Van egy néhány másodperces jelenet a 2015-ös Az ébredő Erőben, ami minden Star Wars-rajongó szívét megdobogtatja. Úgy találták ki, hogy mindenképp megdobogtassa. Ez az:
Han Solo és Csubakka a Millenium Falcon fedélzetére lépnek, azaz Han Solo szerint hazatérnek. Valójában mi, nézők érünk haza, az alkotók szándékai szerint, a Csillagok háborúja régen látott, ölmeleg világába, amelyért úgy rajongunk.
Ebből a jelenetből látszik a legjobban, hogy Az ébredő Erő nosztalgiát árul. Azért készült el, hogy a közönség idősebb tagjai újraélhessék, amit régen, a kedvenc filmjük megnézése közben érezhettek, és közben lehetőleg a fiatalok se unatkozzanak. Az ilyen típusú folytatásokat az amerikai filmes újságírók legacy sequelnek, vagyis örökségfolytatásnak nevezik, és ha ki kellene emelni egyetlen filmsztárt, akit az utóbbi években többnyire hasonló filmekben láthattunk, az éppen Harrison Ford lenne, aki nemcsak Az ébredő Erőben, hanem a Szárnyas fejvadász 2049-ben is újra eljátszotta egy híres, régi szerepét, most pedig az Indiana Jones és a sors tárcsájában a harmadik, milliók által szeretett karakterét is feleleveníti. Megint.
Különböznek-e az új folytatások a régiektől? Máshogyan működik-e folytatásként a tizenöt éve bemutatott Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, mint az Indiana Jones és a sors tárcsája? Jogos-e azt állítani, hogy Hollywood kifogyott az ötletekből, és csak egykorvolt dicsősége tartja életben?
Csókok az alagútban
Folytatások és újrafeldolgozások mindig is készültek. A filmkészítés üzlet, annak pedig az a szabálya, hogy amit egyszer el lehetett adni, azt meg kell próbálni még egyszer eladni. A filmtörténet hajnalán, amikor egytekercses rövidfilmeket forgattak és a szerzői jogok védelme sem alakult még ki, számolatlanul készültek a remake-ek, méghozzá legtöbbször úgy, hogy egy másik filmstáb egyszerűen lemásolt egy korábbi, sikeres rövidfilmet.
George Albert Smith, a legfontosabb angol ősfilmes műhely, a Brightoni Iskola tagja 1899-ben rögzítette Csók az alagútban című kétperces filmjét. Ugyanabban az évben a rivális Bamforth cég máris újraforgatta a Csók az alagútbant, ugyanezzel a címmel, pár másodperccel hosszabb és pikánsabb csókkal az alagútban. Később többen is remake-elték Smith filmjét, köztük Edwin S. Porter, aki az Egy amerikai tűzoltó élete és A nagy vonatrablás miatt saját jogán is a legfontosabb korai rendezők közé tartozott.
Hollywoodban az 1910-es évek végétől iparosodott a filmgyártás, ettől kezdve az ellenőrizetlen és jogilag tisztázatlan remake-eknek és folytatásoknak fokozatosan leáldozott. A stúdiók viszont folyamatosan igyekeztek újra és újra profitálni a saját korábbi filmjeikből. A Universal cég az 1930-as évek elején megvásárolta az angol gótikus és viktoriánus horrorirodalom néhány klasszikusának adaptációs jogát, majd az első sikerek, a Drakula és a Frankenstein után addig folytatta ezeket a sorozatokat, amíg már a főszereplő sztárok szégyellték el magukat. Boris Karloff az 1939-es Frankenstein fia után szállt ki abból a szériából, Lugosi Bélának viszont jobban kellett a pénz, ő különböző stúdióknál, paródiákban és a színpadon is haláláig játszotta Drakula gróf különféle változatait.
A folytatások mellett remake-ek, illetve ismert irodalmi művek új adaptációi is folyamatosan készültek a stúdiórendszer aranykorában. Dashiell Hammett műfajteremtő regényéből, A máltai sólyomból 1931 és 1941 között három filmfeldolgozást mutattak be, de csak az utolsó, Humphrey Bogart főszereplésével forgatott verzió vált klasszikussá. Fannie Hurst könnyfakasztó romantikus regénye, a Látszatélet 1934-ben és 1959-ben is megért egy-egy adaptációt, John M. Stahl és Douglas Sirk filmje is a legkiválóbb, mai napig hivatkozási alapnak számító családi melodrámák közé tartozik. Előfordult, hogy egyes alkotók a saját korábbi filmjüket remake-elték, Alfred Hitchcock például 1934-ben és 1956-ban is leforgatta Az ember, aki túl sokat tudott című filmjét.
Ott van például A harmadik ember, Carol Reed sötét kémthrillere, amelynek negatív hőse, az Orson Welles által alakított Harry Lime a film cselekménye előtt játszódó, tehát prequelnek számító rádiójátékokban és képregényben is visszatért. Ám ha a folytatások, remake-ek és spin-offok hagyománya ilyen messzire nyúlik vissza, találunk-e újdonságot – bármilyen ellentmondásosan is hangzik a kérdés – napjaink folytatásdömpingjében?
Új szereplők testébe költözik az idegen lény
A tavalyi, ötödik Sikoly filmrajongó mellékszereplője, aki folyamatos okoskodása ellenére az idei Sikoly VI-ot is túlélte, hosszú monológban magyarázza el napjaink folytatástrendjeit az egyik jelenetben. Szerinte az egyszerű remake-ek már nem működnek, mert úgyis alulmaradnak az eredetivel szembeni összehasonlításban. A sima folytatások pedig nem tudják híven megidézni a hosszú évekkel, akár évtizedekkel ezelőtt bemutatott alapfilmek szellemét.
A Sikoly szereplője ide sorolja az új Halloween-filmeket, a Terminátor: Sötét végzetet, a Fűrész, a Szellemirtók, a Jurassic Park új részeit, és természetesen a 2015 és 2019 között bemutatott Star Wars-trilógiát. Ezek mind a 2010-es évek második felében készült filmek, úgy tűnik, az egyszerre hagyományos folytatásnak és újrafeldolgozásnak is nevezhető requelek trendje mostanában ért a csúcsra. A felsoroltaknál korábbi, de már ezen az elven működött a 2011-es A dolog is: nagyjából az történt benne, mint az 1982-es, azonos című John Carpenter-filmben, de más szereplők testébe költözött az idegen lény, és csak a végén jöttünk rá, hogy pontosan a korábbi film cselekményéhez vezettek bennünket az új változat eseményei, vagyis hivatalosan prequelt láttunk.
Sequel, prequel, requel, remake, reboot, spin-off: ezekkel az obskúrus, bosszantó kifejezésekkel dobálóznak a filmrajongók és sajnos az újságírók is. A Sikoly idézett részletéből is világos, az újabb folytatástrendek annyiban biztosan különböznek a régiektől, hogy sokkal élénkebb párbeszéd folyik körülöttük az interneten.
A rajongók kiszolgálása – ennek is van unásig emlegetett angol elnevezése: fan service – alapvető feladat lett, amit már a reklámkampány során érdemes kidomborítani. Nyilván emiatt került bele a cikk elején emlegetett Han Solo-s jelenet Az ébredő Erő első előzeteseibe.
A rajongók pedig semmiért sem olyan hálásak, mint az eredeti filmre vonatkozó, lehetőleg ötletes vagy frappáns utalásokért, illetve hajdani kedvenc sztárjaik felbukkanásáért. Hogy ez a recept mennyire gyorsan vált szinte kötelező érvényűvé, jól mutatja, hogy a 2015-ös Jurassic World még a szép emlékű dinós sorozat „hagyományos” rebootja, újraindítása volt teljesen új szereplőkkel, de a három évvel későbbi, Bukott birodalom alcímű folytatásban már visszatért az első két Jurassic Park matematikusa, a Jeff Goldblum által játszott Ian Malcolm is. A tavalyi Jurassic World: Világuralomban pedig már nemcsak ő, hanem a Jurassic Park másik két főszereplője, Sam Neill és Laura Dern is együtt rohangált a fiatalokkal a dinoszauruszok elől.
Ez az Indiana Jones nem az új Indiana Jones, hanem a régi Indiana Jones
Harrison Ford Han Solója volt a legfontosabb visszatérő, vagyis „legacy” karakter Az ébredő Erőben, és a sztárra ugyanez a szerep hárult a Szárnyas fejvadász 2049-ben. Egyik filmben sem ő volt a főhős, csak annak fontos segítője. A Star Wars-filmben Rey-nek hívták a Luke Skywalker által kitaposott ösvényen járó Jedi-jelöltet, a Szárnyas fejvadász folytatásában pedig az android K nyomozónak kellett hasonlóan nyugdíjaznia a replikánsokat, mint a Ford által alakított Rick Deckardnak az eredeti filmben.
Indiana Jonesszal viszont más a helyzet, mert ebben a sorozatban továbbra is Harrison Ford játssza a főhőst. Legalábbis a mozifilmekben: George Lucas a kilencvenes évek elején, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag sikere után hozta tető alá producerként Az ifjú Indiana Jones kalandjait, amelyben Sean Patrick Flanery alakította a jeles és hírhedt történelmi személyiségekkel felváltva összefutó címszereplőt. A sorozat jól mutatta, hogy Lucast és Steven Spielberget a harmadik mozifilm környékén már foglalkoztatta a kalandor régészprofesszor öröksége, vagyis a kérdés, meddig vitézkedhet az akkor már ötvenhez közelítő Harrison Ford ezeknek az akciódús történeteknek a hőseként. „Annak egy múzeumban van a helye!” – kiabálja Jones professzor a felbecsülhetetlen értékű műtárgyat elorozni készülő gazfickónak Az utolsó kereszteslovagban. „Ahogy magának is!” – hangzik a frappáns válasz.
Ha Spielberg és a film forgatókönyvírói már 1990-ben utaltak rá, hogy Ford nem maradhat örökké Indiana Jones, úgy kifejezetten bátor döntésnek is tekinthető, hogy a kétezres évek második felében mégis rábízták a folytatás főszerepét. Vagy éppen nem akadt jobb ötletük. Az ellentmondásos megítélésű, újranézve elfogadható színvonalú Indiana Jones és kristálykoponya királyságában ugyan felmerül, hogy Jones felnőtt fia léphetne az apja örökébe, de Spielberg ezt elegánsan megcáfolja: a film utolsó jelenetében a Shia LaBeouf által alakított Mutt kezébe sodorja a szél Indy jellegzetes kalapját, a főhős viszont határozott mozdulattal kiveszi a kezéből, és a fejébe csapja a fedorát.
Innen nézve nem meglepő, hogy a most mozikba kerülő, A kristálykoponya királyságához képest is késeinek számító folytatás még mindig a nyolcvanegyhez közelítő Harrison Ford sármjától reméli a több százmilliós bevételt.
A producerek is érzik, hogy ez kockázatos elvárás a részükről. Ezért A sors tárcsájában is felléptetnek egy fiatalabb Indana Jones-pótlékot a főhős segítőjeként – LaBeouf időközben kiiratkozott Hollywoodból, így ezúttal Phoebe Waller-Bridge játssza a főhős eddig sosem látott keresztlányát –, másrészt nem átallják digitálisan megfiatalítani Fordot.
Nagy megkönnyebbülésünkre odáig még nem jutottak el, hogy a teljes filmben a sztár számítógéppel visszafiatalított mását mutogassák, de tudósítónk szerint, aki a cannes-i fesztiválon már májusban látta a filmet, az első húsz perc világháborús flashbackje is éppen eléggé kísértetiessé teszi az élményt. „A bőr textúrája árulkodó, de a totális lebukás akkor jön, amikor Ford jellegzetes féloldalas mosolyát is megpróbálják reprodukálni” – fogalmazott kritikusunk, hitet téve amellett, hogy emberek szerepében továbbra is embereket érdemes nézni.
A szélesebb közönség először a 2009-es Terminátor: Megváltásban, a sorozat negyedik részében találkozhatott vele. Arnold Schwarzenegger akkoriban még második ciklusát töltötte Kalifornia kormányzójaként, és ezalatt nem vállalt filmszerepeket. A producerek viszont úgy érezték, jogosan, hogy Schwarzenegger nélkül nincs Terminátor, ezért a film végén egy emlékezetes jelenetben csatasorba állították a futószalagról éppen csak legördülő halálosztót, amely nagyjából úgy nézett ki, mint az osztrák sztár az 1984-es, eredeti filmben. A hasonlóságot CGI-jal teremtették meg. Mindannyian éreztük, hogy ezzel kiszabadult a szellem a palackból.
A 2010-es években egyre gyakrabban találkozhattunk a vásznon idős vagy akár elhunyt színészek digitálisan megfiatalított vagy újrateremtett másaival. A Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történetben Leia hercegnőt láthattuk annyi idősnek, mint a Csillagok háborújában, A mandalóriban pedig a fiatal Luke Skywalker tért vissza. Míg a valódi Carrie Fishernek nem kellett játszania a Zsivány Egyesben – a bemutató évében hunyt el –, addig Mark Hamill részt vett a sorozatban. Ugyancsak eljátszotta, vagy inkább előjátszotta karakterét a digitális fiatalítás előtt Robert De Niro Az írben: ennek számlájára írhatóak azok a groteszk jelenetek, amelyekben egyértelmű, hogy egy nyolcvanéves férfi mozog és beszél, miközben egy harmincéves arcát látjuk.
Ahogy Martin Scorsese filmjéből is kitűnt, a digitális fiatalítás egyelőre nem kockázatmentes, mert egy kicsit mindig kilóg a lóláb: észrevehető, hogy nem teljesen emberi az az ember, akit figyelünk. Ám nincs okunk azt gondolni, hogy a stúdiók a jövőben ne kísérleteznének tovább ezzel a számukra aranyat érő módszerrel, tovább tökéletesítve a technológiát.
Hogyan folytatódnak a folytatások?
Az Indiana Jones és a sors tárcsája tehát félúton jár a hagyományos és a „legacy” folytatások között. Továbbra is az eredeti sztárra osztja a főhősszerepet, de mellé helyezi, mintegy örökségkarakterként, saját számítógéppel megfiatalított változatát, valamint Az elveszett frigyláda fosztogatói történetére tett utalásokkal – ismét nácik a főgonoszok – fonja szorosra a szálakat a legelső és a legújabb Indiana Jones-kaland között.
Csak arra a kérdésre nem kaptunk még választ, hogy ennyi látványos, komoly reklámkampánnyal beharangozott folytatás mellett marad-e még tér az eredeti koncepció alapján készülő hollywoodi mozifilmeknek is.
Nem mindegyik tartozik az örökségfolytatások közé: Tom Cruise például idén nyáron mutatja be a Mission: Impossible következő részét, ami hagyományos folytatásként működik, tavaly viszont a Top Gun: Maverickkel új típusú örökségfolytatást küldött moziba, hatalmas sikerrel.
Annyi biztos, hogy ezekkel a temérdek pénzből készülő filmek még a jól ismert történetekkel és otthonos főhősökkel együtt is kockázatot jelentenek a stúdiók számára. Az Indiana Jones és a sors tárcsája sikere vagy bukása arra nézve is iránymutató lehet, hogyan alakulnak a hollywoodi folytatások trendjei a következő években. Nézőként pedig bármikor dönthetünk úgy, hogy nem veszünk tudomást az újabb rókabőrökről és a CGI-jal gumibábuvá változtatott sztárokról.
