Tippek illegális pártfinanszírozáshoz

Nyolc hazai szerkesztőség – köztük az FN is – küldött egyszerre tíz kérdést az európai parlamenti választásokon induló pártokhoz arról, pontosan mennyibe kerül a kampányuk, és miből finanszírozzák azt. A címzettek vagy nem válaszoltak, vagy cinikusan, esetleg semmitmondóan kerülték meg az érdemi kommunikációt (lásd Hazugságkampány című keretes írásunkat). Eközben Magyarország ismét 4 és 5 milliárd forint közötti összeget fog elkölteni egy olyan népszavazásra, amelyet a politikai elitnek éppen ez a hozzáállása kényszerített ki. A referendum kimenetele aligha lehet kérdéses. Az állampolgári akarat elérheti, hogy a politikai elit ne bemondásra számolja el a költségeit, hanem mutasson be számlát a benzinről, az albérletről – éppúgy, mint a többi hazai adóalany.

Amúgy a párt- és kampányfinanszírozás hazai helyzetéből adódóan ezen túl is van épp elég elszámoltatnivaló. A Figyelő nem elemzi, hanem tényként kezeli, hogy a törvény engedte pénzügyi keret nem elegendő a pártok kampányköltségeire és működésére. Nem számoljuk végig sokadszorra, hogy a pártok egy-egy kampányának összesített marketingértéke, a felületmegrendelések, a munkaórák, vagy éppen a dologi kiadások hányszorosan lépik túl a bevallott kereteket. A válasz amúgy is egyre többek ingerküszöbét lépi át. Mégis, az országot vezető, az embereket közteherviselésre buzdító elit képes teljesen nyíltan félrevezetni a közvéleményt, miközben az ellenőrzésre hivatott Állami Számvevőszék (ÁSZ) csak szöszmötöl a pártok pénzügyeinek ellenőrzése körül. A nem legális források zöme szinte biztosan az üzleti szférából, a Transparency International által egyre erősebbnek becsült hazai korrupcióból, elsősorban az irányított közbeszerzésekből származik. Cégvezetőkkel és politikusokkal háttérbeszélgetést folytatva a mechanizmusokra voltunk kíváncsiak.

Az elmesélések szerint a módszertani skála igen széles, a zacskóban hordott „alkotmányos költségtől” (miként a korrupciót szokták nevezni) a bonyolult off-shore technikákig terjed a paletta. A legkifinomultabb tudás a közbeszerzések kiírásához, megnyeretéséhez és a jutalék begyűjtéséhez szükségeltetik (lásd Tereprendezési módszerek című keretes írásunkat). A bonyolult magyar közbeszerzési gyakorlat ismerete olyan speciális tudás, amelyben csak néhány jól képzett szakjogász mozog otthonosan, ők ismerik a módszereket. Államigazgatási szakember meséli, hogy velük még a tárgyalások „tiszta” fázisaiban is furcsa körülmények között kell egyeztetni az irodáikban. „Kivesszük az akkut a mobiltelefonokból, a táskát, kabátokat kiviszik a titkárnők a szobákból, sőt olykor még a tévét is bekapcsolva hagyják, amolyan háttérzajnak.”

Az óvatosság főleg akkor indokolt, amikor az előkészítés határozott célja, hogy a pályázat segítsen megtalálni egy konkrét győztest, vagyis az első feladat a kiírás személyre szabása. Ahogyan a találó mondás tartja: „Magyarországon az a közbeszerzési pályázat, amelyet többen is megnyerhetnek, el van rontva.” A lényeg, hogy árnyalt eszközökkel, de egy irányba mutasson a tender, a nem „csókos” indulókat formai vagy egyéb okok miatt ki lehessen zárni, vagy a matematikai képletekkel leírható („ez már önmagában mindig gyanús nekem” – mondja forrásunk) kiértékelésen csakis egy nyertes jöhessen ki. Igaz, ennek a véleménynek ellentmond az az államigazgatási szakember, aki szerint teljesen mindegy, ki nyeri a közbeszerzést. Az a fontos, hogy bárkit hoznak is ki győztesnek, úgy érezze, meg volt támogatva és köszönje meg ezt illő módon.

—-Pénzbeszedők—-

Ha pedig sikerült a „kiválasztott” tendergyőztest valóban eljuttatni a mannához, és a menetközben kilőtt versenytársak nem tudták érdemben megtámadni a döntést, akkor hátravan a következő feladat: a pénz beszedése. Előre ugyanis ritkán történik fizetés, noha az „ártárgyalás” már korábban lezajlik. A kínos tárgyalásokat jellemzően közvetítők végzik, ettől ugyanis mindenki szereti távol tartani magát. Ha esetleg mégis személyesen alkuszik korrumpáló és korrumpálandó, akkor is gyors a megegyezés. A legtöbben ismerik a szokványokat, a várható számokat. Az üzleti ebéd, vagy kávézás alatt 90 százalékban kötetlen beszélgetés zajlik (például a pocsék közállapotokról), és pár percben hatékonyan megtörténik az áregyeztetés.

A cégvezetők szerint ebben a világban be szokták tartani az előzetes megállapodást, az adott szónak értéke van. Ha valaki belerondít egy megállapodásba, összességében nem jár jól, híre megy, gyorsan kigolyózza magát a további üzletekből, de még az is lehet, hogy másképpen is utánanyúlnak. Ami a kifizetési technikát illeti, bármennyire is döbbenetes, vannak még szektorok, például az építőipar, ahol az egyszerű készpénzforgalom a divat. Pénzzel tömött zacskók, borítékok, dobozok cserélnek gazdát. Azért a metódusok az elmúlt húsz év alatt finomodtak, számlagyárak (mint korábban a hazai Siemens esetében) gyakorlatilag már nincsenek. Bár szomorú tanulságként, úgy tűnik, még az ilyen primitív módszereket alkalmazó korrumpálóknak sem kell jogkövetkezményekkel számolniuk. Már nem divat az evázás sem, vagyis az, hogy evás vállalkozók számláznak be valós üzleti teljesítés nélkül, majd visszajuttatnak 80–85 százalékot, ami már korrupcióra is használható. Ebben a technikában ugyanis túl sok az adóként lehulló forgács, és az evás cégek árbevételi korlátja miatt nagy összegeket így nem lehet felszabadítani. Inkább az ősidőket jellemzik az olyan beszámlázások is, amikor a lefizetendő fél szerez számlázó céget, és valami puha tevékenységről (tanácsadás, oktatás, piackutatás) számlát küld.

Sokkal több azonban a kifinomult megoldás. Ügyvédek, jogászok, tanácsadók, off-shore specialisták, különleges tudással rendelkező lobbisták mozgolódnak a projektek környékén. Elvégre nem várható el, hogy minden piaci cégnél meglegyen az a fontos ismeret, miszerint melyik önkormányzatnál, állami cégnél, kormányzati intézménynél miként lehet belenyúlni a törvényes folyamatokba. Márpedig nem szabad úgy mozogni, mint elefánt a porcelánboltban, hiszen azért sok tiszta szereplő is dolgozik az államigazgatásban, akik a kormányzaton belül is igyekeznek keresztbe feküdni a csalárd ügyleteknek, sokszor sikerrel. „Börtönbe ugyan ennek ellenére sem mennek a korruptak, de már az is tiszteletet érdemel, ha egy tökös állami alkalmazott meghiúsítja a közpénzlopást; sok névtelen hősnek lehetne szobrot állítani az államigazgatásban is” – mondta egy cégvezető.

Az informatikában, a többszereplős nagy állami projekteknél mások a módszerek. Jellemző elem, hogy a korrumpálandó delegál egy céget a projektbe, amelyet be kell venni, és ki kell stafírozni részfeladatokkal. Azoknak, akik láttak már néhány nagyobb informatikai projektet, hamar lejön, hogy hol van a korrupciós pont, melyik cégnél indul a pénzcsatorna. Ilyenkor felülről jönnek bizonyos – nem-üzleti jellegű – kérések, szabályok, amelyeket be kell tartani. A kötelező alvállalkozó bevonása azért egyszerűbb, mert az alvállalkozókat nem kell tendereztetni, az ilyen szerződéseket már sokkal kisebb nyilvánosság övezi. Egy informatikai vállalkozó határozottan állítja, soha nem csábul el, korrumpálásra nem hajlandó, ám a vevő azon igényének néha enged, hogy milyen tanácsadó partnert kell még bevonni a projektbe. „Magunkról legalább tudom, hogy meg is csináljuk az elvállalt feladatot, nem úgy, mint a sok kókler az e-önkormányzatok, vagy a földnyilvántartások körül” – ad önfelmentést.

A politikai térfelek keverednek a pénzfelhajtás közben. Forrásaink szerint vannak alapjai azoknak az összeesküvés-elméleteknek, amelyek szerint a főpénztárnokok jóban vannak, egyeztetnek, vagyis a politikai oldalak boltolnak is egymással. „A cégeknek sem jó, ha politikai támadások kereszttüzébe kerülnek, vagy egy váltásnál kiesnek a pikszisből” – értelmezi a helyzetet egyik informátorunk. Éppen ezért bizonyos projekteken mindkét oldal holdudvarából feltűnnek cégek, hogy ezáltal a pénzcsap védve legyen egy esetleges politikai váltás után is. Ez a fajta gondos előkészítés azonban csak az igazán nagy projektek esetében szokásos. A másik oldaltól azért tartanak a felek, hiszen a korrupciós pártpénz-felhajtás miatt az elmarasztalás ritka ugyan, mint a fehér holló, mégis mindenki óvatos. Kockázat ugyanis van, cikkek készülhetnek, titkosszolgák gyűjtenek „terhelőket”.

Melyik párt mennyire aktív ebben a szférában? E témáról beszélgetve hamar kiderül, ki kivel szimpatizál. Az egyik cégvezető inkább a baloldalról, a másik inkább a jobboldalról hozza a csúnya példáit. Az elmesélésekből az a kép rajzolódik ki, hogy a módszereket illetően az MSZP nevében fellépő pénzfelhajtók a legprofesszionálisabbak. A korrupcióra vállalkozókat zavarja, hogy a szociknál nincsen határozott leosztás. Azt egyértelműnek minősítik, hogy az építőiparban, autópálya-építésben ki a megbízott, de például az informatikai projektekre három erővonal is rázizzent. Ha azután létrejött az üzlet, és a háromból valamelyik csoport tagjai úgy érzik, „ki van velük szúrva”, nekik is járna valami, akkor könnyen keresztbe tudnak tenni. Na persze nem nyíltan, hanem a háttérből, de mégis megbicsaklik a pályáztatási folyamat.

TÍZ KÖRÖMMEL. Az iménti cégvezető szerint a Fidesz nevében eljáró emberek ugyan az országos ügyekben most ritkábban bukkannak fel, de helyi önkormányzati, vagy a kórházakat üzemeltető megyei önkormányzatoknál azért vannak lehetőségeik. „A módszerek, a technikák sokkal kevésbé kifinomultak, teljesen nyílt levelek, egyszerűen követhető cégvonalak maradnak utánuk, de annyiban jobban szeretek üzletet kötni velük, hogy ha megállapodtam valakivel, akkor deal done, a dolog létrejött, nem kell mindenkivel külön leülni” – teszi hozzá. A politikai súlyukhoz képest gátlástalannak írták le forrásaink az SZDSZ nevében fellépő pénzfelhajtókat. Fővárosi cégek és országos ügyek környékén is ugyanazok a megbízottak bukkannak fel. Ráadásul mivel kevés politikai tisztséget birtokolnak, ezeknek az embereknek tíz körömmel kell kikaparniuk a lehetőségeket.