Elhunyt Mester István festőművész, aki életművét a saját maga alkotta, jelképekkel teli paradox szimbolizmus jegyében hozta létre – derült ki a Budapest Józsefvárosi Református Egyházközség Salétrom utcai templomának kapujára függesztett gyászjelentésből.
Az 1945-ben, Túrkevén született művész kilencéves korában, röviddel családjának Kőszegre való költözése után kezdett festeni. Korai stílusára a Magyar Fórum 2012-es portrécikke (ez itt teljes hosszában olvasható) szerint a vasfüggöny tárgyi valósága, illetve a határsáv elszigetelt és diszkrimináló szigora, a művészi próbálkozásait kísérő negatív élmények, illetve újra és újra kiújuló tüdőbetegsége hatottak.
A kirakatrendezői és dekoratőri szakiskola elvégzése után, 1968-ban első önálló kompozíciójával, a Taigetosszal előállt Mester nagyméretű olajfestményeivel vált ismertté, amik előbb csoportos, majd 1988-tól önálló kiállításokon át jutottak el a különböző kiállítóterekbe.
A magyar, német és belga magángyűjteményekben is feltűnő, a kétezres években a svédországi Strömstadban is bemutatkozó munkákat Mezei Ottó (1925-2004) művészettörténész így jellemezte:
Minden egyes kép látványszerűen, nem összetartozó elemekből, motívumokból komponált. A tudatosan kiválasztott tájak és tárgyak együttesen szimbolizált, konkrét jelképtartalommal bírnak. Az egyes motívumok önkényes nagyságrendi hangsúlya, a képek kompozíciós szerkezete egységesen a vágyak és tabuk szorításában élő művész belső világáról vallanak. Nyilvánvalóan a frusztráció (is) vezeti ecsetjét, de ebben gyökerező festői szemlélete történelmi-társadalmi, s általános emberi tapasztalatokat is közvetít.
Az évente rendszerint egy képpel előálló Mester művei közül a Kádár-korban többet is betiltottak, ezek közül négy azonban mégis bemutatkozhatott a Magyar Nemzeti Galériában, hiszen az ott egy időben kiállításrendezőként dolgozó férfit kollégáival együtt felkérték, rendezzenek saját kiállítást az egyik üres teremben.
