1968-ban a szovjet tankok döntöttek arról, hogy az „emberarcú szocializmusnak” nevezett csehszlovák reformkísérlet soha ne szökkenhessen szárba, Alexander Dubcek helyére pedig a Moszkvához hű Gustáv Husák került. Azt a két évtizedet, amíg Husák vezette Csehszlovákiát, a normalizáció idejének nevezik: ez némiképp hasonlított az ‘56 utáni kádári konszolidációhoz ugyan, ám azzal ellentétben igazi keményvonalas, brezsnyevista politika jellemezte tömeges megtorlásokkal, ráadásul a csehszlovák életszínvonal is jóval alacsonyabb volt, mint a legvidámabb barakkban. Ugyanakkor a csehszlovák pártvezetés is a magyarhoz hasonlóan igyekezett kiegyezni a lakossággal, és bizonyos engedményeket téve próbálta hangsúlyozni, hogy nincs már visszaút a prágai tavaszt megelőző sztálinista rendszerhez.
Ebben kulcsszerep jutott a televíziónak, mely egyébként is a pártpropaganda első számú eszköze volt Csehszlovákiában, ahol a magyarnál évekkel korábban már sugározni kezdett a nemzeti televízió. Az első csehszlovák tévésorozat is öt évvel előzte meg A Tenkes kapitányát: 1959-ben mutatták be a Rodina Bláhova című sorozatot, melyet két évvel később követett az országos népszerűséget szerző Tri chlapi v chalupe (Három férfi egy kunyhóban).
Önkritika után jöhetett a szocialista sorozatdömping
Mindkét sorozatban dramaturgként dolgozott Jaroslav Dietl, aki az elsők között ismerte fel a tévésorozatokban rejlő lehetőséget a csehszlovák televíziónál. Dietl életútja részben hasonlít a nemrég elhunyt Milan Kunderáéra: ő is 1929-ben született, és fiatalon ő is hitt a szocializmusban, ám amikor a filmművészeti egyetemen politikai okokból elbocsátották kedvenc tanárát – történetesen éppen Kunderát –, tiltakozásul nem vette át a diplomáját. Mindez nem hátráltatta Dietl karrierjét, aki aztán a hatvanas években párhuzamosan dolgozott a televízióban és filmekben is. A prágai tavasz idején aztán Dietl is hallatta a hangját: a Píseň pro Rudolfa III. (Dalok III. Rudolfhoz) című musical-vígjáték sorozata egyértelmű politikai állásfoglalás volt, és a sorozat egyik betétdala, a Modlitba pro Martu (Ima Mártáért) a szovjet elnyomással szembeni ellenállás egyik jelképe lett.
Nem véletlen, hogy Dietl sem úszta meg a tisztogatások és elbocsátások idejét: Prágából Ostravába száműzték, nem kapott tévés megbízásokat, és még a pártból is kizárták. Csakhogy a csehszlovák kultúrpolitika tisztában volt vele, hogy legalább akkora szüksége van Dietlre, mint neki arra, hogy dolgozhasson. Így aztán a forgatókönyvíró egy tévéműsorban nyilvánosan önkritikát gyakorolt, és visszatérhetett a televízióba, ahol komoly feladatok vártak rá. Dietl ezzel a kompromisszummal elérte, hogy nemcsak dolgozhatott, de számos ötletét megvalósíthatta, amennyiben betartotta a pártvezetés által rögzített játékszabályokat.
A rezsim valóban képes volt arra használni őket, hogy látszólag politikamentes módon vitákat folytassanak, olyan kulcsfontosságú kérdésekről, amelyek azt mutatják, hogy problémákat oldanak meg: megoldják a lakhatás és az egyedülálló anyák problémáit, a lerobbant egészségügyi rendszert. Ezt pedig segítette, hogy láttuk a képeket ezekről a jó, kedves, konstruktív kommunistákról, akik megértették a hibákat, képesek voltak változtatni, és visszavezetni Csehszlovákiát a helyes útra
– írta Dietl sorozatairól Paulina Bren, a normalizáció időszakát kutató történész.
Dietl a sorozataiba beépítette azokat az üzeneteket, amelyeket a párt épp közvetíteni akart a nézőkhöz, és ez azért volt fontos, mert a normalizációs korszak kezdetén kevesen nézték a televíziós híradót. Dietl tévésorozatai viszont fogyasztható csomagolásban juttatták el ugyanezeket az üzeneteket: A Hamr család (1975) a falusi szocializmus építéséről szólt, a Muz na radnici (A férfi a városházán, 1976) egy önfeláldozó funkcionáriusról, a Nők a pult mögött (1977) pedig bolti eladóként dolgozó egyedülálló anyákról. Ezek is sikeresek voltak, ám az igazi áttörést egy olyan sorozat jelentette, mely már kicsit eltávolodott a szocializmus első vonalától, és olyan közeget mutatott be, mely nem kapcsolódott szükségszerűen a rendszerhez: a kórházakat és az orvosokat.
A nyugatnémet nézők kedvenc orvosai
A Kórház a város szélén témája személyesen is közelebb állt Dietlhöz, mivel veleszületett csípőficama miatt több időt töltött kórházakban az átlagnál. A sorozat a fiktív Bor város kórházának ortopéd sebészetén játszódik, a külső felvételeket Most város kórházánál készítették, a kórház belsejét azonban a prágai stúdióban építették fel. Dietl és a rendező, Jaroslav Dudek a főszereplő, Sova főorvos alakjára Karel Högert szánták, vele is kezdték meg a forgatást, ám ő váratlanul meghalt, ezért egy szlovák színész, Ladislav Chudík kapta meg a szerepet, és újra kellett forgatni az összes jelenetet, amelyben Sova főorvos szerepelt. Ez sem jelentett akadályt, a sorozat hatalmas sikerrel futott, miután 1978. november 5-én leadta a televízió az első részt.
A sorozat Dietl legsikerültebb munkája lett: a több szálon futó cselekmény tökéletesen egyensúlyozott a szakmai és a magánéleti fókusz között, a karakterek mind valósnak tűntek, akárcsak a konfliktusaik, és a színészek is nagyszerűen keltették őket életre, dacára, hogy egyikük sem a csehszlovák színjátszás első vonalát képviselte. A Kórház a város szélén azonban nemzetközi szinten is ismertté tette a bölcs Strosmajer doktort játszó Milos Kopecky, a szoknyavadász Blazej doktort alakító Josef Abrhám vagy a jószándékú Cenková doktornőt megszemélyesítő Eliska Balzerová nevét és arcát, akárcsak a már említett Ladislav Chudíkot. A sorozat ugyanis számos más európai országban is sikert aratott, mindenekelőtt az NSZK-ban (ahol állítólag akkor figyeltek fel rá, amikor sok néző átkapcsolt az NDK tévéjére a sorozat sugárzása idején). Mivel a csehszlovák sorozatgyártás egyik fő célja az volt, hogy a produkciók felvegyék a versenyt az ország több részén fogható, nyugati televíziókban látható sorozatokkal, a kultúrpolitikának nagy siker volt, hogy a Kórház a város szélén egy nyugati országban is csatát nyert, sőt, díjakat is kapott.
Mi több, a nyugatnémet nézők nyomására készülhetett el a sorozat folytatása: a második évad ugyanis nyugatnémet-csehszlovák koprodukcióban készült, de ez a tematikán nem látszott meg, ugyanúgy a csehszlovák valóságban forgott. A nyugatnémeteket még az sem zavarta,
Lényegessé teszi a nagy lényegtelent
Némiképp talán meglepő, hogy a zajos siker ellenére a Kórház a város szélén csak viszonylag nagy késéssel, 1982 nyarán jutott el a magyar tévéképernyőkre. Ám annak ellenére, hogy a sorozatot július közepén mutatták be, a magyar nézők is villámgyorsan horogra akadtak, majd ahogy hetente érkeztek az újabb részek, úgy kapcsolták be egyre többen a tévéjüket kedd esténként. És ugyan a magyar médiavisszhang ennél visszafogottabb volt, valójában még a szappanoperákkal (vagy egyesek szerint „tévélektűrökkel”) szemben eleve ellenséges kritikusok is kénytelenek voltak megállapítani, hogy Dietl sorozata a maga műfajában telitalálat. Nagyon kevés negatív kritikát találni a korabeli sajtóból, noha azért akadt abból is. A Magyar Ifjúság szerzője az orvosok „propagandafilmjének” nevezte a sorozatot, és így összegzett az első rész után: „Hasonló panelelemekből építkezhetnek a következő részek. Aki okos, nem várja meg.”
De inkább az volt a jellemző hozzáállás, amit Szász Péter írt a Film Színház Muzsikában:
Jaroslav Dudek filmje a maga kiszámított egyszerűségében pontosan azokkal a felismerhető eszközökkel teszi lényegessé a Nagy Lényegtelent, ami megnyugtató ráadás egy átgürcölt hétköznaphoz. Ebben a filmben agyafúrtan nincs semmi új. És ez benne a nagyszerű.
Később már érezhetően túlsúlyba kerültek a lelkes recenziók, melyek közül többen is a magyar sorozatok hiányosságaira lyukadtak ki:
Jaroslav Dietl (forgatókönyv) és Jaroslav Dudek (rendező) ismerik a mindennapokat, még a mi fülünk is kihallhatja belőle, hogy a film nemcsak pontos helyzet- és jellemrajzok jó dramaturgiai érzékkel összefogott láncolata, nemcsak humor van benne, de kritikai él is, valódi. Magyar rendezőknek, forgatókönyvíróknak is eszébe juthatna egy hasonló
– írta a Déli Hírlap kritikusa, míg Virág F. Éva a Magyar Hírlapban közvetlenül az éppen futó hazai sorozatokkal vont párhuzamot:
A dramaturgiában nyugodtan tekinthetik a csehszlovákiai alkotókat szakembernek itteni kollégáik. Annál is inkább állíthatjuk, mert ha az Úthenger vagy a Körzet-sorozat emlékeit már el is halványította volna az idő, most beköszöntött Dániel, hogy bizonyítsa: mai környezetben játszódó, szórakoztató tévéfilmsorozataink egymás alulmúlásában tudnak csak vetekedni.
De a többség már fenntartás nélkül dicsért: „Az alkotók szakítanak ebben a vonatkozásban az orvosregényekre annyira jellemző hamis romanticizmussal és eszményítéssel, s éppen ezáltal tudnak reális mai orvosalakokat, sőt, követésre méltó hiteles orvosszemélyiségeket teremteni” – írta Illés Lajos a Népszavában, míg Ordas Ivánnak azért a Tolna Megyei Népújságban csak belefért egy utalás arra, hogy a sorozatban látott körülmények nem feltétlenül a szocialista valóságot tükrözik:
Aligha akad magyar város, mely nem a szélén, hanem akár a közepén is szívesen ne látná ezt a cseh kórházat a pompás felszereltségével, Hilton-szerű orvos- és nővérszállásaival, továbbá természetesen személyzetével egyetemben.
Némiképp meglepő lehet ezután, hogy talán a legtöbb szuperlatívuszt a népszerű külföldi sorozatokkal szemben gyakorta kritikus Lőcsei Gabriella tollából olvashattuk: „Megtalálható ugyanis itt az egész, saját, kényelmes és tisztességes életformáját kereső, mai értelmiség minden gondja, baja, fájdalma és igyekezete. Városszéli kórház az egész világ. És, hogy erre ráébreszti az embert, ezért jó sorozat a Kórház a város szélén” – írta az első pár rész után, majd a Magyar Nemzet szakírója a sorozat végén még lelkesebb lett, csak a problémákat kicsit „legömbölyítő” lezárást bírálta kissé. Majd, amikor 1983-ban bemutatták a második évadot is, interjút készített Najzer Alajossal, az Egészségügyi Minisztérium főcsoportfőnökével arról, mennyire valós a sorozat által sugárzott kép az egészségügyről.
Általában nem szeretem az orvosi filmeket; többnyire olyan szakmai mellékfogások vannak bennük, amelyek számomra roppant zavaróak. Ez a film azonban tetszik. Látszik, hogy jó szakmai tanácsadói voltak a rendezőnek, a forgatókönyvírónak
– mondta Najzer Alajos, aki szerint csak az rontott a pozitív összképen, hogy „itt-ott kellemetlen, ám a közönség érdeklődését fölcsigázó, az életben kétségkívül előforduló epizódokkal színezték. Gondolok itt például az etikailag meg nem engedhető, kórházon belül szövődő orvos-ápoló viszonyra.”
Sova doktor juhtúrós sztrapacskája
És ugyancsak Lőcsei volt az, aki beszámolt a Magyar Nemzetben arról, hogy 1983-ban Budapestre érkezett Dietl, Dudek és a Králová doktornőt alakító Jana Stepánková, akik a Csehszlovák Kultúra Házában tartottak sajtótájékoztatót. Nekik a Tömegkommunikációs Kutatóközpont hazai képviselője beszámolt arról, hogy milyen páratlan, magyar televíziós siker volt a Kórház a város szélén:
Az első részt a tévétulajdonosok 59 százaléka nézte, a tizenharmadik, befejező részt pedig 82 százalék. Ez 6,5 millió embert jelent. A vendégek az adatoknak a valódiságát azon is lemérhették, hogy milyen melegen és szívélyesen fogadták személyes megjelenésüket a közönségtalálkozóra érkezett televíziónézők. Kiváltképp a Danát alakító Jana Stepankovát üdvözölték nagy szeretettel, aki nemcsak szerepében, de magánemberként is szerény és melegszívű egyéniség.
Ladislav Chudík pedig a kor szokásainak megfelelően szintén eljött Magyarországra egy promóciós turné keretében, a Főzőcske című műsorban juhtúrós sztrapacskára tanította a magyar háziasszonyokat, és még egy interjút is adott az Autó-Motor magazinnak, amiből nemcsak az derült ki, hogy egy fehér Ford Escortot vezet, de a következő meglepő állítást is tette a magyar autósokról:
Meglepően udvariasak a külföldiekkel. Különösen a kamionosok segítik a kis autók közlekedését az országutakon. Úgy érzem magamat, mintha Ausztriában vagy az NSZK-ban járnék.
Az út Brinkmann professzorhoz és Mágenheim doktorhoz vezet
Jaroslav Dietl a siker ellenére sem állt meg, sőt, ha lehet, még többet dolgozott. A híresen nagy tempót diktáló forgatókönyvíró naponta tizenöt gépelt oldalt irányzott elő magának – ha törik, ha szakad. 1985. június 29-én teniszezés közben szívrohamot kapott és meghalt. Később derült ki, hogy rövid idő alatt ez volt a harmadik infarktusa, 56 éves volt. Halála után a szamizdatokban komoly vita bontakozott ki a sokak által kollaboránsnak tartott Dietl szerepéről a normalizációban, és ez a mai napig zajlik. Más kérdés, hogy sorozatait, különös tekintettel a Kórház a város szélénre, sikerrel ismétlik a cseh tévében.
Nem tűnik bölcs döntésnek, hogy Dietl és az időközben szintén elhunyt Dudek hiányában is megpróbáltak lehúzni még pár bőrt a sorozatról, pláne, hogy addigra már a kommunista párt biztosította langymelegnek is nyoma veszett, így nem csoda, hogy a Kórház a város szélén 2003-as és a 2008-as folytatásai nem tudták megközelíteni sem az eredeti színvonalát, sem a fogadtatását, ami pláne nem csoda, ha tudjuk, hogy a régi főszereplők közül már csak Blazej doktor és Cenková doktornő tartották a frontot. Tavaly aztán a Blazejt alakító Josef Abrhám is meghalt, és csatlakozott a többiekhez: az 1996-ban elhunyt Milos Kopeckyhez és a 2015-ben, 91 évesen meghalt Ladislav Chudíkhoz.
Jaroslav Dietl pedig nemcsak a folytatásokat nem érte meg, hanem azt sem, hogy sorozata komoly hatást váltott ki külföldön is: ennek hatására készült el a németek saját kórházas sorozata, A klinika, Magyarországon pedig az ő „életszagú” sorozatai keltették életre „a magyar valósághoz ízig-vérig kötődő” Nyolc évszak című sorozatot, majd később a Szomszédokat is.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
