Vasárnap véget ért a 2023-as női kézilabda-világbajnokság, amelyen ugyan a három skandináv házigazda, Norvégia, Dánia és Svédország is bejutott a legjobb négy közé, végül a jövő évi olimpiai házigazdája, Franciaország ünnepelhetett, miután 31-28-ra legyőzte a norvégokat a döntőben – a dánoké lett a bronz, a svédeké pedig a negyedik hely. Magyarország a tizedik helyen végzett, ami a többi eredmény szerencsés alakulása miatt is olimpiai selejtezőn való részvételt ért.
Már az előzetes, 35-ös keret is érdekességeket tartogatott, mert a szövetségi kapitány bizonyos, a magyar kézilabda-kedvelők körében evidenciának tartott tételeket megcáfolt. Az egyik ilyen a Debrecen BL-indulásához kötődött: végre a legtöbb magyar játékost soraiban tudó élcsapat a legrangosabb kupában szerepelhet, így játékosai jobb formában érkezhetnek majd a válogatotthoz. A DVSC-ből olyan szereplők a keretbe kerültek, akikről tudni lehetett, hogy semmi esélyük a világbajnokságra utazni (Petrus, Grosch), viszont még ide sem fért be a jobbkezes jobbátlövőként a szélső és beálló játékot, a hét a hat elleni játékot is segíteni képes, egyik legjobb passzban lévő debreceni, Hámori Konszuéla, és az a Planéta Szimonetta, aki a debreceni védelem első számú tartópillére, Golovin Vlagyimir első vb-jén, 2021-ben a válogatottnál is annak számított, és az utóbbi tíz év legjobban sikerült világversenyén, a 2018-as Eb-n meghatározó teljesítménnyel támasztotta meg a csapatot. A lista érdekességei folytathatók a Ferencváros játékosaival, mint Kukely Anna, aki szinte marginális szerephez sem jut a klubjában, vagy Kovács Anett, aki sérülése után még semmilyen játékpraxissal nem rendelkezett. Jellemző módon a két kézilabdázó a téli szünetig is csak 6, illetve 8 gólig jutott a bajnokságban.
A végleges keretben Papp Nikoletta és Simon Petra neve számíthatott újdonságnak (a sorozatos kapussérülések miatt bekerült Bukovszky Annán kívül). Előbbi a tokiói olimpia óta először utazhatott világversenyre, utóbbi pedig az őszi összetartás két meccse között bukkant fel a válogatottban, amikor a kapitány úgy döntött, hogy 10 percnyi norvégok elleni esély után Pál Tamarát félreteszi a bizonyításra alkalmasabb Ausztriával szembeni találkozó előtt.
Simon akkor és ezen a világversenyen is jó választásnak bizonyult, kiegészítő emberként is sokat lendített a csapat játékán a sorsdöntő horvátok elleni utolsó 15 percben, hosszútávon is hasznos játékossá teheti, hogy döntő helyzetekben is hideg fejjel dönt.
Papp Nikoletta személye már több kérdést is felvet. A szövetségi kapitány az ő nevezésével a sorsdöntő világversenyre egy megvariált, ilyen összetételben töréstesztnek alá nem vetett védelem mellett tette le a voksát, amit persze az előző események eredménytelenségével, és a tavalyi Eb óta megsérült védőspecialista, Hornyák Dóra kiesésével lehet indokolni, de az olimpiai ciklus utolsó nagyversenyére nem sok csapat utazik új összetételű hármasvédő-párral. Tavasz végére világossá vált, hogy a kapitány Bordás Rékában látja a védekezés szervező erejét, amit fizikumával lehet indokolni, de a ragaszkodás a beállóhoz egyre megkérdőjelezhetőbbé vált az idő múlásával, hiszen új klubcsapatában, az FTC-ben negyedik számú beállóként és hatodik hármasvédőként számoltak, illetve egyáltalán nem számoltak vele. Ráadásul, ha már Bordás, akkor miért nem egy vele a DVSC-ben az előző években összecsiszolódott társ a másik hármas, mint Tóvízi vagy ismételten Planéta? Utólag mondhatjuk, hogy a védekezés a kapott gólok száma alapján jól működött, de
A legfontosabb meccseken a magyar együttes évtizedes legsúlyosabb problémáját az új felállású védelem sem oldotta meg, a négy komolyan vehető ellenfél (Szenegál, Montenegró, Horvátország és Svédország) beállóposztról 22 lövésig és 7 kiharcolt hetesig jutott a mieink ellen, összehasonlításként a magyar csapat ugyanezeken a találkozókon 6 lövést készített elő a beállóinak és 5 büntetőt harcolt ki általuk.
A védekezés-támadás átmenet meghatározó sarokpontja volt, hogy Golovin egy cserét vállalt be. A torna éles szakaszára már alapvetően Papp érkezett a padról, aki a Montenegró elleni meccstől védőspecialistává lett. Ami az előző világversenyekhez képest újdonságot jelentett, hogy Klujber Katrin többnyire maradt védekezni, ami labdaszerzésekben kifizetődhetett, ugyanakkor a beállók rászervezésével hátrányt is jelentett, és a kezdőcsapatból hol Kuczora, gyakrabban Vámos ült le az ellenfél labdabirtoklásánál.
Ennek többféle következménye volt, egyrészt Kuczora kettes védekezése támadhatóbb, másrészt a lerohanások mennyiségére és minőségére sem volt jó hatással, hogy Vámos Petra nem volt a pályán ezek elindításakor. A magyar együttes számára az egyik legfontosabb kihívás márpedig a gyors akciók számának növelése, mert a felállt fal elleni játék sokszor (nem csak nekünk) nehézkes. A magyar csapatnak indításai voltak ugyan a labdaszerzések után, de lerohanásai, gyors labdafelvitelei csak nagyon kis számban, pedig a Montenegró elleni neuralgikus második félidőben megoldást jelentett volna, ha a két gyenge védőjátékos (Grbic, Pletikosic) helyett nem engedjük pályára a verőembereket, de látni sem lehetett a törekvést. A kapitány a bizalmát Vámos Petrába helyezte, könnyen lehet, hogy azért is mondott le a védekezéséről, és ezzel az átmenetek meggyorsításáról, hogy így támadásban többet vállalhasson.
Ha már nem rohantunk, maradt a felállt fal elleni játék, ami most is elsősorban a betörésekre és Vámos előnyszerzéseire épült, amelyek hol működtek, hol nem. A betörés régóta a magyar csapat legélesebb fegyvere, és ebben az ellenfelek most sem múlták felül, de önmagában nem elegendő. Montenegró egy nagyon kemény magasan helyezkedő játékossal (Brnovic), a horvátok pedig a hatoson tolódva az ajtók bezárásával vették ki Vámos játékából a veszélyt, a svédek erre nem álltak elő külön tervvel, amit az irányító meg is büntetett.
- Egyrészt, azok a csapatok, amelyekből Golovin válogat, szintén nem teremtenek nagy számban helyzetet a beállóknak (FTC, DVSC),
- másrészt Vámosnak sem ez az legfőbb karaktere,
- harmadrészt a magyar lövők sem kívánják meg a megkülönböztetett figyelmet, ami egyben lazuló fegyelmet jelenthetne a beállók körül.
Az első tényezőn Golovin azzal változtathatott volna, ha a beállójátékban nagyobbat alkotó és ezen az őszön a bajnokságban is szárnyaló Mosonmagyaróvár előkészítőit preferálja, de a klub kevés játékosa került még a bővebb keretbe is. (Az ember reméli, hogy ehhez semmi köze annak, hogy a klub vezetőinek nyilatkozatai mennyi kritikával illették a magyar kézilabdában dolgozók jelentős részének tevékenységét.) Debreczeni-Klivinyi Kinga a játék ezen elemében társainál aktívabb irányító, de keveset volt a pályán, az eredetileg ellene könnyen felhozható érv, miszerint védekezésre cserélni kell, erre ezúttal nem válasz, hiszen alapvetően Vámost is cserélték.
A beálló személyének kiválasztása is érdekes, hiszen a harmadik meccstől Bordás Réka kapta meg ezt a szerepet, egy olyan játékos, aki a váci kölcsönadásának köszönhetően gyűjtött egyáltalán meccsperceket, és egész ősszel mindössze a Vasas, Békéscsaba, Kozármisleny, Dunaújváros négyes ellen szerzett gólt, azaz NB I-es alsóházi csapatok ellen. Márpedig Golovin Vlagyimir bizalma kitartott a horvátok elleni találkozó 12. percéig.
Hiába tűzte zászlajára a szövetségi kapitány még kinevezésekor, hogy az átlövőjáték izmosítása prioritás, ez egyszerűen nem megy, olyannyira, hogy most már a modernkor követelményeként a hangsúlyosabb szélsőjátékot emelte ki az átlövésekkel szemben. Az átlövések feladata a kezdő csapatban elsősorban Kuczora Csengére hárult, akinek gyakran igazán jó előkészítés nélkül kellett ezeket bevállalnia. Pechje, hogy ez a feladat maradt rá, mert 35 százalékos átlövőteljesítménye határozza meg a róla megmaradt emlékeket, ami a világbajnokság átlagától kicsit elmarad, a magyar csapat 9 méteres próbálkozásainak átlagával éppen megegyezik, de nála alig akadnak más mutatók, amelyek világosíthatnák a borút. Klujber messze elmaradt az előző világversenyeken mutatott lövőformájától, ő gólpasszokkal ellensúlyozta ezt.
Ezen a világbajnokságon a távoli zónából történt befejezések aránya a teljes mezőny tekintetében nagyot nőtt, aminek oka lehet a négypasszos passzív, amelynél gyakran csak a 9 méteres lövések megeresztése marad reménynek. A magyar csapat esetében 7 százalékkal nőtt az előző vb-hez képest az átlövések aránya, így a problémát középtávon mindenképpen orvosolni kell, már csak azért is, mert nagy tűzerejű átlövő nélkül nehéz nagyobb célokért küzdő csapatot csinálni.
A szélsőjáték ismételt felfedezése felemás eredményt hozott. Az erre jelentősen alapozó Kim Rasmussen idején, a 2019-es vb-n a magyar válogatott lőtt a legtöbbet szélről, és a 2021-es visszaesést követően most megint a második legvállalkozóbb volt, ugyanakkor a dán tréner alatt a csapat a norvégok mögött a második leghatékonyabban is célzott a sarokból, most viszont ebben 26-ok voltunk, 66 százalékról 51-re esett vissza a pontosság. Vagy a helyzetek kialakítása, vagy az egyébként majdnem azonos szélsőcsapat (Schatzl, Márton, Lukács is játszott mindkétszer) felkészítése hagyott kívánnivalót maga után.
A magyar válogatott visszarendeződését alig-alig tették próbára az ellenfelek ezen a világversenyen, hiszen a rohanó együttesek közül csak a svédekkel találkoztunk, arra tehát sok panasz nem lehetett.
A magyar csapat nem jutott be a legjobb nyolc közé a világbajnokságon, de a másik célját, a rengeteg hiba ellenére is elérte. Ha arra keressük a választ, hogy ez mégis hogyan lehetséges, akkor a sorsolásnál kell kezdeni: a magyar együttes könnyű, a lehető legkönnyebb ágra került, az eredeti felállás szerint egy tartalékos Montenegrót és egy verhető Horvátországot kellett volna csak megelőzni az olimpiai selejtezőt érő helyért, ehhez képest kiderült, hogy még ez sem követelmény. Végül a középdöntők harmadik helyezettjei között másodsorban rangsoroló gólkülönbség emelte a magyar együttest a 10. helyre, az, hogy a gyengébb riválisok ellen is nagy különbségű győzelemre tört, nem elégedett meg a 2 ponttal, és talán az, hogy a 19 góllal elpáholt Kamerun játékosainak egy része elszelelt Párizsban a vb előtt. Hozzá lehet még tenni, hogy teljességgel érthetetlen a világbajnokság kiírása, amely még az utolsó előtti, 31. helyezésért is meccset rendel el, de az olimpiai reményeket teljesen eltérő kvalitású ellenfelek ellen lejátszott mérkőzések eredményére testálja.
A horvátok elleni meccset megelőző két európai rivális ellen mérkőzést a magyar csapat előnyről bukta el, a második félidő elején – Montenegró ellen véglegesen, Svédország ellen átmenetileg – kicsúszott lába alól a talaj. Ehhez képest a fordítás mínusz hat gólról valóban csodaszámba megy. A szövetségi kapitány lemondott többségükben becsődölt alapembereiről, és jöhetett Pásztor, Albek, Simon és Derbeczeni-Klivinyi Kinga, akik jó döntésekkel, némi szerencsével, és kedvező ítéletekkel, de legfőképp hatalmas akarattal, nyitott védekezéssel Klujberrel elől és Böde-Bíró Blanka mágikus védéseivel az utolsó pillanatban legyűrték az elfáradó és sokkolt horvátokat.
Ez az utolsó élmény megsokszorozhatja a világbajnokság során többször is pillekönnyűnek tűnő hit és magabiztosság súlyát. Lehet, hogy már a selejtezőben szükség lesz erre a favorit svédek, a kellemetlen stílusával a dánokat is elkeserítő japánok és Kamerun ellenében a továbbjutást jelentő első két hely valamelyikének megszerzéséhez. Az optimális persze az lenne, ha ezt valami még a részvételnél is fényesebb cél hozná elő újra, mondjuk, jövő augusztusban.
