Tizenkét év után térhet vissza a nemzetközi diplomácia világába Bassár el-Aszad szíriai elnök. Az arab tavasz 2011-es kitörése után az általa vezetett kormány brutálisan lépett fel a tüntetőkkel szemben, hozzájárulva ahhoz, hogy több mint egy évtized hosszúságú polgárháború alakuljon ki a közel-keleti országban. Aszad, akit sokan azzal vádolnak, hogy vegyifegyvereket vetett be a lakossággal szemben, nemcsak a nyugati országok, de a szomszédjai szemében is vállalhatatlanná vált, így az Arab Ligában is felfüggesztették Szíria tagságát. Néhány támogatót (mint Irán és Oroszország), valamint szomszédos vagy semleges országot (például Jordániát, Irakot és Ománt) leszámítva senki sem tartotta Aszaddal a kapcsolatot, nem akart vele találkozni vagy egy képen szerepelni.
Ez a helyzet ugyanakkor megváltozni látszik. Aszad ugyan nem tudta stabilizálni vagy irányítása alá vonni az országot, de mára úgy tűnik, hogy ő maradt a legerősebb (vagy inkább a legkevésbé gyenge) szereplő a szíriai hadszíntéren. Ez pedig arra sarkallta a térség államait, hogy újragondolják Szíria izolációját, még ha nem tetszik is nekik, ahogyan Aszad viselkedett, vagy ahogy teret engedett az iráni jelenlétnek országában.
A tabudöntő (az Izraelhez való közeledéshez hasonlóan) az Egyesült Arab Emírségek volt: 2018-ban újranyitotta nagykövetségét Damaszkuszban, majd 2022-ben Abu-Dzabi volt az első arab főváros, ahová Aszadot hivatalos látogatásra hívták a polgárháború 2011-es kitörése óta. Ezzel párhuzamosan Bahrein is újra nagyköveti szintre emelte a kapcsolatokat, illetve Jordánia és Egyiptom is számos lépést tett a kétoldalú kapcsolatok erősítésére. Most pedig úgy tűnik, hogy az igazi áttörés, vagyis Szíria visszafogadása az Arab Ligába is karnyújtásnyira lehet – a hírek szerint a szervezet május 19-ére időzített csúcstalálkozójára a házigazda, Szaúd-Arábia meg akarja hívni Szíriát. Ezzel a térségben zajló konszolidációs folyamat az iráni-szaúdi normalizációt követően újabb fontos állomásához érne.
Miért ilyen érzékeny kérdés Szíria?
Az arab tavaszként induló, de hamar nemzetközi háborúvá váló szíriai válság hatásai nemcsak a Közel-Keleten, de Európában is érezhetők voltak. A konfliktus mélyen megosztotta a régiót, több állam, köztük Törökország, Szaúd-Arábia és Katar évekig aktívan támogatta a különböző ellenzéki milíciákat, míg Irán és a libanoni Hezbollah az Aszad-kormányt.
A háború teret engedett az Iszlám Állam előretörésének, a szunnita–síita és az arab–kurd ellentétek felerősödésének, átalakította Izrael közvetlen biztonsági környezetét, és elvezetett korunk egyik legnagyobb menekültválságához. Tizenkét év alatt körülbelül 14 millió szíriai kényszerült elhagyni az otthonát, közülük majdnem hatmillió a szomszédos országokban talált menedéket, komoly hatást gyakorolva ezen államok belpolitikai és gazdasági helyzetére. Ugyan ennél jóval kevesebben érkeztek az Európai Unióba, a szíriai menekültkérdés mégis évekre meghatározta az európai politikát is.
A válság ezen túl két szempontból globális hatásúvá is vált. Az egyik a terrorizmus: miután sikertelenül megpróbálták összeszervezni az eleinte Nyugat-barátnak tűnő ellenzéki csoportokat, az Egyesült Államok és európai szövetségesei 2014-ben közvetlenül beavatkoztak az Iszlám Állammal szemben. A terrorszervezetet sikerült visszaszorítani, azonban a dzsihádista mozgalom továbbra is jelen van az országban, az amerikai katonákkal egyetemben. Oroszország, amely 2015-től Irán mellett az Aszad-kormány fő katonai és politikai támogatójává vált, szövetségesének megsegítése mellett az Iszlám Állam visszaszorítása miatt is érdekelt volt a konfliktusban.
A másik globális fontosságú kérdés a tömegpusztító fegyverek használata. A polgárháborúban számos esetben vetettek be vegyi fegyvereket, köztük szarint és klórgázt, a nemzetközi vizsgálóbizottság kutatása szerint pedig több esetben is erősen feltételezhető, hogy azokat az Aszad-kormány használta. Ezt a nemzetközi jog keményen tiltja, a nagyhatalmak vörös vonalként tekintenek rá. Az Egyesült Államok többször is közvetlenül beavatkozott vélt vegyifegyver-támadásokat követően.
Miért ne fogadjuk vissza Aszadot?
Mindezek miatt Aszad visszafogadása komoly dilemma, amely próba elé állítja az európai és a magyar külpolitikát egyaránt. Ugyan Szíria visszafogadása az arab közösségbe önmagában nem jelenti azt, hogy nekünk is lépnünk kellene ebbe az irányba, várhatóan fel fognak erősödni az ezt támogató hangok. Bármennyire jól hangozhat is ugyanakkor elsőre a „békepárti” álláspont,
- Egyrészt, ahogy a februári földrengés megmutatta, a damaszkuszi kormány nem tudja és valószínűleg nem is akarja ellátni a hagyományos állami funkciókat. Viselkedését nem a megbékélés, hanem a háborús logika határozza meg a segélyek felhasználásától a fejlesztéspolitikán át a gazdasági viszonyokig. Hatalma alatt az állami intézményeket és funkciókat gyakorlatilag kiszervezték milíciavezetőknek és a rezsimhez kötődő erős embereknek. Aszad nem tesz semmit a háború okozta társadalmi sebek begyógyításáért, sőt – az általa uralt területeket továbbra is a mukhabarat, vagyis a titkosszolgálatok földjének nevezi sok szíriai. Ezzel a magatartással a szíriai kormány hozzájárul az országban lévő feszültségek fennmaradásához, melyek potenciálisan bármikor újra fellángolhatnak.
- Ebből következően a menekültkérdést sem fogja egyik pillanatról a másikra megoldani. A szíriaiak jelentős része nem akar hazamenni, nemcsak a politikai és gazdasági problémák miatt, de azért sem, mert a háború sok helyen nem ért véget. Idlib tartományt továbbra is a korábban az al-Káidához kötődő csoportok felügyelik, az északkeleti részen kurd vezetésű autonómia működik, az országban jelen vannak török, iráni, orosz és amerikai katonák is. Ilyen körülmények között Szíria visszaintegrálása a menekültek önkéntes visszatérését minimálisan segítené csak elő, ezzel szemben lehetőséget adhat a visszakényszerítésükre, ami nemcsak morálisan és jogilag elfogadhatatlan, de a feszültségek fokozódásához is vezethet.
- Harmadrészt az Aszad-kormány tevékenysége fájóan rámutatott a nyugati vezetésű liberális világrend korlátjaira. A nemzetközi közösség érdemben nem tudott vagy nem akart tenni annak érdekében, hogy rákényszerítse Damaszkuszt az alapvető nemzetközi normák betartására. Orosz segítséggel az Aszad-kormány nemcsak a polgárháborút, hanem a nyugati nyomást is túlélte a szankciókon és elszigetelésen túli következmények nélkül. Ennek ellenére az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2015-ben ma már szinte elképzelhetetlen egyetértésben szavazta meg a 2254-es számú határozatot, amely a tűzszünet mellett a politikai rendezés alapfeltételeit is tartalmazza, így az új alkotmány létrehozását, szabad és tisztességes választások megszervezését, valamint inkluzív kormányzat felállítását. Ha Aszad visszafogadása anélkül történik meg, hogy ebből bármi teljesülne, azzal a BT szerepét és határozatainak érvényét kérdőjelezzük meg.
Ezen okokból kifolyólag a nyugati államok egyelőre nem léptek a normalizáció irányába. Az Egyesült Államok Aszad-ellenes politikája változatlan, szakértők inkább keményebb és határozottabb Szíria-politikát várnak el a kormánytól. Ugyanakkor Washington is érzékeli a térségbeli államok közeledését Damaszkuszhoz, erre pedig nem teljes elutasítással reagál: valószínűleg a Biden-kormány is látni akarja, hogy sikerül-e a kapcsolatok rendezéséért cserébe konkrét lépéseket kikényszeríteni Aszadtól. Az Európai Unió Szíria-politikáját továbbra is a morális alapú fellépés határozza meg, bár több tagállam, így Bulgária, Ciprus, Görögország is tart fenn valamilyen szintű diplomáciai képviseletet Damaszkuszban. A domináns álláspont egyelőre tehát továbbra is a szankciók fenntartása, amíg konkrét és kézzelfogható változás nem áll be Szíriában.
Ehhez képest Magyarország – miután 2011-ben elsőként ismerte el az ellenzéket a szíriai nép képviselőjének – 2019-ben ügyvivői szinten és korlátozott mértékben újranyitotta damaszkuszi nagykövetségét. Elképzelhető, hogy most a nemzeti szuverenitásra és a (többségében Aszad-párti) helyi keresztények védelmére hivatkozva a magyar kormány ebben a kérdésben is szembemegy majd a nyugati fősodorral, és a következő hónapokban további lépéseket is tesz a kapcsolatok erősítéséért. És bár ennek közvetlenül kevés hatása lesz a geopolitikai viszonyokra, hozzájárulhat az európai szintű viták beindulásához és a magyar külpolitika oroszbarátságára vonatkozó vádak erősödéséhez.
Éppen ezért jó alkalom ez arra, hogy Magyarország javítsa megítélését a nyugati közösségben azzal, hogy csöndben marad. Szíria nem fontos számunkra, esetleges visszafogadásától nem lesz jobb az országunk biztonsági helyzete, ha viszont úgy tűnik, hogy elsőként lépünk, azzal ismét csak rontanánk megítélésünkön.
