Otthagytam a szakmunkásképzőt, ez
körülbelül
rá egy hónapra volt. Beállított két haver,
menjünk el
valamerre, majd kirúgunk a hámból.
Nagy nehezen
beleegyeztem. Elmentünk, csavarogtunk, aztán
visszamentünk a lakásra. Felöltöztem, pénzt
vettem
magamhoz, alkalomhoz illően. Közben haver
erőszakoskodni próbált anyámmal.
Gondoltam,
hogy ittunk, azért van. Szóltam neki,
összeverekedtünk,
négyszer megszúrtam, meghalt. Röviden ennyi
volt. Így.
Fejezd be, hülye vagy, ne csináld, lökdösött.
Átlökdösött
a másik szobába, akkor már gondoltam rá,
hogy
másformán kell elintézni. Megütött kétszer,
utána
tudtam, hogy ebből verekedés lesz. Tudtam,
hogy
erősebb. Az alkalom adta, ott volt a kés,
megszúrtam.
Nem úgy szúrtam, hogy meg akarom ölni,
csak, hogy mégis
észrevegye magát. De nem tudott
belenyugodni, nem tudta
elviselni, hogy valaki jobb nála. Még egyszer
nekem jött,
rám rontott, ezt megismételte kétszer,
háromszor,
rálökött az ágyra, és akkor szúrtam meg
komolyabban.
Ez volt a halálos szúrás, ami a bal
szívbillentyűjét sértette meg.
Meghalt. Amikor rám zuhant, tudtam, hogy
meghalt,
tisztában voltam vele. Bal oldalt szúrtam meg.
Tudtam,
hogy csak szív, tüdő, ezek a szúrások, amik
végzetesek.
Kibújtam alóla, felálltam, megnéztem.
Ránéztem, tudtam,
hogy meg van halva. Kimentem, anyám ájultan
feküdt
az alkoholtól a másik ágyon. Visszamentem,
leellenőriztem,
mi van, ha mégsem. Benne volt, hogy hátha
mégse halt meg.
Hát meghalt. Pulzus nem volt, lélegzés
nem volt. Tudtam,
hogy ez már csak kifelé. De már előtte észre
lehet rajta venni,
mikor megfogja az ember. Még a pulzusát nem
is tapintja,
de már akkor érzi, hogy halott. Teljesen
ernyedt, izzadt,
szinte nyálkás a verejtéktől. Abban a
pillanatban tudni
lehet, hogy meg van halva. Szóval elég csúnya.
Bezártam
az ajtót, úgy csináltam, mintha csend lenne,
nyugalom,
senki sincs otthon. Letakartam a pléddel, mást
mit tudtam
csinálni. Nem nagyon lehet ellene tenni.
Gyorsan
végiggondoltam, hogy mik az esélyeim.
Gondoltam,
eltüntetem. Lehetetlenség, utoljára engem
láttak vele,
tehát úgyis hozzám vezettek volna a szálak.
Aztán arra
gondoltam, hogy nincs más, fel kell magam
jelenteni.
Kinéztem, láttam, este van. Most még az
hiányzik, éjszaka
jól meghurcolnak, megraknak benn a
rendőrségen.
Kicsit sok lett volna reggelig, nem hiszem,
hogy el tudtam
volna viselni. Gyorsan segítettem magamon,
fél liter vegyest
bevágtam. Pihentem egy kicsit. Amennyire tud
az ember
ilyen állapotban. Reggel kihívtam a
rendőrséget, bevittek.
Kicsit kikészültem, de minden orvos adott
nyugtatót,
aki az utunkba került. Ha bent van az ember,
az első nap
még olyan furcsa, de eltelik két-három nap,
addigra
belenyugszik. Tudja, hogy most már nyugi, ki
van
vonva a forgalomból egy időre. Muszáj
belenyugodni.
Bajtai András: Az alkalom
*
Ez nem igazi börtön. Itt csak mi vagyunk, fiatalok. Srácok. Azt hittem, sokkal rosszabb fog lenni. De el lehet viselni. Elviselhetetlen is tud lenni. Zsolti, az egyik zárkatársam elmesélte, hogyan lehet karácsonyfát nyelni. Egy ilyen fém, drótos izé, tudod, cérnával betekerve, és a gyomorsav lemarja a cérnát, és akkor kinyílik odabent, utána irány a gyengusz, mert olyan fájdalmaid vannak. Ha egyszer kikerülök innét, esküszöm, valami nőt megismerek, és elmondom neki, hogy nézd, hát ez van, ha engemet így is meg tudsz szeretni, akkor én nagyon boldoggá teszlek. Családot akarok alapítani, egy kisfiú kell, és egy kislány. Valami kertes ház farkaskutyával, használt autó, egy Trabi vagy egy Wartburg. Elszegődöm dolgozni is, normális életet akarok élni. Itt bent nem igazán beszélünk a balhéinkról. Mindenki megcsinálta, elkövette, valaki tagadja, de kár tagadni, ha ott van a hulla, akkor nem érdemes pofázni. Ez is igazi börtön, csak nem öregek vannak bent, hanem fiúk. Itt bent, ezek a fiúk nem látnak nőt. Én a többieket sem akarom látni sokszor. Valaki itt nő fel, itt akar először kúrelni, és itt nincs nő, itt mi vagyunk. 1983. október hatodikán kerültem Tökölre. Ártatlan vagyok, belehajszoltak egy gyilkosságba, súlyos testi sértés akart csak lenni, de nem bírta a mandró, sajnos belehalt, gyenge volt. Jártunk buzikat verni, kitaláltuk, hogy ő biztos buzi, mert mink úgy gondoltuk, és jól elvertük, nem is kérdeztük, hogy buzi-e, csak megrugdaltuk keményen, megérdemelte. Hideg itt minden. Lassan telik bent az idő, de itt egyből tél lett, egy börtönben milyen évszak is lehetne, csakis tél. Itt minden vasból van, minden kattan és csörren, tele vagyunk zárakkal és lakatokkal. Nincsenek barátaim, csak zárkatársaim.
Ki akar ide jönni? Inkább a halál. Sokat gondolkodom a halálon, hogy befalcolok, és kész, engem hagyjatok ki ebből, megszopattam a bandát, kikerültem innét, oké, nem élve, de akkor is én nyertem, még ha kampec is. Itt minden olyan hideg, és minden csupa vas. Csupa kattogás és zaj. Meg ezek a lámpák. Mink le se bírjuk kapcsolni, ha akarjuk, mi itt nem is akarhatunk nagyon semmit. Edzünk a zárkában. Nyomjuk a fekvőket. Kistolonc, nagytolonc. 100-100. Amikor leereszkedek a padlóig, érzem a többiek lábszagát.
Meg a hipó, az is büdös, ez nem tisztaság. Ártatlan vagyok. Nem én öltem meg azt a fazont, a többiek is rugdalták. Az én késem pengéje túl hegyes volt, mert olyan könnyen becsúszott a mellkasába, és tüdőt érhetett a szúrás, fel se fogtam, olyan gyorsan történt. Itt minden belassul, vagy inkább nem is telik egyáltalán. Nem akar múlni, mintha be lenne velünk zárva ide, és nem tud nekilendülni. Az a csengő, mennyire utálom hajnalban. Szerintem az őrök is utálják. Ne csak őrizd, utáld is, esküszöm, így vannak velünk is. Az ember innentől ki van vonva a forgalomból. 1983. Most tél van, de nekünk az igazából mindegy, milyen évszak van odakint, itt nincsenek szép, nyári napok, meg meleg, téli esték, itt csak neonfények vannak, meg csupa vas és rács minden. Ezek a zajok, esküszöm, ezek a legrosszabbak. Hogy valami miatt mindig összerezzenek. Itt nem szabad mutatni, hogy félsz, mert megbasznak a zárkatársaid. Meg hogy mi lesz, ha kikerülünk, erről sem beszélünk. Ők sem mondják. Néha azért csak mondják, én is mondom, de nem szabad, mert annál rosszabb. Ha innen kikerülünk, mi akkor is itt maradunk már. Mintha valami madzag lenne rajtunk onnantól, így képzelem, és mindig megállít ez a börtön, mert van egy görcs, amivel ennek a zárkának a rácsaihoz vagyunk kötözve. Esküszöm, elszakítanám. Jó lenne valahogy kitörölni, letagadni ezt az egészet, hogy ne bántsanak ez miatt odakint a tisztességes állampolgárok, hogy azt higgyék, mink is olyanok vagyunk, mint ők. Még a tetoválásomat is eltakarnám. Ilyenkor örülök, hogy nem a nyakamon van az a tigrisfej, hanem a mellkasomon.
Elegem van ebből. Még csak nemrég jöttem, de itt mindig egyforma évszak lesz. Múltkor a zárkaablakból Józsival néztük a repülőt. Kék volt az ég, a legszabadabb kék. Józsi mondja, hogy ezen a repülőn csomóan ülnek, és eszükbe sem jutunk. Mi látjuk a repülőt, ők viszont nem látnak minket. Nem értettem, mit akart ezzel Józsi, de csak a szabadságról beszélt, hogy repülni mi csak álmunkban tudunk itt. Jó volt látni azt a repülőt. Mintha berepült volna a zárkánkba. Leültem az ágyamra, és még onnan is láttam, ahogy húzza azt a fehér csíkot, átlót húz az ablakunkra. Bele kellett volna valahogy kapaszkodnunk. Jó érzés, hogy volt egy repülőnk pár percig. Ugyanúgy minden a mienk itt is. Ezt kell hinnünk, különben megbolondulunk. Az agyunkat nem lehet bezárni. Szarházi őrök, úgyis arra gondolunk, amire akarunk. Amikor bejöttem, esküszöm, gyerek voltam. De itt mindenki megöregszik. Nem múlik az idő, vagy csak nagyon lassan, valahogy csak mi múlunk. Jenő hajtogatott egy repülőt abból a levélből, amit az anyja írt neki. Mondtam Jenőnek, hogy itt mindenki csicska, még akkor is, ha nem. Majdnem megütött. Csak dulakodás volt. Hogy most ezért, vagy nem, de azóta másik cellában vagyok. Hiányzik Jenő, jókat tudott mondani. Azóta csak Józsival üti ököllel éjjelente a falat. Hallani a dübögést, ők azok. Ketten vannak egy cellában hetek óta. Nem illenek össze, de összerakták őket az őrök, szerintem direkt, hátha az egyik kinyírja a másikat, ezek az őrök eztet élvezik, sosem avatkoznak közbe, ha üti az egyik rab a másikat, verjék csak szarrá egymást, halálra, annál kevesebbet kell etetnie őket az államnak. Így vannak vele. Én mindkettejükkel ellennék, de nem lehet, este, a tusolásnál szoktunk találkozni, múltkor még meleg víz is jutott nekünk. Beszélgettünk, Jenő mindig azzal jött, hogy ő tisztességes lesz, ha kikerül innét, de ahhoz sok pénz kell, de ahhoz meg nehéz tisztességesnek lenni. Józsi szokás szerint kiröhögte, hogy milyen faszságokat mond. Egyiknek sincs igaza, de valahol mindkettőnek igaza van. Nekem meg magányom van, az maradt csak.
Az álmodás, az tartja bennem a lelket, testvérem. Tudod, mikről szoktam álmodni? Hogy anyámék főznek valami finom kaját, töltött káposztát. Meg van véres hurka is. Látod, vérrel álmodom. Azért nem vagyok bűnös, mert eleve nem is én akartam verekedni. Engem mindenbe belerángattak. Nem vagyok verekedős, de ha valaki belém köt, azt szétütöm. Én komolyan képes vagyok addig ütni valakit, amíg pofázik, vagy mozog, hogy tanulja meg a leckét. Engem nem érdekel már az sem, ha itt kell még tovább bent lennem. De azért néha elképzelem, hogy jó lenne lelépni innen. Kimászni a kapun, elindulni messze, haza vagy egyenesen Pestre. Szerencsét próbálni. Álmodni jó, olyankor nem piszkálnak az őrök, nem hallani a záraknak az örökös kattogását. A folyosó hangjait. Ezek a hangok a legfélelmetesebbek, ahogy azok a léptek kopognak, vagy inkább csattognak. A nyikorgások, a vasak koppanásai. Rosszat nem szeretek álmodni. Múltkor azt álmodtam, hogy ki fognak végezni, esküszöm. Az azért nem volt olyan jó. Nyílik az ajtó, és akkor elmondják, hogy fogjam a cuccaimat, megyek a siralomházba. És akkor így mentem az őrökkel, de ilyen rohadt hosszú folyosón, és csak mentünk, felettünk meg ismétlődtek a neonok, sokáig, csak jöttek, jöttek, és nem akartak elfogyni. De végig nagyon féltem.
Te amúgy be mered vallani, hogy félsz itt a cellában? Beszari vagy, látom a szemeden. Csak ugratlak, köcsög gyerek. Nem vagy köcsög, csak csicska, álljál le! Baromkodtam csak. Nézd, és még meg akar ütni. Gyere, na! Jól van, nem bántalak, mert nem szeretem a gyereksírást. Álmodni kéne, de úgy, hogy itt kitaláljuk, hogy mit álmodjunk, és akkor azt kajak megálmodni egy az egyben, de úgy, hogy győzünk, meg van egy csomó lovettánk. Valami nagyon gyors autókkal száguldozni. Bankot rabolni, nőket szedni fel. Nem akarok én bűnözni, csak ha már börtönben vagyunk, akkor álmodjunk olyat, hogy igazi bűnözők vagyunk, tele pénzzel. Nem ilyen nyomorult kis gyilkos szarházik. Te ölnél még egyszer embert? Én direkt biztosan nem, ez is véletlen volt. Álmodtál már azzal a nénivel, akit véletlenül megöltél? Mit akartál tőle, Józsi? Pénzt? Vagy meg is akartad kúrelni a nénit? Te nem beszélsz erről, csak mindig befordulsz a fal felé, ha ezt felhozom. Mit fáj ez neked? Leülöd, hazamész, az a néni már nem fog neked rikácsolni többé. Szarházi öregek, kuporgatják pénzüket, mink meg fiatalok, mennénk az éjszakába, és akkor nem adnak nekünk egy fillért sem. Dolgozzunk meg érte. Hol? Mikor? Nekik minek annyi összegyűjtött pénz? Adják nekünk balhé meg ordibálás nélkül, sokkal jobban járnak, de nem, ők a rikácsolást választották. Az unokáik le se szarják őket, magukra se költik, csak dugdossák ágyneműbe, ruhásszekrénybe. Annyit mondjál már meg, hogy te komolyan meg tudtál volna kúrelni egy ilyen nénit? Hány éves volt? Lehetett az hatvanöt vagy hetven is, nem igaz, Jocó? Eljátszod, hogy alszol, attól még úgysem jön a jó álom a menő kocsikról meg a jó nőkről. Vagy te már csak öregasszonyokról akarsz álmodni, Józsi?
Hallod, mintha valaki járkálna? Kopognak. Valaki veri a csövet egy szomszéd zárkában. Ezek sem tudnak aludni. Meséljek, mi van otthon? Nem sok minden. Szerintem, mint nálatok. Nem nagyon voltak játékaink. Volt egy ágy, egy ilyen nagy kanapé, vagy minek mondják, azon birkóztunk a bátyáimmal. Kijöttek a rugói is. Komolyan. De vérre menően birkóztunk ám, nem csak játszottunk, engem a Zsolti majdnem megfojtott, Kálmánt meg én rúgtam úgy nyakon, hogy majdnem eltört a gégéje. Véreset köpött, csúnya volt. Apám is vert minket. Szíjjal, bottal, rossz fotelnak a karfájával. Amit megfogott, azzal górált oda. Mindig ivott, már a munkahelyen is. Bejárt valami építőiparba, de csak ittak. Először anyámat rendezte le, utána meg mink kaptunk, ha még volt ereje. Elterveztem, már akkor, hogy annyit fogok gyúrni meg mindenfélét edzeni, meg karatézni is, hogy egyszer leütöm, visszaadom neki azt a sok szart, amit anyámnak meg a tesóimnak adott. Nem is jönnek meglátogatni. Anya írt a múltkor, de csak képeslapot. Szeretnek. Én meg szeretnék kiszabadulni. Álmodni kéne arról is, milyen lesz kint. Megcsinálni valami nagy balhét, és jól élni utána. Kirámolni egy boltot vagy kocsmát. Ahol tudnánk, hogy a pénztárgépben ott a sok ezres, ötszázas. Anyunak is adnék egy köteggel. Apámnak nem, csak meginná azonnal. A világ pénze nem elég piára neki. Nem nagyon voltak nekünk játékaink. Csúzliztunk. Meg nyilaztunk. Engem nem érdekelt, én mindenre és mindenkire rálőttem, ami élt és mozgott. Szartam rájuk, le akartam szedni őket. Horgászni is eljártunk, de csak halastóra, bevetős pecával meg hármas horgokkal. Pontyokat rángattunk ki, e. Megkergettek a halőrök vagy a mezőőrök, nem is tudom már. Nem kaptak el szerencsére, még azokat is meg kellett volna gyepálnunk a bátyáimmal. Még az kellett volna, hogy valamelyik bekrepáljon nekünk. Gyenge szarok ezek mind. Ha mindenki olyan erős, fasza csávó lenne, mint mink, nem itt lennénk, hanem most is harcolnánk az utcán. Őmiattuk kerültünk be ide. Nyápic kis szar alak mind.
A te öregasszonyod is, gondolom, mennyire nyivákolt. Fogta volna be a pofáját, talán még ma is süthetne süteményt. Mit tehettél te arról, hogy ilyen hülye természete van? Én nem védeni akarom magunkat, csak ezek itt mindig az igazsággal meg a bűnökkel jönnek. Az ilyen gyenge mandrók nem bűnösek, csak mink, akiket erősre edzett az élet? Új életet kéne kezdeni, igazad van. Hagyni ezeket a bűnöket, de ha egyszer nem hagynak élni minket? Mindent elvesznek tőlünk, és a jómódúaknak adják eleve, hát milyen igazság ez, tesó? Anya mondta, hogy minket a bátyáimmal csak a rosszaság érdekelt. Én szerettem volna tanulni, de nem bírok jól olvasni. Hiába mondtam a köcsög tanárnak, hogy mondja el, mit kéne megtanulnom, csak pofázott, hogy hányadik oldal ottan a könyvben. Nem is volt tankönyvem, még füzetem sem nagyon. Egy ilyen kis ceruzám volt, e. Mondta a diri, hogy valami állami büntetést fog kapni a családunk, ha nem járok be rendesen. Az ilyen iskola csak a jómódú, gyenge gyerekeknek való, akik az utcán nem tudják megvédeni magukat, és nem tudnak megharcolni a pénzért, vagy valami jó ruhadarabért. Én még télikabátot is szedtem le gyerekekről. Bőgtek, de nekem meg kellett a pénz. Anyám adta el azokat a kabátokat, és még azt mondta, hogy nem akarja tudni, honnét vannak. Tudta ő aztat nagyon jól. Kellett a pénz neki is, nekem is, de a bűnösök már csak mink lehettünk a bátyáimmal, mert örökké verekedtünk. Te, de én nem tartom magam verekedősnek annyira, hé. Ha most annyira idegesítene, hogy elalszol itt felettem az ágyon, akkor már bevertem volna az orrodat, te gyerek. Hagylak békibe. Nyugodjál meg, álomszuszék. Álmodni, Józsi, mit lehet mást itten bent? Kimenni az udvarra, osztán ott menetelni, mint az igazi rabok. Állandóan kirángatnak hajnalban, amikor már leginkább tudna aludni a sok szerencsétlen. Én nem érzem magam igazi rabnak, én szabad akarok lenni, én eztet érzem, a szabadságot, itt belül, hiába vagyok ide bezárva. Nehezen telik itt egy délelőtt is, hát még az éjszakák, ha nem bír az ember csak úgy elaludni. Álmodni kell, azt nem vehetik el tőlünk az őrök, az ilyen jó kis alvás közbeni kalandokat. Jó nőkkel találkozni álmunkban, megfogdosni őket, benyúlni nekik, az is tetszene. És nem öregasszonyokkal, hallod. Ha innen kiszabadulunk, akkor a bűnünk elmúlik szerinted? Érted, hogy kérdezem. Vagy ez a bűn, ha már megtörtént, akkor nem akar sohasem véget érni?
Talán ez nagyobb büntetés, mint a büdös lábadat szagolni még évekig, Jenő. Álmodni fogok, utolérlek, ott leszünk kint, a közös álmunkban, viszünk pénzt a te szüleidnek is, mindenki boldog lesz. Elmegyünk valami zenés helyre, és beiszunk. Ilyet fogok álmodni, ha már nem hallom ezeket a börtönzajokat, ezeket a rémisztő kopogásokat, zörgéseket, még szerencse, hogy én semmitől sem félek.
Józsi, hogy te mennyit tudsz pofázni, okoskodsz örökké, de én nálad is többet beszélek, ha rám jön.
Hartay Csaba: Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt
Scolar, 2022
