Belföld

Az 1998-as választások – a legkisebb frakció győzelme

Ahogyan az 1994-es választások az 1990-ben számszerűen alig jelentős baloldali erők számára hoztak váratlanul nagy sikert, úgy az 1998-as választásokon a Parlamentben a legkisebb taglétszámú frakcióval rendelkező Fidesz győzelme okozott meglepetést.

Az 1994-től 1998-ig kormányon levő MSZP-SZDSZ koalíció négy évének kemény megszorító intézkedései, téves döntései, visszaélései, a javuló gazdasági tendencia ellenére is negatívan befolyásolták a két kormányzó párt 1998-as választási eredményeit. A választás kimenetele meglepte az uralmon lévő pártokat, hiszen 1997 végéig biztosan az ő győzelmüket prognosztizálta minden közvélemény-kutató.

Az SZDSZ-re leadott szavazatok aránya az MSZP-hez viszonyítva is jobban csökkent, a közvélemény a kemény döntéseket ugyanis elsősorban az SZDSZ befolyásának tulajdonította, és ezen az sem segített, hogy Pető Ivánt Kuncze Gáborra cserélték a párt élén.

Politikai átrendeződés és új felállás

A jobboldalon nagyobb átrendeződés ment végbe, mivel a pólus az antalli kormányzás kudarca miatt tartósan széttöredezetté vált. 1994-ben az MDF nagyarányú veresége rajtvonalra állított másik három jobboldali pártot, az FKGP-t, a KDNP-t és a MIÉP-et, ám a Fidesz stratégiailag gondosan felépített konzervatív irányváltása a többi pártpólus foglalási törekvéseit ellehetetlenítette. Az autokratikusan centralizált kisgazdapárt, Torgyán József politikai mohósága következtében eltaktikázta a versenyt és radikális populizmusa elidegenítette a nagy- és a középvárosi konzervatív osztályt. Ez pedig a ciklus félidején még magasabbra kúszó népszerűségi mutatóit gyorsan megtépázta. A centrumba igyekvést a párt szűk vezérkara már túl későn hirdette meg. Ezzel egyidejűleg kivált a kisgazdapártból a G. Nagyné Maczó Ágnes vezette nemzeti radikális csoport.

A Fidesz a győzelem éjszakáján (Fotó: MTI)

A Fidesz a győzelem éjszakáján (Fotó: MTI)

Az MDF választási kudarca túl közel volt még, hogy sorait rendezze. Ezt a konszolidációs folyamatot végképp blokkolta a Szabó Iván vezette centrumerők kiválása és a Magyar Demokrata Néppárt (MDNP) megalapítása. A pártszakadás előrevetítette mind a maradók, mind a kiválók választási vereségét.

Az FKGP mind a 176 egyéni választókerületben állított saját jelöltet. Fiatalabbak, képzettebbek voltak, mint az előző választásokon indulók. Ügyeltek arra is, hogy több nő legyen a képviselőjelöltek között, mint az előző ciklusokban. Érdekesség, hogy minden egyéni kerületben induló jelöltnek 200 ezer forintot kellett befizetni a párt számlájára, egyéni hozzájárulásként a kampánykiadáshoz.

A KDNP belső pártharcai, intoleráns jobboldali radikalizmusa és az ezzel párosuló kizárások, kirekesztő politizálás csaknem a totális vereséghez vezetett. Ebben az értelemben a pártból kiszorítottak belátták, hogy a megmérettetés előtt fél évvel nem érdemes egy új pártot szervezni a választásokra. Így Keresztény Demokrata Szövetség néven, önállóságukat a választásokon nem érvényesítve, a Fidesz szárnyai alatt kísérelték meg a politikai túlélést. A taktika sikeresnek bizonyult: míg ezek a politikusok a Parlamentbe jutottak, a KDNP kiesett a törvényhozásból.

A kormányváltáshoz a kormánykoalíció is fölkínálta a lehetőséget azáltal, hogy belemerevedett egy rosszul értelmezett passzív kormányzati szerepbe és elveszítette kommunikációképességét. Csak a közvetlen referenciaként megjelenő eliten belül kommunikált, ami csapdahelyzetet teremtett. Az MSZP-vezetőség elhitte, hogy a makrogazdasági stabilitás sikerét az ország teljes lakossága, mint sikert könyveli el. Ráadásul az MSZP saját koalíciós partnere fölött is gyakran tört pálcát. Az SZDSZ által vezetett belügyi tárcáról például Horn Gyula a választások előtt kijelentette, „ez minden csak nem közbiztonság”. A koalíciós civakodás eleve hiteltelenítette az esetleges jövőbeni együttműködést. A ciklus ráadásul nem volt mentes korrupciós jelenségektől sem, elég csak Tocsik Márta esetére gondolni, vagy a Posta Bank csődjének illetve a Bős-Nagymaros szlovák-magyar konfliktus kezelésére.

A Horn-Orbán vita 1998-ban - ez döntött? (Fotó: MTI)

A Horn-Orbán vita 1998-ban – ez döntött? (Fotó: MTI)

Az elkövetett hibákkal a kormány tálcán kínálta a muníciót az ellenzéknek, amely ezeket sikeresen fordította a maga javára. Orbán Viktor olyan párt élén készült a kormányzásra, amelyben nem jelentek meg vele szemben versengő platformok. Az MDF Fidesszel kötött, alárendelt választási szövetsége gyakorlatilag önfeladás volt: felkínálta korábbi helyét túléléséért cserébe. Az MDF győzelmi hozzájárulása politikai szimbolika volt. A Fidesz ugyan nem rendelkezett jól kiépített pártszervezettel, de ezt a hátrányt a polgári összefogás jól ellensúlyozta. A párt számára ugyanakkor világossá vált, hogy a helyi kampányok jelentősége nem mérhető össze a központi médiában való jelenlét fontosságával. A helyi elit támogatása lényeges, ám a véleményformáló központi elitek egy részének megnyerése összehasonlíthatatlanul fontosabb.

A katolikus egyházi vezetés egyértelmű Fidesz melletti kiállása is hatékony volt a szocialisták ellen. Az MSZP remélte, hogy a katolikus egyházi vezetés politikailag semleges marad, ám a választások előtt a püspöki kari konferencia anélkül, hogy formálisan egyetlen pártot is megnevezett volna, mégis arra ösztönözte hívőit, hogy a Fideszt támogassák, és lehetőleg ne vesztegessék szavazataikat kis pártokra. Ezzel az öt százalék körüli politikai pártokra valóságos csapást mértek: elszigetelték a KDNP-t, az MDNP-t és az MDF sorsa is a listás kiesés lett.

Kampány és program

Az ellenzék választási sikeréhez hozzájárult, hogy a kampánypolitikájában sokat tanult 1994-es tevékenységének kudarcából. A kampány konkrét témakörökben koncentrált olyan ügyekre, mint a közbiztonság, Bős-Nagymaros vagy az EU-hoz való csatlakozás. A Fidesz nem az ellenlábas pártok programját kritizálta, hanem saját pártprogramjának bemutatására helyezte a hangsúlyt. Úgy gondolta, markáns politikai és kormányzati alternatívát kell megjelentetni a választópolgárok előtt, hogy úgy érezzék, érdemes a pártra szavazni. Plakátjaik is a „Van más választás, polgári Magyarország”, illetve a „Több mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás” szlogent viselték.

Ez a kampánypolitika igen hatásosnak bizonyult, különösen, ha ezzel szembeállítjuk az MSZP – és személyesen Horn Gyula miniszterelnök, pártelnök – kampánytevékenységét. A szocialisták ugyanis erős ideológiai kritikával illették politikai ellenfelüket. A két forduló között a pártelnök kifejezetten jobboldali, szélsőjobboldali veszély megjelenéséről, a Fidesz Európa-ellenességéről beszélt. Ez – akárcsak négy éve az MDF által éppen a szocialistákkal szemben alkalmazott támadás – teljes csődöt mondott és ellenkező hatást ért el.

Ugyancsak a Fidesz került ki az első nyilvános miniszterelnök-jelölti tévévitából is: a fiatal, humoros és dinamikus Orbán Viktorral Horn Gyula nem tudta felvenni a versenyt.

Az SZDSZ 1998 februárjában elfogadott választási programjának középpontjában a gazdaság, az oktatás, az európai integráció kérdése állt. A biztonság és a konszolidált jövő pártjaként kívánták magukat megjeleníteni. A kampány meghatározó eleme volt annak hangsúlyozása, hogy az SZDSZ-nek a kormányzásban nagy szerepe volt: a „Tartsuk a jó irányt” szlogennel a párt egyszerre akarta kiemelni saját miniszterei jó teljesítményét, illetve azt, hogy a kormánynak szüksége van az SZDSZ kormányzati tevékenységére.

Az MDF kampányának igazi tartalmát, a „Biztonságot a mindennapoknak” szlogennel nyomatékosított, környezetbarát papírra nyomott programja mutatta be. A kampány azt emelte ki, hogy az MDF politikai, kormányzati tapasztalata nélkülözhetetlen a harmadik évezred modern Magyarországának megteremtésében. Ennek megfelelően a program egyszerre kritikus és építő, kulcsszavai pedig a nemzet, a hazaszeretet, a családtámogatás, a szociális biztonság, a nemzetstratégia, illetve az előző kormány kritikájaként ezek fosztóképzős alakjai. A program ugyanakkor kínosan vigyáz arra, hogy egyes pontokban a nemzeti, hazai mellett állandóan megjelenjen az európai jelző és az euroatlanti integrációhoz való csatlakozás kívánalma is.

Az FKgP egyéni képviselőinek szórólapjai mutatósak és színesek voltak, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző a Kisgazdapártra. 1998 márciusában újraindították a párt egyik lapját, a Kis újságot. A lap a választások előtt közölte minden képviselőjelölt fényképét, önéletrajzát és a választásokkal kapcsolatos híreket, programjaikat. A pártprogram legfontosabb eleme a gazdaság növekedésének elindítása volt. Kormánypozícióba kerülésük után a forint csúszó leértékelésének megszüntetését tervezték, valamint a közterhek csökkentését és a családi jövedelemadózás bevezetését hirdették. Programjukban megjelent a halálbüntetés visszaállítása is a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölések esetében.

Az 1998-as választásokra készülve a MIÉP plakátjain a „Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar” szlogen olvasható. A párt programja szerint a belső kereslet és a magyar munka felélénkítésével és felértékelésével kéne lendületbe hozni a gazdaságot és a társadalmat. A MIÉP egyébként meglehetősen korán, még január végén megkezdi a választási kampányát. Ekkor egy kisdobost ábrázoló, kisméretű, olcsó plakát tűnik fel országszerte az oszlopokon: „Aki magyar velünk tart” felirattal. Több helyen festékszóróval járdákra, tűzcsapokra fújták föl a párt szimbólumát és nevét. Mivel a mindössze másfél százalékos pártnak nem tellett óriásplakátokra és színnyomatos poszterekre, leleménnyel igyekeztek pótolni a hiányzó pénzt.

Olyan falragaszokkal és – húsvét táján – rajzokkal jelennek meg, mint például a híres „Jön a nyuszi, megy a Gyuszi”. Szórólapjaik egységesek voltak, a plakátoknál jobb minőségben készültek. Tartalmazták a párt néhány soros helyzetelemzését, hogy milyen Magyarországot szeretnének, valamint mellékletként a jelöltek rövid fényképes bemutatkozó levelét. Kihasználtak valamennyi lehetőséget, amit az országos listaállítás után a média kínált. Szakértőik minden televíziós és rádiós vitában ott voltak. A párt kampányeszköze ezen kívül a Magyar Fórum volt, a választási gondolatokat összefoglaló, Csurka István: A magyarság bekerítése című tanulmánya is itt jelent meg.

Választási eredmények

A balközép meggyengülésében döntő szerepe volt annak, hogy az első fordulós részvétel az első választáskori csaknem 70 százalékról visszaesett 56 százalékra. Ez a nagyarányú távolmaradás több mint 700 ezres szavazatcsökkenéssel járt, amely 2,5 megye népességének felel meg. Összesen egymillióval kevesebb polgár szavazott a balközép koalícióra, mint négy éve.

Az SZDSZ számára az 1998-as választás – a szavazat átáramlás és a korábbi szavazók távolmaradásával együtt – 720 ezer szavazat elveszítését jelentette. Számukra ez volt a választás legdrámaibb fejleménye. Ráadásul a szabad demokrata szavazók zöme nem a szocialistákhoz vándorolt át, hanem a Fideszhez.

Ugyanakkor a Fidesz hatalmas mértékben, 960 ezer szavazattal növelte táborát. A választások meglepetése a MIÉP Parlamentbe kerülése volt: 5,47 százalékos országos listás eredményt sikerült elérniük. Ez 14 mandátumot jelentett, így alkotmányos vita alakult ki arról, alakíthatnak-e frakciót, hiszen ennek feltétele addig 15 fő volt. Végül a vita a MIÉP javára dőlt el, így megalakíthatták képviselőcsoportjukat.

Az 1998-ban a parlamentbe jutott pártok vezetői: Áder János, Lezsák Sándor, Kuncze Gábor, Göncz Árpád (köztársasági elnök), Kovács László, Torgyán József és Csurka István (Fotó: MTI)

Az 1998-ban a parlamentbe jutott pártok vezetői: Áder János, Lezsák Sándor, Kuncze Gábor, Göncz Árpád (köztársasági elnök), Kovács László, Torgyán József és Csurka István (Fotó: MTI)

Az FKgP 48 parlamenti képviselői helyet tudott szerezni, amiből 12 fő egyéni kerületben jutott mandátumhoz. Ez utóbbiak között volt Torgyán József pártelnök is.

A választások során a MIÉP egyértelműen a fővárosban és környékén volt a legnépszerűbb, átlag feletti számban voksoltak a pártra. Budapesten a választók 8,88 százaléka tett keresztet a nemzeti radikálisok neve mellé a listán. Ezen belül is az elitnek számító budai kerületekben lett legmagasabb a MIÉP támogatottsága, amelyet úgy fordítottak le önmaguknak, hogy a MIÉP iránti rokonszenv egyenesen arányos az értelmiségi szavazók arányával.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik