2002-ben a baloldal visszavágott a nagyüzemi pártépítésben, a mozgósításban. 2006-ban kész a jobboldali nagyüzem, de hiányzik az egység és a média. Baloldalon van új vezér, egység és erős médiatámogatás. Sőt, a szocialista kormány- és pártgépezetnek arra is volt gondja, hogy a liberálisokat, és az Orbánnal szembeszegülő MDF-et a parlamentbe besegítse.
Az 1998-as választások tétje a „külvilág vagy szuverén magyar állam”, illetve a „piaci dinamika vagy állami dinamika” volt. Orbán Viktor összekapcsolta a nemzetet és a polgárt, a tradíciót és a modernizációt. Orbán gaulle-ista utópiája a viszonyokat újrarendező polgári nemzetállamról egyszerre volt visszahatás a Bokros-féle liberális utópiára, és kísérlet az ország második dinamizálására. Az antiglobalista, Európa-szkeptikus, Budapest-ellenes utópia szerint van harmadik, nemzeti, kárpát-medencei, vidéki különút, amelyen járva meg lehet előzni Európát, Budapestet. Minden lemaradó polgár, régió, ország, vidék természetes vágya ez, ezért talált lelkesedésre és egyetértésre a felzárkózni akaró csoportok körében.
Megroggyant izmusok
2002-re kifáradt és elhervadt a „viktoriánus” korszak. Nemzet és polgár, radikalizmus és modernizáció ellentétbe kerültek, Orbán tartósan elveszítette Budapestet és a nagyvárosok többségét, beszorult a falvak és kisvárosok anti-modernizációs világába. A pengően kemény „kárpát-medencei magyar modellt” legyűrte az „emberarcú kapitalizmus”, a „szociális állam” és az „európai szocializmus” szétfolyó, puha populizmusa. Ennek a szociális állami megoldásnak hiányoztak a belső forrásai. A magyar mitterrand-izmus ugyanúgy megrokkant, mint a magyar gaulle-izmus. A Gyurcsány-féle aktivista, fejlesztő állam csak európai pénzekre és légvárakra építhet. A magyar-magyar és az európai-magyar Messiások megpróbáltak a vízen járni – belefúltak. A jövő válságba került. A politikai elitnek nem jut eszébe semmi új.
Populista ígéretek, ideológiák, érzelmek foszlottak szét, üresedtek ki 2006-ban. Egyik oldalon a működtetés (adó, járulék, ár, bér) teljesíthetetlen ígéretei, a másikon a fejlesztés (út, vasút, híd) Európába kapaszkodó álmai. A jobboldalon az antikommunizmus (bolsevik-liberális privatizátor réme közelít a falu széliről), a baloldalon az „antiviktorianizmus” (nacionalista államosító diktátor készül Budapest bevételére) tartja össze a szavazótáborok kemény, ideológiai magját. A jobboldal érzelmi forradalma (magyarok és keresztények vagyunk, ellenfeleink idegenek és hitetlenek) 2004 decemberében megrokkant, mert mind a hallgatag többség, mind a gyanakvó nacionalista „kismagyar” szavazó nemet mondott a munkahelyét veszélyeztető határontúliakra.
Az első forduló az érdekek és a pragmatizmus győzelme volt ideológiák és érzelmek felett. Ugyanazok a választási körök, érdekcsoportok, amelyek 1997-98-ban „beálltak” a bokrosi modernizáció, európaizáció és piaci konszolidáció, illetve az orbáni különutas modernizáció, szuverenitás és állami konszolidáció alapján egyik vagy másik oldalra, berendezkedtek a maguk redisztribúciós hálózatába, egymás ellen szavaztak. Előrelátható volt, hogy Budapest, a szociálliberális nagyvárosok, és a tőlük függő társadalmi és gazdasági környezetben élők csak Orbán ellen szavazhatnak, ahogy a viktoriánus nagy- és kisvárosok, falvak csak Gyurcsány ellen szavazhattak. Az erős gazdasági érdekek, a nyers társadalmi kapcsolatok természetesen érzelmeket és ideológiákat szülnek, de ezek inkább magyarázzák, mint okozzák a választói viselkedést.
Biztos nyerők
A szocialisták, a liberálisok és a konzervatívok már akkor is nyertek, ha a végén veszítenek. Az MSZP megerősítette, hogy gyenge kormányzás után, és komoly program nélkül is az ország legbefolyásosabb és legtartósabb csapata maradt, a legtöbb szavazót tudhatják maguk mellett. Választóik nélkülük, néha ellenükben, berendezkedtek a modernizációra és Európára. Az idő nekik, Budapestnek és a nagyvárosoknak, és nem ellenük dolgozik. A liberálisok a liberalizmus budapesti meggyökeresedésének, nem pedig pártjuk kormányzati teljesítményének köszönhetik, hogy túlélték a választást. Szavazóik 1998 óta jobb híján szavaznak rájuk. Az SZDSZ halott, a liberalizmus él. Az MDF-konzervatívok az egyetlen lehetséges dolgot cselekedték: fölvállalták a jobboldali szalonképes, balra tárgyaló, jobbra goromba anti-viktoriánus politikát. Dávid Ibolyát Európa, az európai folytatásban érdekelt gazdasági csoportok, és a média támasztotta meg a viktoriánusokkal szemben (akár 1995-1998-ban Orbán Viktort a torgyáni kisgazdák, az MDF és a MIÉP ellenében). Ha az új MDF türelmesen vár, 2010-re a jobboldal középpontjává válhat a poszt-viktoriánus korszakban.
A Fidesz beszorult a radikalizmusba, ahol nincs a győzelemhez szükséges és elégséges szavazó. Orbán nem tudta kihasználni Európa, a magyar szocialisták és liberálisok 2004-2005-ös válságát, nem újított Schüssel, Sárközy, Merkel, Saron módjára. Nyelve, gondolkodásmódja megragadt a kilencvenes években. Álma elszállt. Csak nem az a víziója, hogy lejjebb viszi a tb-járulékot és fölviszi a minimálbért? Miben hisz? Lehetetlen, hogy aki a Kárpát-medencét, Európát, sőt, a világot jött megváltani, most a 14. havi nyugdíjat nyögdécselje. Tragikus látni a megkövesedett sebességet Orbán világában: merev kitörések, lávába kövült dinamika. Mint a pompeji futó, akinek érezzük robbanó erőfeszítését, hatalmas lendületét – és mozdulatlanságát. Minden mozog, áramlik, csak a dolog maga nem. S ami az erőfeszítés, az indulat legalján van, a lélek leng, nem suhan.
(Az elemzés további részleteit a Figyelő legfrissebb számában olvashatja).
