Három személy váltotta egymást 1222-ben a Magyar Királyság legjelentősebb világi méltóságában, a nádoriban. II. András harminc évnyi uralkodása alatt (1205–1235) egyetlen más évben sem történt hasonló eseménysor, mely olyan gyorsan változó politikai viszonyokra enged következtetni, amik joggal mondhatók viharosaknak. Az 1222. évet mégsem a gyors nádorváltások tették emlékezetessé, hanem az Aranybulla kiadása.
András reformjai
A viharokat azok az ellentétek szították, amelyek alapvetően két forrásból táplálkoztak. Ezek egyike még a 12. század utolsó éveiben fakadt fel, amikor az 1196-ban elhunyt III. Béla két idősebb fia, a trónt apjától megöröklő Imre király és András herceg – a későbbi II. András király – között fegyveres összecsapásokba torkolló viszálykodás robbant ki, melyben mindkét oldalon súlyos sérelmek halmozódtak fel, ahogy az már történni szokott az ilyen esetekben. Az Imre király, majd fia, III. László halálát követően trónra lépő II. Andrást a már Imre uralkodása idején jelentősebb méltóságokat viselők egy része kész volt híven szolgálni, mások ellenben továbbra is engesztelhetetlen ellenfelei maradtak. Ez utóbbi csoport tagjai időről-időre hallattak magukról, végül pedig kulcsszerephez jutottak az Aranybulla kiadásához vezető politikai küzdelmekben 1222-ben.
Az ellentétek másik forrása azon reformpolitika volt, melyet trónra léptét követően bontakoztatott ki II. András. Ezt szokás a történetírásban – II. András egyik okleveléből kölcsönzött kifejezéssel élve – „új berendezkedés” (vagy „új intézkedések”) néven emlegetni. Lényegét azonban alighanem hívebben adja vissza az 1241–1242. évi tatárjárás krónikása, a fiatalabb kortárs Rogerius megfogalmazása, aki ugyanezt a politikát „az ispánságok jogainak megnyirbálása”-ként említi.
A reform lényege az erőforrások megosztása volt: maradt belőlük az ispán kezén is, de jutott belőlük másoknak, a királyi birtokokat adományul elnyerőknek, a II. András által már 1222 előtt kiváltságokkal ellátott szabad birtokosoknak, akiket éppen ezen kiváltságok elnyerése után kezdtek királyi szervienseknek nevezni. A rendszer legfőbb haszonélvezője azonban valójában a királyi hatalom lett, mely immár közvetlenül, az ispánok közbejötte nélkül számíthatott az adományosok hálájára éppúgy, mint a királyi szerviensek szolgálataira.
Ugyanezt a célt szolgálták a kincstári reformok is: a király azon régi adókról mondott le, amelyeken a hagyományoknak megfelelően az ispánokkal kellett volna osztoznia, bevezetett ellenben újakat, amelyek már kizárólag őt gazdagították. A reform másik előnyét a királyi hatalom számára az jelentette, hogy minimalizálta azokat a veszteségeket, amelyeket egy-egy méltóságviselő hűségének esetleges megingása okozott, hiszen az ispán hűtlensége immár nem vonta maga után a megyéből származó valamennyi erőforrás kiesését.
A korábbi rendszer működőképessége azon a – többnyire nem is alaptalan – feltevésen nyugodott, hogy az ispánokat feltétlen hűség köti az uralkodóhoz. Az 1205-ben trónra lépő II. Andrásnak viszont azzal a helyzettel kellett szembenéznie, hogy miközben korántsem magától értetődő azok személyes hűsége, akik korábban bátyját, Imre királyt szolgálták, nem nélkülözheti az előkelők ezen csoportjának kormányzati tapasztalatait sem, s tisztségeket kell juttatnia közülük azoknak, akik készek őt szolgálni. II. Andrásnak az országot azon nyomban kormányoznia kellett, így hozzákezdett az ispáni hatalom mérséklésére hivatott új berendezkedés megvalósításába.
„Nem csekély volt az elkeseredés”
Nincs az a reformpolitika, mely ne teremtené meg a maga ellenzőit, kiváltképpen, ha annak szerteágazó elemei az élet számos területét érintő, mélyreható változásokat eredményeznek, mint történt az II. András új berendezkedése esetében is. A király nevében megfogalmazott Aranybulla bevezetője maga is utal arra, hogy az uralkodó és alattvalói között „már gyakran nem csekély volt az elkeseredés”, érthető tehát, hogy kialakult az a történetírói hagyomány, mely szerint az Aranybulla kiadására a II. András politikájával, mindenekelőtt a tékozlónak ítélt birtokadományaival elégedetlen előkelők és szövetségeseik, a királyi szerviensek kényszerítették rá az uralkodót, akik törekvéseikben támaszkodhattak az egyház főpapjainak támogatására is. Az Aranybulla szövege következésképpen ezen sokszínű ellentábor követeléseinek egyfajta összegzése.
Ez az elképzelés egykor uralkodó felfogásnak számított a történettudományban – a történeti köztudatban ma is az –, az Aranybulla tartalmával azonban nem áll összhangban. A birtokadományok ellenzői bizonyára óvakodtak volna belefoglalni a törvény szövegébe azt a rendelkezést, mely szerint a „becsületes szolgálattal szerzett birtokaitól soha senkit se fosszanak meg”, hiszen azt, hogy mi számít „becsületes szolgálat”-nak, ki más dönthetné el, mint a birtokot adományozó király, így ez a cikkely éppen a birtokadományok visszavétele elé emelt akadályokat. Ugyanez igaz az egész ispánságok, valamint méltóságok eladományozását tilalmazó rendelkezésre is. Az Aranybulla magyar fordításai az „ispánság” helyett rendszerint a „megye” szóval adják vissza a latin szövegben szereplő comitatus kifejezést, ami azonban félrevezető. A megyék az ország területi igazgatásának alapegységei voltak, az ispánságok ellenben az azonos rendeltetésű királyi birtokokat – többnyire területi szempontokat követő módon – önálló egységekbe szervező uradalmak. A megye határai között ugyanakkor az uralkodó mellett másoknak, egyházi intézményeknek és magánszemélyeknek szintén voltak birtokai, amelyekkel a király, amint az magától értetődik, nem rendelkezhetett.
II. András ily módon egyetlen megyét sem adományozott el, ispánságok esetében erre sor került, igaz, korántsem olyan gyakran, mint azt az Aranybulla tilalma alapján gondolni lehetne: mindössze két esetben fordult elő. Ez nem is meglepő, hiszen az ispánságadomány ellentétes volt az „ispánságok jogainak megnyirbálásá”-ra irányuló politikával: egy ilyen adomány ahelyett, hogy megosztotta volna az ispánság erőforrásait, egy kézben tartotta azokat, igaz, immár magánkézben. Ami pedig a méltóságok eladományozását illeti, arra egyetlen példa sem ismert a korszakból. Az ispánságok és a méltóságok eladományozásának tilalmával tehát II. András olyan kötelezettséget vállalt magára az Aranybullában, melynek betartása a legkevésbé sem lehetett a terhére.
Az szintén magyarázat után kiált, hogy mi okból lázadoztak volna a királyi szerviensek uralkodójuk ellen. Forrásainkban mindenesetre ennek nyomát sem találjuk, az ellenben nagyon is érthető, hogy az Aranybulla részletesen foglalkozik a királyi szerviensek jogaival. Azok két legjelentősebbike felmentette a királyi szervienseket az ispán bírói és katonai joghatósága alól, ami megint csak összhangban állt az „ispánságok jogainak megnyirbálásá”-t szolgáló királyi politikával.
A sor hosszan folytatható lenne: valójában az Aranybulla minden olyan rendelkezése, mely összefüggésbe hozható a korábbi évek királyi politikájával, vagy kifejezetten annak megerősítését szolgálta, vagy olyan kötelezettségeket fogalmazott meg az uralkodó számára, melyek összhangban voltak politikájával. Az Aranybulla tehát II. András elképzeléseit tükrözi, mégpedig anélkül, hogy a király politikája akárcsak egyetlen lényegi elemének feladására rákényszerült volna. A sokat emlegetett „ellenállási záradék” ugyancsak más színben tűnik fel mindennek ismeretében: korántsem szolgáltatta ki a királyi hatalmat alattvalói kénye-kedvének, hiszen a törvény II. András elképzeléseit tükrözte, így betartása nem esett nehezére, azaz az ellenállás jogának felajánlása minden kockázat nélkül vállalható volt a számára.
Rövid életű palotaforradalom
Joggal vetődhet fel mindezek után: miért adta ki egyáltalán II. András az Aranybullát? A választ a kérdésre III. Honorius 1222. július 4-én kelt, a magyar érsekekhez és püspökökhöz intézett bullája fogalmazza meg. A pápa ebben arra figyelmeztette a főpapokat, hogy II. András megkoronáztatta ugyan elsőszülött fiát – Béla hercegről, a későbbi IV. Béla királyról (1235–1270) van szó, s az eset még 1214-ben történt –, de nem azzal a szándékkal, hogy még életében más uralkodjék országában, ezért azokat az elvetemülteket, akik viszályt szítva azt ötlötték ki, hogy engedelmességgel nem II. Andrásnak, hanem fiának tartoznak, egyházi fenyítékekkel büntessék meg. Az említett „elvetemültek” vezetője volt Csanád nembéli Vejte fia Tódor, az 1222. év második nádora, aki társaival együtt Imre király egykori bizalmasai közé tartozott.
Ők voltak azok, akik azon igazságszolgáltatási és kormányzati ügyekkel foglalkozó gyűlést követően, amelyet II. András uralkodása idején a nagyböjt alatt Óbudán volt szokás tartani, magukhoz ragadták a kormányzat irányítását. A nagyböjt 1222-ben február 16. és április 3. közé esett, így a palotaforradalomra valamikor április első felében kerülhetett sor. II. András április közepe táján az Aranybulla kibocsátásával kísérelte meg lecsillapítani a kedélyeket, Tódor és társai azonban a hatalomra vágytak, nem holmi kiváltságlevelekre, s a király engedni kényszerült. Az, hogy mi módon sikerült az uralkodót rábírni arra, hogy a főbb méltóságokba Tódorékat helyezze, nem tudható, bizonyosra vehető azonban, hogy szerephez jutott ebben az is, hogy Béla herceg a lázongók mellé állt.
Tódor és társai csupán néhány hónapon át voltak képesek hatalmon maradni. Bukásukat az okozta, hogy belekezdtek a korábbi évek adományainak felülvizsgálatába, ami szöges ellentétben állt az Aranybulla birtokadományokat védelmező cikkelyével. Az április végén rákényszerített főméltóságoktól II. András úgy szabadult meg, hogy alkalmazta az Aranybullának a Szent István-napi gyűlésről szóló rendelkezését.
1222 őszére II. András döntő győzelmet aratott az ellene és politikája ellen fellépők felett. A győzelem végleges volt: az egykori Imre-párti előkelők a továbbiakban már nem okoztak nehézségeket a királynak. Az Aranybullának azonban ebben csak közvetett szerep jutott, a törvény kiadása tehát nem lezárta 1222 politikai krízisét, hanem csupán egy állomás volt a válság megoldásához vezető úton. Más kérdés, hogy az utókor már a 14. században olyan törvényként tekintett az Aranybullára, mely rendezi az alapkérdéseket a király és alattvalói kapcsolatrendszerében. Az Aranybullával kapcsolatos elképzelések ezt követően indultak el azon az úton, amelyen tovább haladva a magyar történeti emlékezet idővel egyre inkább valamiféle „középkori alkotmány”-ként kezdett gondolni a törvényre.
Cikkünk szerzője Zsodos Attila történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.
A teljes írás a BBC History magazin 2022. júniusi számában olvasható.
