Kultúra

Apukád bántott minket, ezért nem lehet velünk

Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál
Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál
A román-magyar koprodukcióban készült, felkavaró, hihetetlenül erős dokumentumfilm egy kis erdélyi faluban élő család kálváriáját meséli el.

Nem véletlen a fordított arányosság, miszerint bármilyen óriási érdeklődés övezi a kiskorúakkal szembeni szexuális abúzus témáját, e problémakörnek mégis elég gyér a dokufilmes reprezentációja. Az ok nyilvánvaló: a mélyen sérült áldozatok és családtagjaik nehezen tárulkoznak ki kamerák előtt, és ha meg is tennék, az alkotó nem kerülheti ki a morális dilemmát: helyes-e az áldozatok – különösen kiskorúak – arcát, hangját, nevét, személyes sorsát mintegy kiszolgáltatni a nyilvánosságnak. Hiszen köztudott, hogy a nyilvánosság nem szükségképpen empatikus, sőt, a társadalom könnyen megbélyegzi a bántalmazottakat, akik így újra traumatizálódhatnak. Ezért aztán a gyerekek elleni szexuális erőszak történeteit a dokumentumfilmekben általában csak közvetve ismerhetjük meg, akár részben fikciós vagy színészi eszközökkel, olykor évtizedekkel a trauma után megszólaló, felnőtt áldozatok elmondásaiból.

Ragadozó a kapu előtt

Ilyen értelemben egyedülálló alkotás Püsök Botond rendező-operatőr és Bacskai Brigitta vágó-társíró műve, a román-magyar koprodukcióban (társproducer az On The Spot) készült Túl közel (mintha a traumát érzékeltető cím utalna egyben a fenti dilemmára is). Az alkotók egy bántalmazott család történetét mutatják be egészen közvetlen, intim és személyes módon: jelen vagyunk a bántalmazás helyszínén, a szülői házban, megismerjük a kiskorú áldozatot, az édesanyját és a testvérét, részt veszünk a sorsfordító családi beszélgetésekben, amikor mindenki más becsukná az orrunk előtt az ajtót; ott vagyunk a döntéseiknél és a veszekedéseiknél, velük lehetünk a megaláztatás és a csüggedés pillanataiban, de a menekülés és a gyógyulás mozzanatainak is tanúi lehetünk.

Andrea színészként keresi a kenyerét, a film elején elkísérjük egy próbára, ráadásul pont egy olyan darab előkészületeit láthatjuk, ahol egy, a napi rutin monotonitására panaszkodó anyát alakít. Aztán már ott vagyunk a kis erdélyi faluban, a megkapóan gyönyörű tájban; megismerjük Pirkót, Andrea kamaszlányát és Bogyót, az óvodáskorú kisfiát. És Andrea elmondása nyomán kibomlik előttünk a közelmúlt: Pika, az apa rendszeresen molesztálta a lányt, aki egyszer csak kitálalt az anyjának.

Mikor nagyjából felocsúdott a döbbenetből, Andrea a rendőrséghez fordult, de az elvárható nyomozás helyett azt tanácsolták neki, kérje számon a párját a történtekről, és ha beismeri, azt vegye fel valahogy.

Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilmfesztiválon

Irtózatos erő kellett hozzá, de Andrea megtette: telefonon beszélt a férfival, aki realizálta, hogy lebukott, és ezért elmondott az asszonynak mindent. A hangfelvétel lett a bizonyíték, amelynek alapján Pika öt év letöltendő börtönbüntetést kapott.

És ha azt gondolnánk, hogy ezek után az áldozat és családja elindulhatott a traumafeldolgozás és a gyógyulás útján, hatalmasat tévednénk. A film cselekménye ott kezdődik, amikor Andrea értesül róla, hogy a férfit jó magaviseletéért két évvel a büntetés letöltése előtt kiengedték, és már vissza is költözött a faluba. Bár Pirkót a távoltartó végzés miatt nem látogathatja, el akarja érni, hogy Bogyóval rendszeresen találkozhasson; sms-üzeneteket küldözget Andreának. A helyzet mélyen felkavarja a családot, és Andrea elszánt küzdelembe fog, hogy megvédje magát és gyerekeit a férfi közeledésétől. Eközben a saját lelkéért is meg kell harcolnia, felépülni a mélységes megaláztatásból, a szerelmi csalódásból, az önvádból és a rettegésből. „Megszépítettem magamban őt”, mondja egy ízben a férfiról. „Nem akartam észrevenni, hogy milyen ember”. „Azt mondta nekem”, idézi fel a beismerést, „hogy ugyanúgy nyúlt Pirkóhoz is, mint hozzám.”

„Nyugodtabban járkál, mint mi”

Az asszony kamerákat szereltet a házra, hogy lássa, ki jár el előtte, és egy ízben meg is figyeli a férfit, amint az kerékpárral lelassít a kapu előtt. Andrea pszichológushoz és ügyvédekhez jár. Miután megérti, hogy Bogyót nem tilthatja el az apjától, megpróbálja a láthatás szabályait minél ellenőrzöttebbé tenni. A bíróság ebben a javára dönt, de fel kell készítenie a gyerekeket és önmagát is arra, hogy nem zárhatja ki a bántalmazót teljesen a család életéből. A kisfiúnak egyelőre csak annyit mond magyarázatul, hogy „apukád bántott minket, ezért nem lakhat velünk.” Anyagilag is egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, de ami még rosszabb: szembe kell nézniük az összetartó faluközösség gyűlöletével is.

Az emberek nem hisznek „a színésznőnek”, viszont felmagasztalják a bántalmazó férfit: értelmezésükben megfordul a valóság, a bántalmazó lesz áldozattá, az asszony pedig bűnössé.

„Nyugodtabban járkál a faluban, mint mi” – mondja a férfiról Andrea, aki a fenyegetettség és a kiközösítés hatására úgy dönt, eladja a házat, ahová a gyermekei születtek, és bemenekül a városba, a lehető legmesszebb innen. Csakhogy ez sem megy könnyen.

Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilmfesztiválon

Az alkotók a mellbevágó történetből a lehető legtöbbet hozták ki; minden további információért „túl közel” kellett volna menniük, ezért ha maradna is bármi hiányérzetünk, az feloldódik a tapintatban és a gyengédségben, ami a film egész atmoszféráját jellemzi. A közel másfél óra nem szűkölködik lassú, tűnődő, lírai snittekben, de a biztos kezű, remek tempójú vágásnak köszönhetően egy másodpercre sem ül le a történet. Püsök ugyanakkor hiperrealista módon, éles figyelemmel és sok közelivel dolgozik, minden kis részletet a helyére tesz és megindokol. A filmben a helyszín egyes elemei szimbolikus jelentést nyernek. A kezdetben kellemesen bukolikus székely falusi környezet lépésről lépésre válik fenyegetővé és komorrá. A ház ki- és becsukódó ajtaja egy ponton túl börtönérzetet kelt, míg a körötte elterülő tágasság a szabadulás ígéretét hordozza. A kapu előtt kanyargó szürke aszfaltút a családra leselkedő veszélyekről beszél, hiszen itt járnak az idegenek, a gyűlölködők, és itt jár a férj, ahogy a kis biciklijével cikázó Bogyóra veszélyt jelentő autók is.

Számos kiváló döntés teszi erőssé a filmet: ilyen, hogy a történetet az anya szemszögéből nézzük, aki a maga hétköznapi esendőségében is egyértelműen hős, mégpedig anélkül, hogy az alkotók bármilyen direkt filmes eszközzel eszményíteni próbálnák. Püsök Botond jórészt a cinéma veríté dokufilmes szemléletét alkalmazza: a filmidő nagy részében egyszerűen csak jelen van a kamerájával, csak olykor érezhető némi rekonstrukciós törekvés vagy a szereplők „rendezése”. (Mint az alkotóktól megtudtuk, közel százórányi nyersanyagból vágták össze a filmet.) Az összetartozás-élményt, a szeretetközlések szép pillanatait sikerült úgy megmutatni, hogy az ilyen jelenetek ne váljanak érzelgőssé; Püsök láthatóan bízik a történet erejében annyira, hogy takarékosan bánjon az érzelmekkel, így amikor azok megmutatkoznak, mindig katartikusak. Ilyen a családon belüli konfliktusok ábrázolása is – többek közt Andrea már-már paranoiába hajló aggódásrohamai miatt, vagy azért, mert a gyerekeiért való harc közben egy cigarettányi énidőért is meg kell küzdenie. (Bogyó és Andrea torokszorító „összecsapására” biztosan sokáig fogunk emlékezni.)

Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilmfesztiválon

Áldozatokból példaképek

Az alkotók Pirkót (szerencsére) nem meséltetik. A lány belső világába a rajzain át nyerünk bepillantást: szemek rengetegéből álló arcok, amelyek „észre akarnak venni már valamit”, vagy a női alak, amelyet mély, de immár ornamensekké nemesített, harmonikus megkomponált, eleven sebek „díszítenek”.

Hátborzongató, ahogy az emberek kommentárjait hallgatjuk, miközben a kamera a falu utcáján sétál. Ez a megoldás – hogy nem látjuk a település lakóit, csak a mondataikat halljuk – misztikussá és rémisztővé, rémálomszerűvé teszi a  vádló hangokat. „A lelkész fia”, mondják, „nagyon jó ember, mindenkin csak segít”.

„Ha tíz tanú mondja, akkor sem hiszem el.” „Meggyalázta a falut ez a nő viselkedésével.” „Beadta a társát a tömlöcbe”. „Ment volna a templomba, a Jóistentől kért volna inkább eligazítást.” „Ezek a mai lányok már annyira fejlettek, hogyha valaki jó szándékkal nyúl hozzájuk, azt is félreértik.”

Mikor végre sikerül Andreának eladni a házat és elmenekülni, így az út a veszélyek színteréből a lehetőség szimbólumává lesz, a hangok csak kárognak tovább, és kimondják, hogy ádázul gyűlölik a nőt. „Örvendünk, hogy elment.” „Ez is csak azt bizonyítja, hogy bűnös volt.”

Az alkotók saját elmondásuk szerint az akarták megmutatni, hogyan válhatnak az áldozatok példaképpé. Éppen ez a szemléletmód az, ami feloldja a megmutatás morális dilemmáját. Pirkó a film végén beszél csak a történtekhez való viszonyulásáról, amikor már biztonságban vannak. A lány szavaiból az derül ki, hogy nyerésre áll a legsúlyosabb teherrel, a szégyennel való küzdelmében, és éppen ennek eszköze, hogy beszél arról, ami történt vele. Itt hangzik el a film kulcsmondata is: akikkel ilyen szörnyűség esett meg, ne szégyelljék magukat, mert „tényleg nem tehetnek róla.”

A Túl közel című filmet tavaly augusztusban mutatták be először Szarajevói Filmfesztivál versenyprogramjában, majd Romániában az Astra Dokumentumfilm Fesztiválon elnyerte a legjobb dokumentumfilm díját. Itthon először a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF) lesz látható január 22-én, míg január 23-tól a Túl közel az RTL+ előfizetői számára is elérhető lesz.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik