A magyarországi államszocializmus 40 éves történetén belül az egyik fontos mérföldkő az úgynevezett Új Gazdasági Mechanizmus 1968-as bevezetése. Ez nemcsak a gazdasági, hanem a szellemi-kulturális élet területén is pozitív változásokat indított el. A kialakuló liberálisabb légkörnek azonban befolyásos ellenzői is akadtak. A hazai dogmatikusok pártfogókat kerestek és találtak Moszkvában, ahol Hruscsov 1964-es megbuktatását követően egyre jobban megerősödött az új pártfőtitkár, Leonyid Brezsnyev neosztálinista, konzervatív irányvonala. 1972 februárjában tett moszkvai látogatása során Kádár János alapos fejmosásban részesült.
Vendéglátói olyasmiket hánytak a szemére, hogy Magyarországon eluralkodtak a kispolgári nézetek, a mezőgazdaságban visszaálltak a kistőkés viszonyok, nem törődnek a társadalmi igazságossággal, és ideológia téren nem elég éberek. Ez volt az oka, hogy a reformellenes itthoni erőknek 1972–1974 között számos olyan intézkedést sikerült elfogadtatniuk Kádárral és környezetével, amelyek ellentmondtak az 1968-as reform szellemének. Ideológiai-kulturális téren ennek legjelentősebb eseménye az 1971-ben elhunyt világhírű marxista filozófus, Lukács György néhány tanítványa elleni fellépés volt.
Vádak és vádlottak
Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Vajda Mihály, valamint a hozzájuk kapcsolódó Márkus György, illetve a fiatalok közül Kis János és Bence György kezdetben a marxista filozófián belüli pluralizmus és a szabad vita jogát követelték, majd később magával a marxizmussal is szembefordultak. 1968-ban hárman közülük Lukácshoz hasonlóan tiltakoztak Csehszlovákia szovjet inváziója ellen. Hasonló életutat járt be az ország 1955–1956-os miniszterelnöke, a magát kritikai szociológussá átképző Hegedüs András, aki ugyancsak tiltakozott a prágai tavasz eltiprása ellen.
Fő vádként az fogalmazódott velük szemben, hogy különböző – főleg külföldi konferenciákon elhangzott és külföldi folyóiratokban megjelent – írásaikban kétségbe vonták a kelet-európai országok szocialista jellegét, és a nyugati újbaloldali irányzatok képviselőihez hasonlóan azt állították, hogy az egész régióban „egy teljesen zárt, a munkamegosztáson alapuló hierarchikus társadalmi struktúra jött létre”. Ezekben a társadalmakban – hangsúlyozták – „voltaképpen nem is a szocialista társadalmak építése folyik, hanem a »modernizáció« feladatai állnak előtérben”.
A nyugati tőkés országok és a kelet-európai szocialista országok közötti különbség tehát „a fejlett és kevésbé fejlett társadalmak közötti viszonyként jellemezhető”. Heller esetében a kritika részét képezte az is, hogy a „Nagy Októberi Szocialista Forradalmat” és a térség 1945 utáni átalakulását a XVIII–XIX. századi polgári forradalmaktól eltérően nem „össztársadalmi forradalomként”, hanem kisebb jelentőségű „politikai forradalomként” értelmezte, míg Vajdának azt rótták fel, hogy tagadta az „objektív igazság”, valamint a történelemben érvényesülő törvények és szükségszerűségek létét.
Boszorkányüldözés
A boszorkányüldözés Kádár beszédével kezdődött az MSZMP KB 1972. novemberi ülésén. Ennek lényege az ideológiai pluralizmus elítélése és a „marxizmus-leninizmus” megkérdőjelezhetetlenségének deklarálása volt. Ezt követte a párt agitációs és propaganda bizottságainak tanácskozása 1973 januárjában, ahol már név szerint is bírálták az „elhajló” filozófusokat, majd a Kultúrpolitikai Munkaközösség elítélő határozata márciusban. Az i-re a pontot a Politikai Bizottság 1973. május 8-i határozata tette fel.
A kizárásokat és az elbocsátásokat követően valamennyiük útlevelét bevonták, amelyeket – kivéve Kis Jánosét, aki 11 évig nem utazhatott nyugatra – az 1970-es évek utolsó harmadában adtak vissza. Különböző vendégprofesszori meghívásokkal az idősebbek ezt követően kivándoroltak az országból, míg Kis János, Bence György és Hegedüs András a formálódó hazai demokratikus ellenzék szervezői és irányítói lettek. 1989. május 26-i ülésén ugyanannak a pártnak a Politikai Bizottsága rehabilitálta őket, amely 16 évvel korábban elbocsátásukról és kizárásukról döntött.
