Az úgynevezett beporzó szervezetek olyan állatok, amelyek elsősorban táplálkozásuk során virágról virágra szállítják a növények örökítőanyagát, így biztosítva szaporodásukat. Növények és állatok ilyen jellegű kapcsolata mintegy 150–200 millió évre tekint vissza, miközben egyre bővült, fejlődött, és mindkét oldalon számos specializáció alakult ki – utóbbiról, mint a „virágok harcáról” itt írtunk bővebben.
Mára csak Magyarországon a háziméh mellett több mint 700 méhfaj, valamint lepkék, legyek, szúnyogok – összességében több ezer faj végzi a munkát. A növények részéről még megdöbbentőbb az egymásrautaltság: a szárazföldi zárvatermő virágos növények 80 százaléka profitál kisebb-nagyobb mértékben a beporzókból.
A beporzók pusztulásának megakadályozása többszintű és összetett feladat, amelynek a laikus tömegek számára talán legszembetűnőbb terepe az úgynevezett városi méhlegelők kialakítása és kezelése. Észak-Amerika és Nyugat-Európa településein már 1–2 évtizedes múltra tekint vissza a beporzók segítése, ám „keleten” még igen ritkák az ilyen jellegű beavatkozások, és csak az utóbbi években kezdtek szélesebb körben ismertté válni.
Magyarországon is élénk figyelem kísérte például a „hivatalos” budapesti méhlegelők kijelölését 2021-ben. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy kisebb-nagyobb, kevésbé frekventált, kieső zöldterületeket ritkábban vagy egyáltalán nem kaszálnak, netán eleve olyan növényekkel vetik be, amelyek a vegetációs időszak során folyamatos táplálékot biztosítanak a beporzóknak. Magyarán mindig van olyan faj, amely éppen virágzik, ezzel pedig virágport és nektárt kínál az „érdeklődőknek”, illetve több helyszínen úgynevezett méhhoteleket is létesítenek, segítve az üregben fészkelő méhek szaporodását.
Gondozatlan vagy természetes?
Eltelt három év, és ha végiggörgetjük a közösségi médiafelületeken a fel-felbukkanó témát, sőt a rendre fellángoló vitát, igencsak vegyes a kép. A túlnyomó többség elméletben egyetért a beporzók ily módon történő védelmével, nem sajnálja tőlük az emberi használatból amúgy is kieső zöld foltokat, ám a megvalósítás már sokaknak nem tetszik. Egyesek eleve gondozatlannak, „gazosnak” ítélik a természetközeli környezetet, míg mások szerint az egész semmit nem ér, hiszen csak az egérárpa (kutyák ellensége, közismert nevén toklász) terjed rajtuk. A társadalmi vitába nincs szándékunkban belefolyni, inkább a városi méhlegelők ökológiai „haszna” és az eddigi tanulságok nyomába szegődtünk.
Az Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) és a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem kutatói ugyanis 2021 óta monitorozzák a méhlegelőket. Arra kíváncsiak, mennyiben segíti a beporzókat ez a típusú gondoskodás, illetve miként lehet a rendszert minél hatékonyabbá tenni – az eredményeikből készült első tanulmány itt olvasható eredetiben.
Nagyon az elején járunk, egyelőre az látszik, hogy ökológiai szempontból pozitív változások indultak be, az eredményeink pedig alapot adnak a módszer tökéletesítésére
– mondja a 24.hu-nak Dr. Szigeti Viktor biológus, az ÖK tudományos munkatársa, a kutatás vezetője.
Kétszeres növekedés, de ez még nem a vége
A kutatók két típusba tartozó helyszíneket vontak vizsgálat alá Budapesten és Veszprémben. Az egyikben úgynevezett ritka kaszálást alkalmaztak, vagyis a tavasztól őszig tartó időszakban a szokásos 4–7 kaszálás helyett csak 1–2 alkalommal vetették be a fűkaszákat, míg a másiknál egyéves növényeket vetettek megközelítőleg őshonos, valamint külföldről származó magkeverékek felhasználásával. Az eredmény mindkét esetben pozitív volt: a 2021-es és a 2022-es évben összességében
Örömteli változás, de Szigeti Viktor kiemeli: ezt még semmiképp ne tekintsük „végleges” konklúziónak, ugyanis ehhez hosszabb távú monitoring szükséges. Egyrészt azért, mert eleve többéves folyamat, mire ezeken a területeken beáll az egyensúly, és stabilan képesek lesznek fenntartani a beporzókat – vagyis laikus megfogalmazással a természet magabiztosan teszi a dolgát, ha hagyják neki, ám ehhez idő kell.
A másik pedig a tavalyi időjárás: a történelmi aszályban gyakorlatilag még locsolással sem lehetett a növényeket életben tartani, ami nyilván tragikus hatással volt a beporzókra is. Az idei adatok értelemszerűen még nem véglegesek, de Szigeti annyit elárul, hogy a kedvező időjárás a méhlegelők látogatóinak a számát is jócskán megdobta.
Őshonos és mozaikos
Ami pedig a területkezelést illeti, a kutatók több megállapítást is tettek. Az egyéves fajokkal vetett virágfoltok például logikusan csak a szezon második felében szolgáltak táplálékkal, hiszen a tavasszal elvetett magokból csak nyár közepére fejlődött virágos növény. Ezek helyett inkább a természetközeli, azaz minél több őshonos fajt tartalmazó magkeverékeket kellene előtérbe helyezni, amely önmagát fenntartó élőhelyet képes létrehozni. A cél természetesen az, hogy mindig legyen a közelben éppen virágzó növény, jelen tudásunk és tapasztalatunk szerint pedig az ideális városi méhlegelő összetett kezelést igényel.
A legjobb az lenne, ha az adott park elzárt, kevésbé használt és taposott részein őshonos, lehetőleg évelő fajokat telepítenének, máshol pedig mozaikos kaszálást alkalmaznának
– foglalja össze Szigeti Viktor.
Messze van még az az ideális állapot, amikor egy-egy zöldterület egyszerre elégíti majd ki a beporzók és a lakosok igényeit is, ami hosszabb távú és szorosabb együttműködést igényel a tudomány és a döntéshozók között. Ma még a Kárpát-medencei őshonos fajokat tartalmazó magkeverékek beszerzése is nehézkes, illetve a „jó gazda szemlélet” is tovább erősíthető, ugyanis sok esetben láthatunk még egérárpával, parlagfűvel benőtt útszéleket, parkrészeket, olykor „méhlegelőket” is.
A beporzókat segítő projektek – az ÖK ezen kiadványa részletesen foglalkozik azzal, hogy mit tehetünk értük városi környezetben – nyertesei elsősorban a városi populációk, vagyis az előnyök helyi szinten érvényesülnek, ma még korai lenne régiós, esetleg országos jelentőségüket megbecsülni.
A természetes környezet pusztulásának mértékét tekintve mindenesetre nem tűnik túlzásnak, hogy az ember által biztosított menedék egyre több faj esetében értékelődik fel. Sőt. Az egyik monitorozott méhlegelőn, a XII. kerületben a kutatók megtalálták a Nomada thersites faj egy példányát. Ez a kistermetű méh
Az épített környezet betondzsungelében megjelenő, természetközeli foltok bizonyítottan jótékony hatással vannak az ember lelki egészségére is. A méhlegelők kialakítása és fenntartása nem működhet a lakosság támogatása nélkül, Szigeti Viktor kiemeli, hogy a jövőben egyre inkább szeretnék bevonni munkájukba az úgynevezett citizen science műfaját. Ilyenkor a kutatók átlagemberek segítségét kérik az adatgyűjtéshez, a beporzó rovarok felmérésében például az ÖK és a Debreceni Egyetem közös kezdeményezése a Pollinátor monitoring, amibe bárki bekapcsolódhat.
