez annak a pártnak, amelyik történelmi küldetésének tekinti az ország rendbetételét, el kell fogadnia, hogy a választók azelőtt is leválthatják, hogy ő késznek nyilvánítaná a munkát. Ez a legnehezebb része.
A veszélyhez nem is kell rosszhiszeműség. Elég az a meggyőződés, hogy „még ezt a reformot be kell fejeznünk”, „még nem engedhetjük vissza a régieket”, „az új ellenzék csak szétforgácsolja a változás erejét”. Ezek külön-külön akár észszerű érveknek tűnhetnek. Együtt viszont határidő nélkül meghosszabbíthatják a kivételes felhatalmazást.
Ezért az önkorlátozás akkor hiteles, ha a párt még ereje teljében átad olyan jogosítványokat, amelyeket később már nem tud egyoldalúan visszavenni. Független ellenőrzést teremt, biztosítja a versenytársak hozzáférését a nyilvánossághoz, és olyan választási szabályokat fogad el, amelyek mellett veszíthet is. Ehhez nem kell segítenie az ellenzék szerveződését; azt kell elfogadnia, hogy az állam nem akadályozhatja.
A nagy politikai fölény tehát egyszerre kísértés és lehetőség: könnyű vele elhalasztani az önkorlátozást, de könnyebb is belőle engedni, mint amikor már minden elveszített jogosítvány a kormány túlélését fenyegeti. A döntő jel az lesz, hogy a hatalmuk korlátait a reformok elején építik-e be, vagy mindig a végére ígérik.
A magyar közvélemény nem biztos, hogy a versengő, zajos, sokféle minőség hangos vitájával járó sokpártrendszert preferálja.
