Az Egyesült Államok múzeumaiban éppen fontos változás zajlik: januártól szigorított a Biden-kormányzat az őslakos maradványok és kulturális tárgyak védelméről szóló jogszabályon. Bár ez a szabályozás a 90-es évek óta létezik (elsősorban az emberi maradványok sorsának rendezését szorgalmazza), régóta kifogásolták már kritikusai, hogy nagyon lassan halad a sokszor sírrablások során szerzett emberi maradványok és temetkezési tárgyak visszaszolgáltatása. Januártól viszont már csak az indián törzsek beleegyezésével lehet kiállítani vagy vizsgálni a hozzájuk tartozó tárgyakat.
A szabálysértéstől tartva most sorra zárják be a múzeumok az őslakos kultúrával foglalkozó tárlataikat. Ezek újranyitása, a gyűjtemények átvizsgálása mindenképp hosszú munka lesz, amit ezúttal már a törzsek képviselőivel együttműködve lesznek kénytelenek elvégezni. A felvetés nem új, a válaszok azonban egyre drasztikusabbak, és egészen addig a kérdésig vezetnek, hogy tulajdonképpen mi ma a szerepe a néprajzi múzeumoknak.
Magyarországon nincs hasonló szabályozás, bonyolult is lenne, hiszen nálunk általában nem az országon belüli közösségektől származó tárgyak kapcsán merülnek fel dilemmák, hanem magyar gyűjtők világkörüli expedícióin szerzett darabjainál. A magyar Néprajzi Múzeum először a 90-es években, indián törzsektől kapott olyan leveleket, amiben tőlük származó tárgyakról érdeklődtek. Az ilyen megkereséseknek egyébként készséggel eleget is tesznek, akadt már számos példa nálunk is a visszaszolgáltatásra.
Vannak azonban olyan tárgyak, amiket senki nem követel vissza, a kiállításuk mégis problémás. Ilyenek például a Közép-Ausztráliából származó varázstárgyak is.
A Művész tekintete című kiállítássorozatban a Néprajzi Múzeum arra tesz kísérletet, hogy a megszokott etnográfiai, tudományos megközelítés helyett ezúttal művészi szemszögből mutassa be gyűjteményének darabjait. Így jött létre A kétely felfüggesztése című kiállítás, amelyhez három képzőművészt, Albert Ádámot, Kristóf Krisztiánt és Trapp Dominikát kérték fel, hogy a múzeumi kutatókkal együtt dolgozva szemináriumok és raktárbejárások segítségével létrehozzák a gyűjtemény tárgyaira alapuló saját alkotásaikat.
Kristóf Krisztián installációja azért is érdekes, mert ugyan egyik központi témája a csurunga, ebből mégsem látni egyet sem a kiállítóteremben. Rajzokon, másolatokon köszön csak vissza ez a faragott kődarab, amikből éppen csak felsejlik, hogyan is kell elképzelni.
Hosszú ideig csak a beavatottak láthatták ezeket a tárgyakat, ha nők vagy gyerekek pillantották meg a csurungákat, megvakították vagy megölték őket. A Néprajzi Múzeum raktára tele van Róheim-varázstárgyakkal. A Múzeum azt a döntést hozta, hogy a csurungákat nem mutatja be nyilvánosan, kiállításon, etikai okok miatt
– írják.
Róheim Géza magyar néprajzkutató volt, az etnológia pszichoanalitikai irányzatának világszerte elismert képviselője. 1928-ban indult útnak, hogy Dzsibutitól Ausztrálián keresztül Pápua Új-Guineáig bejárja a világot, és különböző bennszülött törzseken tesztelje a pszichoanalízis hipotéziseit. Az ő gyűjteményéből került később tetemes mennyiségű mágikus tárgy a Néprajzi Múzeum birtokába, és az ő könyveiből ismerjük ma ezek történetét.
Hogy mik is tulajdonképpen ezek a titkos, szent tárgyak, a csurungák, azt nehéz összefoglalni, a kiállításukhoz kapcsolódó dilemma miatt viszont érdemes próbát tenni a megértésükkel. Róheim szerint a fából vagy kőből készülő, elipszis alakú, faragott ábrákkal díszített tárgyak az élet kezdő- és végpontjai egyben: „földi pályafutásuk befejezése után az álombeli ősök csurungákká változnak és a csurungából rajzanak ki az asszonyokba a születendő gyermekek”.
A múzeum utoljára 2000-ben állított ki egyet a gyűjteményében található csurungák közül, az akkori igazgató, Fejős Zoltán pedig már ekkor felvetette a szent tárgyak kiállításának problematikáját (ami a posztkolonialista országokban már a 70-es évek óta foglalkoztatja a múzeumokat), és azt jósolta, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy csurungát láthat a közönség.
Sok minden miatt válhat egy múzeumi tárgy tabuvá: míg korábban például az ábrázolt erőszak vagy szexualitás miatt szűrték meg a kiállítható tárgyakat, addig az ezredforduló óta világszerte egyre inkább előtérbe kerül a megszerzésük története és az eredetközösségek tiszteletben tartása. A csurungák esetében ez utóbbiról van szó: ha azok a közép-ausztráliai törzsek, akiktől a csurungák származnak, úgy tartották (és talán ma is úgy tartják), hogy ezek őseik lelkét hordozó tárgyak, melyek szentségét sérti meg, ha avatatlanok kerülnek közelükbe, akkor talán nem etikus őket ország-világ elé tárni.
Ezzel a kérdéskörrel persze nem a magyar néprajzkutatás találkozott először, ha a csurungák példájánál maradunk, akkor is számos példa akad hasonló dilemmákra. Míg Ausztráliában már arra is komoly szabályozás van, hogy a raktárakban ki és hogyan férhet hozzájuk, addig Európában egyelőre a kiállításukról megy a vita. Franciaországban például 2001-ben volt egy furcsa próbálkozás, mikor Marc Couturier Secret (Titok) című kiállításán kihelyeztek ugyan csurungákat a kiállítótérbe, de csak formájuk volt látható, maguk a tárgyak nem. Ez persze eléggé felületes megoldás volt, hiszen elsősorban nem a tárgyakra vetett pillantás, hanem azok fizikai közelsége sérti meg titkos, bizalmas mivoltukat. A Bázeli Kulturális Múzeum 2019-ben már értőbb kézzel nyúlt a témához, mikor a Thirst for Knowledge Meets Collecting Mania (A tudásszomj találkozik a gyűjtési mániával) című kiállításon inkább üres tárolódobozokat állítottak ki, és a csurungák történetének elmesélésére koncentráltak.
A témáról a fent említett kiállítás kurátorát, a Néprajzi Múzeum főmuzeológusát, Wilhelm Gábort, valamint a csurungákkal foglalkozó művészt, Kristóf Krisztiánt kérdeztük.
„Vékony jég ez, de legalább már tudjuk, hogy jég, és tudjuk, hogy vékony. A 2000-es évek előtt a múzeum nyugodt szívvel kiállított, bemutatott és lemásolt mindent. Most már nem lehet ezeket a tárgyakat csak úgy kiállítani” – mondja Wilhelm Gábor, aki szerint nem körvonalazódtak még a magyar gyakorlatok. Egyelőre, úgy tűnik, több kérdés merül fel a hasonló tárgyakkal kapcsolatban, mint amennyire megvan a jó válasz.
Ha ennyire szent tárgyak, hogy kerültek Róheimhez?
„Iszonyú érdekes, mocsaras terület most, hogy mi az, amit még ki lehet állítani, és mi az, amit már nem” – mondja Kristóf Krisztián. „Itt elméletileg sokkal több mindent meg lehetne mutatni, mert Magyarországon nincs annyira jelen ez a kolonialista bűntudat, a magyar hadsereg nem végzett tömegirtást törzsi területeken. De hát mégiscsak idekerült valahogy egy csomó mágikus tárgy.”
És tényleg: ha ennyire szent és fontos tárgyak voltak a csurungák a közép-ausztráliai bennszülöttek életében, hogy kerülhettek egy magyar etnográfus gyűjteményébe?
Amikor az 1930-as években Róheim Ausztráliába érkezett, a bennszülött közösségek éppen átalakulóban voltak: ekkorra nagyban tevékenykedett itt a lutheránus misszió, a fiatalabb bennszülöttek közül sokan megkeresztelkedtek és nem estek át a beavatási szertartásokon. Így pedig nem volt kinek átadni a tudást és a csurungák őrzésének feladatát, maradt tehát a megsemmisítés vagy az európai gyűjtőknél való „biztonságba helyezés”. Az átadás azonban nem volt mindig zökkenőmentes: egy megkeresztelkedett őslakos például, aki gyakorta közlekedett a törzsi terület és a város között, és sűrűn szállított ajándékokat Róheimnek, később elmondta neki, hogy rémálmok gyötörték, miután nagyapja csurungáját neki adta. Ugyan nem hitt már a törzsi rituálékban, mégis úgy érezte, hogy magát a nagyapját adta oda.
„Az ilyen történeteken keresztül teljesen átérezhető, hogy miért nem volna jó kiállítani a csurungákat. Én is másképp nézek ezután a raktár területére; a polcrendszer, ahol ezek a kövek vannak felhalmozva, hirtelen egy temetővé változott a szememben” – fogalmaz Kristóf Krisztián, aki a kiállításra készülve, a múzeum raktárában találkozott a Róheim-féle varázstárgyakkal. Akkor kezdte érdekelni ezek feldolgozása, mikor Wilhelm Gábor egy raktári látogatás során finoman megkérte, hogy legyen szíves ne mutasson rá a kezében tartott ausztrál mutatópálcával. Egyes források szerint ugyanis akire ezzel rámutatnak, az három hónapon belül meghal.
„Nem tudtam eldönteni, hogy ez poén-e; úgy tűnt, hogy félig vicc volt, félig viszont abszolút nem. Utána próbáltam összegyűjteni ezeket a tabukat, amiknek ugyan nincs túl sok köze a klasszikus európai civilizációhoz, mégis nagyon mélyen belénk vannak kódolva. Például mindenkivel szokott olyan történni, hogy ki tudja, miért, eszünkbe jut, hogy mi lenne, ha egy szerettünk meghalna. És ez olyan intenzív élmény, hogy előbb-utóbb ki kell söpörni az fejünkből. Ez tulajdonképpen ugyanúgy mágikus gondolkodás, hiszen semmilyen racionális oka nincs, hogy el akarjuk hessegetni ezt a gondolatot: nem sugározhat olyan energia a fejemből, ami valósággá teszi.”
A mutatópálca végül kiállításra került, bár bizonyos óvintézkedések azért történtek.
A tárgyat a biztonság kedvéért Fresnel-lencse mögött állítjuk ki, […] ezen felül szembefordítottam egy juharmagos sósbottal, mely elég érzékeny ahhoz, hogy kettészelje a rontást. Ellenőrizze érzéseit ezzel kapcsolatban.
– áll a mellette lévő táblácskán.
Kristóf szerint az utolsó mondat a lényeg, ez egy mondatba sűríti a néprajzi múzeumban lévő rituális tárgyakkal való foglalkozást. A rontás neutralizálására egyébként maga dolgozta ki ezt a furcsa megoldást: a Fresnel lencse szétszórja, s így gyengíti a fényt, a sósbot pedig saját találmány.
Elvesztette varázs-jellegét?
Ha egy tárgy az ausztrál sivatag gyermekeinek szemében mágikus és veszélyes, az itt, a Városligetben is az? Legyinthetnénk, ahogy korábban tették a néprajzkutatók, babonának bélyegezve a messzi kultúrák hiteit. Ha azonban a Szent Koronát vesszük analógiaként, veti fel Wilhelm Gábor, mi magunk sem gondolnánk, hogy elveszti a helyét, szentségét, amikor elkerül az országból – ha így lenne, jó sok új koronára lett volna szükség a történelem során. Sokszor nem is maga a tárgy, a fadarab vagy a kő szent, hanem a rajta lévő ábrák. „Ezeken rajta van az ősök keze nyoma, vére, verítéke. Olyan mintha ők maguk, a saját csontjuk lenne.” Ha viszont elfogadjuk ezeknek a tárgyaknak mágikus vagy szent voltát, mi a dolga ezzel a múzeumnak és a képzőművészeknek?
Kristóf Krisztiánt épp az érdekelte, mi történik, ha valamilyen aspektusból komolyan vesszük más kultúrák mágikus tárgyait. A mutatópálcákat Róheim az európai kultúrában is ismert megátkozáshoz hasonlítja: ott kezdődik a mágia, hogy nem kell hozzáérni valakihez, hogy hatást gyakoroljunk rá.
„Magyarországon teljesen indokolatlan hülyeségnek tűnik, hogy egy ilyen tárgyat komolyan vegyél, pontosan az a kategória, mint a tévén keresztüli kézrátétellel gyógyítás” – mondja Kristóf. „De ha nem is fogadjuk el ezt a fikciót, akkor is hatalmas mennyiségű emberi energia kifaragni ezeket a pálcákat, egy csomó düh és energia kellett ahhoz, hogy ez a rengeteg tárgy létrejöjjön. Ezt azért komolyan kell venni; nem rakom ki úgy, hogy rád mutasson a hegye. Ezt az ambivalenciát akartam megmutatni.”
Meddig kell elmenni, mi a múzeum feladata?
A csurungákat viszont sehogyan sem lehetett kiállítani. Ez pedig ismét felvet néhány kérdést, például, hogy ha a múzeum egyszer úgy dönt, hogy tiszteletben tartja az ausztrál őslakosok hitét, vajon meddig kell ezzel elmennie?
A legjobb megoldás sokak szerint a visszaszolgáltatás. Nemcsak etikai szempontból, sokszor a logika is ezt diktálja: miért porosodjanak szent tárgyak a múzeum raktárában, ha amúgy se lehet már őket kiállítani? Az ausztáliai múzeumokból rengeteg csurunga visszakerült már a törzsekhez, sőt európai múzeumok is elkezdték ezeket a tárgyakat visszaszolgáltatni.
A helyzet azonban ritkán egyszerű. Egyrészt a Néprajzi Múzeum gyűjteményében például pillanatnyilag körülbelül kétszázötvenezer tárgy van; hatalmas energia- és időbefektetés lenne végigvenni, melyik hol lenne a legjobb helyen. Feladata-e egy magyar múzeumnak, hogy felkeresse a gyűjtemény tárgyainak eredeti gazdáit és párbeszédet kezdeményezzen? Vagy elegendő a beérkező kéréseknek eleget tenni?
A csurungák esetében a származási közösségük nem tud róla, hogy ezek Budapesten vannak. Ezt onnan lehet tudni, hogy a múzeum kapcsolatban áll egy Philip Jones nevű ausztrál antropológussal, aki járt is már itt, látta is a gyűjteményt, és pont azzal a törzzsel is foglalkozik, akitől a csurungák is származnak. Adottak lennének tehát a feltételek valamiféle párbeszédre, ebben az esetben azonban maga az antropológus tanácsolta, hogy inkább várjanak pár évet a tárgyalásokkal.
Most ugyanis radikális a helyzet a törzsnél, több külsős ügyvéd és antropológus foglalkozik a helyzetükkel, akik azt az elvet vallják, hogy mindent azonnal vissza kell adni. Jelenleg nincs arra lehetőség, hogy a múzeum a leszármazottakkal lépjen kapcsolatba (pedig a csurungák alapvetően a családok tulajdonát képezték, s nem a törzsét – éppúgy, mint nálunk a nagymama öröksége). Wilhelm Gábor szerint viszont üdvös lenne leülni a leszármazottakkal, és megkérdezni őket, egyáltalán szeretnék-e visszakapni a tárgyakat, van-e még helyük ott. Előfordul ugyanis, hogy a nagy visszaszolgáltatási hévben olyan dolgok is visszakerülnek, amikkel az adott közösség már nem tud mit kezdeni, arról nem is beszélve, hogy a 30-as években szándékosan adták ezeket a törzs öregei Róheimnek.
Nemrég pedig egy újabb szereplő is színre lépett: a törzstől kb. 200 kilométerre élő másik őslakos közösségből jelentkezett egy antropológus, aki saját törzsének tárgyait igyekszik előkeríteni. Miután tisztázódott, hogy az ő közösségéből hozzánk nem érkeztek tárgyak, felajánlotta, hogy segít a csurungák értelmezésében, a közösséggel való kapcsolattartásban.
Úgy tűnik tehát, hogy a magyar Néprajzi Múzeum is átalakulóban van, még ha nem is érik olyan éles kritikák, mint amerikai vagy posztkolonialista országokbeli társait. Wilhelm Gábor szerint mindenképpen megéri ezekkel a kérdésekkel foglalkozni:
„Ezek a tárgyak óhatatlanul összekapcsolnak minket azokkal, akiknél száz évvel ezelőtt magyar kutatók jártak. Ha nem lennének itt a csurungák, eszünkbe sem jutna, hogy kik ők, vagy hogy egyáltalán léteznek. Nagyon izgalmas folyamat ez. Az egész világon ez történik épp: a szabályozások miatt létrejön valamiféle együttműködés, közös munka.”
