„Tehát elkezdődött…” – e szavakkal indul a legelső könyve, A hóhér háza, aminek az első kiadása 2010-ben a Kalligramnál jelent meg. Valóban ezeket írta le elsőként?
Nem, biztosan nem. Az első történet, amit megírtam, valahol a könyv egyharmadánál van. Ritkán írok lineárisan.
Amikor belefogott ebbe a regénybe, látta-e maga előtt, mi fog történni, voltak-e tervei évekre előre, látta-e a majdani regényeit?
Nem, és az idézett két szót később sem olvastam a pályámra, semmilyen szimbolikus jelentőséget nem tulajdonítottam nekik. Sőt, az első három könyvemnél mindig csak az adott művet akartam megírni, azt, amit éppen írtam. Nem az volt bennem, hogy író akarok lenni, az még kevésbé, hogy író vagyok, az volt a vágyam, hogy a végére jussak egy történetnek, kerekedjen le, váljon könyvszerűvé. A harmadik, az Omerta után kerültem közel ahhoz, hogy én ezt akarom csinálni, jól vagy rosszul, ameddig bírom, ameddig vágy él bennem a közlésre.
Tele volt elmondandó, megírandó történetekkel?
Nem, most sem vagyok.
Ehhez képest öt vaskos könyv van már ön mögött, és írja a hatodikat.
Ez olyan, mint az alkohol: amikor megiszod, hat rád, de aztán egy idő után megszűnik a hatása, kiürül a szervezetből. Nem az van, hogy tele vagyok történetekkel, és folyton azon töprengek, melyiket is húzzam elő, mint egy bűvész a kártyát. Inkább az a kérdés, találok-e megint egy olyan történetet, ami rám tapad, mint egy bogáncs. Ahol az a kényszerűség lép fel, hogy ezt meg kell írnia valakinek, és ez a valaki most történetesen én leszek.
Mindig csak egy történetem van.
Talán léteznek bizonyos elképzeléseim, amikről azt szoktam mondani, hogy majd hetvenéves korom körül megírom őket, de még várnom kell velük, messze vagyok a hetventől, bizonyos tapasztalatokra még szert kell tennem. Tehát mindig egy történet kerül előtérbe, amivel elkezdődik egy násztánc: kell, nem kell, tetszünk-e tényleg egymásnak. Minimum közepesen most már sok mindent el tudok mondani – de az a valódi kérdés, hogy tényleg el kell-e mondanom, van-e kellő kockázata. Az első könyvemnél ez a kockázat az volt, hogy tudok-e írni egyáltalán. És hogy a személyesből ki tudok-e annyit venni, amennyi szükséges – hisz ott nagyon személyes családtörténetet is mondtam. A másodiknál valódi kockázatot jelentett belépni egy olyan időbe, amiben én még nem éltem, és olyan súlyos fájdalmakkal, sebekkel, sérelmekkel terhes ez az idő, amiknek a jelenlétét még ma is érzékeljük. El kellett gondolkodnom, mi a nyereség, mi a veszteség. Jobb-e elmondani egy történetet akár rosszul, mint sehogyan sem? De arra jutottam, jobb elmondani, akár rosszul is.
Legalább kétszeresen megnehezíti az olvasók dolgát: a terjedelemmel és a stílussal, netán a szerkezettel is. Mondanám, hogy ez nagy merészség, különösen olyan időszakban, amikor látványosan csökken a szépirodalom iránt érdeklődők száma. De igazából nem baj, ha az olvasónak meg kell küzdenie egy műért, sőt, az sem, ha egy alkotás elriaszt egyes olvasókat – másokat meg kiválaszt. És egy igazi regény vagy novella amúgy sem mondható el máshogy, csak úgy, ahogy épp elmondták.
Ahhoz, hogy valaki olvasson, nem csak az ábécét kell ismernie. Kell valami képesség, sőt, valami tréning is arra, hogy újra és újra belépjen történetekbe, megküzdjön nagyobb szövegekkel, elbeszélési módokkal. Hogy képes legyen odafigyelni, megállni egy könyv terében. Az én könyveim nem feltétlenül sodróak, sőt, nagyon is szeretem megállásra bírni az olvasót. És kételkedésre abban, hogy valami nem úgy van, ahogy mondják, nem mond-e hülyeséget valamelyik szereplő. Igaz, ha egy könyv nehezen adja meg magát, akkor a sorsa eléggé kétesélyes. Van, aki már a boltban visszarakja, de van, aki hajlandó munkára fogni magát. Az igazi olvasás mindig munka. Figyelem. Ismeretlen nyelv, ismeretlen szerkezet, ki kell benne igazodni. Agamben mondja: az irodalom holt nyelv. Meg kell tanulni ezt a holt nyelvet. Ami járhat felemelő sikerélménnyel is: „Lám, képes vagyok rá!” E megajándékozottság által pedig történik is valami, nem csupán egy hegyet kell elhordani: ideális esetben a megértés és az önmegértés örömét lehet átélni. Ami nehéz, ajándékká is tud válni. Riasztóvá is, persze. Annak idején A hóhér háza rákerült valamelyik sikerlistára, az emberek ezzel jöttek vásárolni a könyvhétre. Közelről láttam, ott álltam a Kalligram standja mellett, hogy egy olvasó kézbe vesz egy példányt, belelapoz és elhűl attól, amit lát: tömbszerű szöveg, nincsenek párbeszédek… Becsukta és visszatette. Ez a legelső élményem az olvasóról. Abban a pillanatban mind a ketten elvéreztünk.
Hogyan ír? Tollal, ceruzával papírra vagy számítógépen? Kérdem ezt egy, mondjuk így, vallomása miatt is. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti akadémián 2019-ben tartott székfoglaló előadásában írt a kolozsvári színház játékrendi könyvéről, amibe „századokon keresztül (…) feljegyezték, hogy az adott napon milyen előadást játszottak”, és hogyha valamelyik elmaradt, annak mi volt az oka. Így folytatja: „A könyv nézegetésével sok időt töltöttem, és bár jó minőségben digitalizálták, mint az anyagiság megrögzött híve, szívesen vettem inkább kézbe”, csak így láthatók ugyanis „a papíron ejtett sebek”, kaparások, javítások, átírások.
Igen, ez a könyv igazából csak kézbe véve olvasható. Az első négy könyvemet kézzel is, géppel is írtam. A jegyzeteket, a vázlatokat kézzel, általában géppapírra, különböző füzetekbe. A regényszöveg mondatait pedig gépbe. Minden könyv kiforog egy jegyzetelési rendszert magának. A Sokszor nem halunk megnek a mondatait is kézzel írtam, mert ennek valahogy ez volt a hívása. Aztán persze bevittem a gépbe, és az már szerkesztés is. De nem akarom mindezt misztifikálni. Szeretek kézzel írni.
Mindennap ír?
Igyekszem, de családban élve, feleségként és anyaként ez nagy kihívás. Ünnepnapokon és a hétvégéken nem olyan könnyű dolgozni.
Az Omerta végén lévő köszönetnyilvánításban ezt a játékosan fájdalmas mondatot olvassuk: „A szerző háláját fejezi ki férjének és kisfiának, hogy elviselik a regényírást, amit se velük, se nélkülük nem tud művelni.”
Nagyon szeretek egyedül lenni, ugyanakkor családban élő ember vagyok. És ha nem lett volna családom, annyira szenvednék, hogy talán nem tudnék írni. A fiam tizennégy éves lesz, vele együtt az igényei is megnőttek arra, hogy közösen csináljunk sok mindent. Időnként magára csukja a szobaajtót, időnként viszont feltépi, és akkor nekünk ott kell állnunk haptákban. És van egy pénzkereső munkám, Kolozsvárra járok tanítani a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre, a színművészetire, a szorgalmi időszakban sokszor nagyon nehéz időt találnom az írásra. Az írás egyetlen ideje a parttalan idő lenne. Ha egy nap délután vagy este dolgom van, az már belezavar a délelőttbe.
A Sokszor nem halunk meg még foglalkoztatja?
Olyankor, ha beszélgetek róla vagy kritikát olvasok. Már elkezdett elnémulni, már másban vagyok.
A cím Salamon Ernő költő munkaszolgálatos naplójából való. Ezt hogyan egészítette ki magában? Mert olyan, mintha egy mondat első fele lenne.
Ezen nem keveset töprengtem, amikor találkoztam vele a munkaszolgálatos naplóban. Ott az a kontextusa, hogy a munkaszolgálatos zsidókat előreküldi a magyar hadsereg aknát szedni kézzel, hogy a magyar honvédek biztonságosan jöhessenek utánuk és vívhassák győzelmes harcukat. Az én kiegészítésem az, hogy „van, hogy túléljük a helyzetet” – bár a jellemző az, hogy belehalnak. Igazából mindig visszamegyek oda, hogy abban a történelmi és konkrét helyzetben, amiben ez a mondat leíródott, a belehalás a törvényszerű.
Az én kiegészítésem az, hogy „amikor pedig meghalhatnánk”. De ez ugyanaz.
Egy zsidó csecsemő esetében is az a törvényszerű 1943-ban vagy 1944-ben, hogy nem éli túl a helyzetet, ahogy nagyon sok csecsemő és kisgyerek nem élte túl. Tilda, az én hősöm, túléli a háborút, mert Erzsi és a férje magukhoz veszik, örökbe fogadják, később pedig az a színházi gondolkodás, amit kifejleszt magában, és aminek révén az életnek egy játékosabb oldalát ismeri meg, azt, hogy a halállal is lehet játszani, hogy a velünk történő, mégoly nehéz eseményeknek is van egy játékosabb értelmezési lehetőségük. Az élet kis halálokból áll és bele-belehalunk egy-egy történetbe, olykor irtózatosan nehéz felállni belőlük, ha egyáltalán sikerül. A címbeli mondatban egyébként Salamon Ernő megfogalmazta az egész holokausztot, amiben az volt a törvényszerű, hogy emberek elpusztulnak, mert elpusztítják őket. E köré a mondat köré próbáltam írni a könyvet.
Titi Constantinescu eredeti neve Bernat Katz, Harsányi Zimra Novák Anna és Ana Novac is – mindig gondolkodtam azon, hogy a névváltoztatás, a soknevűség okozhat-e identitászavarokat.
Ők nagy játékosok mind! Ezek a figurák úgy tekintenek az identitásra, mint egy alakítható, játékos szerepre. Persze ez a szerep a fájdalomból születik: a Romániába visszatérő magyar zsidók akár el is utasíthatták a magyar identitást, hiszen sebeik okozója a magyarság volt. Így aztán román identitáselemeket vettek fel a nyilvánosságban, román nyelven alkottak, román néven éltek. Ettől még otthon magyarul beszéltek.
A holokausztot felnőtt fejjel sem könnyű felfogni.
Ha valamit eltartottam magamtól az eszmélésem során, akkor azt az állítást, hogy a holokauszt megérthetetlen. Ugyanis, ha ezt az állítást tesszük, azzal azt is állítjuk, hogy nem érthető meg, nem fogható fel a folyamat, aminek a végén embereket elgázosítottak és elégettek. Agamben Ami Auschwitzból marad című könyvében ír arról, hogy nagyon fontos megérteni a holokausztot logikájában, folyamatában, technikájában. Ha nem értjük meg, azzal eltávolítjuk magunktól, misztikumként gondolunk rá. Ami megérthetetlen, ami felfoghatatlan, az egyben misztikus is, és mint ilyet, nem tartjuk a saját világunk részének. Ezt nem akartam megírni, de meg akartam érteni. A Sokszor nem halunk meg ott kezdődik, amikor a folyamat már javában tart, a gettósításnál, a bevagonírozásnál. Ahhoz, hogy ezt meg tudjam írni, le kellett szállítanom a holokausztot a megérthetetlen magas polcáról a megérthető és rekonstruálható történetek közé.
A holokauszt kapcsán kihagyhatatlan a gonosz problémája.
Teológiai értelemben is nagyon foglalkoztat, hogy hol helyezzük el a kétségtelenül létező gonoszt: a világban vagy a világon kívül, hol leselkedik ránk, hogyan fedezzük fel magunkban. A holokauszt a vegytiszta párlatok egyike, de a jelenben is megtalálhatjuk a példáit, vannak másokat lelkileg vagy akár fizikailag is megsemmisíteni akaró, minél nagyobb hatalmat szerezni kívánó törekvések.
És nem is feltétlenül kell messzire mennünk. Csak át kell lépnünk a magyar–ukrán határt. És most itt van Izrael megtámadása is.
Szerencsére vannak a gonosznak olyan formái, amelyeket Magyarországon manapság nem tapasztalhatunk meg. Egyébként nagyon nehéz a gonoszt megérteni és elhelyezni egy olyan világban, amiben az ember hisz valamiféle teremtettségben is.
Ön hisz?
Igen.
Thomas Mann Doktor Faustusának főhőse, Adrian Leverkühn a regény végén visszavonja a Kilencedik szimfóniát. Azaz szerinte nem lehetséges, hogy „Egy-testvér lesz minden ember”. Igaz, erre a visszavonásra egy kisgyerek, pár éves unokaöccse haldoklásakor ragadtatja magát. De ettől függetlenül ez a testvériség nemigen látszik létrejönni.
Igen, az uralkodó értékek, különösen Magyarországon, egészen mások. Nagyon óvatosan keresem azokat az embereket, akiknek a révén inkább a jóval, az igazságossal, az – amennyiben szabad ezt a szót használnom – erényessel lehet összekapcsolódni. Óvom magam attól, hogy rossz dolgokkal kapcsolódjak össze. Rossz, mérgező, magáról hamis illúziókat keltő, felszínes, rohanó, tülekedő közegekkel, helyzetekkel, emberekkel. Ez nem jelenti azt, hogy meg tudnám óvni magam a negatív érzelmektől, hogy képesnek gondolom magam a nehéz, akár ellentmondásos érzelmeket, paradoxonokat elviselni. Inkább keresem azokat a terepeket, ahol akár szentekkel is lehet találkozni. Könnyen előfordulhat, hogy ezek a szentek régen meghaltak, vagy csak kitaláltak, de az élők között is akadnak szentek. Valahogy meg akarom tartani a képességem, hogy az embert, mint jót lássam.
Háát… De az igaz, hogy vannak olyan emberek, akikből hiányzik a gonosz, és megtaláljuk bennük a jót.
Kertész Imre elbeszélője mondja a Kaddisban, hogy őt már csak a szentség érdekli. Szeretném azt hinni, hogy az ember nem romlott, rabló, hatalomvágy hajtotta lény, egy üres pozőr.
Befejezésül térjünk vissza regényhez, ami identitásregény is. Tildának sokáig nincs identitása, „én semmi vagyok”, mondogatja folyvást, felnőttként is azt mondja magáról, ő másodlagos, egy illúzió csupán. Mikor megtudja, hogy zsidó, sokáig nem tud vele mit kezdeni. A regény végén azonban, túl egy nagy műtéten, Oidipusz király szerepére készülve, a legutolsó jelenetben, ahol egy étteremben ülnek Titivel, mintha nyugodt lenne.
A regény eljut egy nyugvópontra, ahol már szinte az is mindegy, hogy Tilda belehal-e a rákba vagy eljátssza-e Oidipuszt, s hogy jól-e vagy rosszul. A végére eljut a megismerhetőig, ami nem az ő saját személyes múltjának a megismerése, bár a valóságos, mindennapi életben fontos nekünk a családi múlt. Ebben a műben a megküzdés módozatai érdekeltek. Mit jelent túlélni valamit, ami túlélhetetlen – majdnem az –, nem beletörni valamibe, nem letagadni, hanem együtt élni vele, viselni és hordozni.
