Ki a fontosabb? Az énektanár Kisvárdán vagy az Operaház igazgatója?

Trencsényi László: Tájkép – iskolakezdés előtt

Melyik bölcsődei gondozónő, óvónő alkalmazza majd kedves tanítványom, Tatárné Nagy Ágnes (magát konduktív etnopedagógusnak nevező, mestereinek Pető Andrást és Sándor Ildikót tartó) Kun-cogó folklór-ihletésű, fejlődéslélektani tudással szerkesztett gyűjteményét a kisgyermekek játékos nevelése során? Vagy lesz-e helye bárhol is másik növendékem, az Amerikában képesítést szerzett Tóth Sára egyedi táncterápiájának?

Vagy éppenséggel ki fogja az internetről letölteni énekórán – „Mária országában” – a Szent Efrém Kórus többnyelvű, azaz multikulturális Miatyánk-előadását?

Fog-e graffitiversenyt hirdetni a budapesti Szent Imre Gimnázium rajztanára?  (Volt pedig ilyen.)  Ki fogja alkalmazni L. Ritók Nóra igazgyöngyös metodikáját a rajzórákon?

Ki tart majd olyan magyarórát – hogy visszatérjek tanult szakmámhoz –, melyen Nógrádi Gábornak az ÉS-ben megjelent Krúdy-dolgozatát lehet megvitatni? Lesz-e szó bármely magyarórán arról, van-e annak oka, ha egy esztendőben két Madách-átirat is keletkezett, Závada Appelbaumja és Nagy Ádám – Lőrincz Andrea kalandkönyve (Égi megbízás)? S ha van, mi lehet az? Van-e valami közös a csesztvei remete életérzése-élethelyzete és kortárs szerzőink gondolatvilága között?

Ezenközben az aktuális művészetpedagógiai megmondó sokallja a kulturális intézményeket, melyek egy jól működő társadalomban bátyjai, nővérei iskolának, óvodának. Hogy is mondta Kodály?

Ki a fontosabb? Tudjuk a közhelyszerű választ. Az énektanár  Kisvárdán vagy az Operaház igazgatója?

De mégiscsak fontos dolog az a néhány reprezentatív létesítmény. Biztosan lesznek csodálói az új, városligeti objektumoknak. S a takarékosságra szorított Eiffel Műhelyházban is legalább a gyerekprogramok megmaradnak. Tán osztálykirándulások is vezetnek majd ide. Azoknak, akik számára nem gond az utazás, a belépőjegy. Vagyis e remek épületek is a szegregáció bástyái lesznek.

Oblath Gábor: Cserearányromlás és gazdaságélénkítés egykor és napjainkban

A magyar gazdaság közelmúltbeli folyamatairól szóló több elemzésben is arról olvashattunk, hogy egyfelől a GDP (a hazai termelés mennyisége) az elmúlt negyedévekben – örvendetesen – gyorsuló ütemben bővült, másfelől az ország külkereskedelmi cserearányai (a kiviteli és a behozatali árak közötti arányok) – sajnálatosan – számunkra hátrányosan változtak, ami hozzájárult ahhoz, hogy a külkereskedelmi mérleg korábbi többlete jelentős hiányba fordult át. Az „egyfelől-másfelől” típusú megközelítés azonban elfedi, hogy a cserearányromlás ugyanannyival járul hozzá az ország külső hiányához és eladósodásához, mint amennyit elvisz a GDP vásárlóértékének, vagyis az ország reáljövedelmének bővüléséből. Ezért cserearányromlás esetén nem a GDP, hanem a külkereskedelmi árveszteséggel kiigazított értéke, a bruttó hazai reáljövedelem (RGDI) jelzi, hogy a belföldi felhasználás milyen mértékű növekedésére van belső forrásból fedezet. A választások előtti kormányzati keresletélénkítés miatt a belföldi felhasználás növekedése messze meghaladta ezt a mértéket. A közelmúlt fejleményei és az 1973. évi olajárrobbanás után történtek között sok a párhuzam, de most mintha egy régi filmet gyorsítva látnánk leperegni, és a kormány kapkodó lépései ezt a benyomást határozottan megerősítik.

„Oda a biztonságérzetünk” – Szeifert Natáliával beszélget Károlyi Csaba

Minden regény számot vet az idővel. Ez a regény azonban mintha nem szeretne beletörődni abba, hogy előbb–utóbb lepereg a homokóra, hogy az első rész Saramagótól vett mottójára utaljak. Miért nem lehet az élet végébe beletörődni?

A másik ősi probléma és vágy az örök élet, amelyhez a történelem során mindig igyekezett valahogy hozzájutni az emberiség, és bármilyen furcsa, a jelen pillanatban állunk hozzá a legközelebb. Azon kívül, hogy az utóbbi pár száz évben megháromszoroztuk az élettartamot, már nem egészen science-fiction arról beszélni, hogy az élet végét is el lehet kerülni. A három fő karakter szinte gyermeki lelkesedéssel veti bele magát ebbe a kísérletbe, amelynek látszólag az a célja, hogy életben maradjanak, amíg Valter könyve elkészül, de emellett a tudós kíváncsisága is vezeti őket, hogy megtudják, lehetséges-e örökké élni, és hogy mi lesz a világban, amelynek utánuk kellene következnie. A választ végül mégiscsak az író adja meg, akár fikciós figura ő, akár nem, tehát a válasz mégis a beletörődés.

Gegesy Ferenc: Magyarország előre megy, nem, hátra

A mostani krízishelyzet véleményem szerint nem kizárólag az utóbbi, kevesebb mint egy év eredménye, hanem a teljes 12 évé (amihez hozzájárult az előző 20 év elégtelen fejlődése is). 1990-ben szinte hónapok alatt létre lehetett hozni a jogállam intézményrendszerét, és néhány év alatt létrejött a piacgazdaság is. Igaz, hogy a 20 év során szinte folyamatosan történtek a jogállamiságot gyengítő lépések, de a nagy törés 2010-ben következett be. Az Alaptörvény elfogadása szentesítette a kevesebb mint egy év alatt létrejött diktatúra rendszerét. A gazdaság még diktatúrákban is működhet eredményesen – lásd az ázsiai kistigriseket –, de ennek feltétele, hogy az állam csak a szabad verseny biztosítása érdekében avatkozik be a gazdaságba, ettől pedig mi jelenleg – akárcsak 1990 előtt – fényévekre vagyunk.

Kovács Zoltán: Egyszer majd el kell számolni

Kövér László házelnök a hun és türk rokontudatú népek ünnepén a minap Bugacon arról bölcselkedett, hogy az elmúlt ezer évben volt idő, amikor a Kelet, máskor a Nyugat „harapott belénk”. Parázslón ostorozta a nyugati világ „szellemi bérgyilkosait”, akik másokat akarnak megfosztani hagyományaiktól és hitüktől. „A magyarok nem megtagadni, hanem mindig is összekötni akarták a Keletet és a Nyugatot” – harsogta a házelnök, ami igaz. De bárhogy is, addig, amíg sikerül majd összekötnünk a két féltekét, el kellene számolni azzal a pénzzel, amit Nyugatról kaptunk. Meg azzal is, amit Keletről. A lelki nagyság alapja a pontos elszámolás.