„Meghívólevél nélkül nem léphet be!”
„De itt van a vízumom.”
„Az nem elég. Kell a meghívólevél.”
„Honnan szerezzek most meghívólevelet? Nincs szomáli SIM-kártyám, senkit sem tudok felhívni.”
„Érje el valahogy a kapcsolatát. Nem engedem be meghívólevél nélkül.”
Állok a mogadishui bevándorlási hivatalának egyik pultja előtt. Végiggondolom a lehetséges opciókat. Mögöttem és mellettem hasonló fülkék, kifogástalan egyenruhába öltözött bevándorlási hivatalnokokkal – férfiakkal és nőkkel vegyesen. Tíz méterre van a kijárat, látni a fogadóterminált. Egyelőre mégis egy világ választ el tőle.
Tizenkét éve a papírok rendben voltak, csak épp a bevándorlási ügyintézés nézett ki kicsit másképp. Amikor az akkor még feketelistás Jubba Airways járata leszállt a mogadishui aszfalton, még csak a reptér régi terminálja állt. Az itt lévő két pultot rohanta meg vagy százötven eltökélt szomáli, hogy egymást túlkiabálva jusson el az ügyintézőhöz.
Az akkori kontaktom elvette az útlevelem, amiről némi aggodalommal azt gondoltam, hogy sosem látom többet. De tíz perc múlva bent voltam Szomáliában. Most eddig minden mintaszerűen zajlott – rendezett sorokkal és vagy egy tucat munkaállomással. A végén mégis úgy tűnt, hogy egy darabig a reptéren ragadok.
Aztán persze, ahogy ez lenni szokott, a beérkező szomáli segítőm, Omar átlendítette az ügyet a holtponton.
Telefonok mentek, meghívólevelet kezdtek hirtelen gyártani, és a rövid fennforgás után jogilag is beléphettem a kelet-afrikai ország fővárosába. És szemben a tavalyi évvel most nem a reptér körüli zöld zónába, hanem valóban a nagybetűs Mogadishuba – ugyanúgy, mint 2014-ben.
Akkor a reptértől alig fél kilométerre levő Hotel Jazeerába vezető utat is fegyveres kísérettel kellett megtenni, és gyenge próbálkozásaim, hogy megnézhessem a belvárost, hamvába hullt kísérletnek bizonyultak. Most nincsenek sem gépkarabélyos őrök, sem katonai kíséret. Sőt, a dzsip ajtaját kinyitva azt is érzékelem, hogy ez túl könnyű ahhoz, hogy golyóálló legyen. A helyieken mégsem látszik a feszülés, mint 2014-ben. Márpedig ők vannak otthon, vagyis tudják, mikor kell aggódni, és mikor nem. Úgyhogy úgy döntök, most nem kell.
Ahogy a következő napokban tapasztalhatom, tényleg nem kell. Nem, Mogadishu nem lett a világ legbiztonságosabb városa, nem kiemelt turisztikai célpont, és továbbra is óriási elővigyázatosság kell az itteni mozgáshoz. De azok a fenyegetések, amelyek még akár 2025 elején is mindennaposnak számítottak – az as-Sabáb terrorszervezet különböző célpontok elleni aknavetős támadásai vagy az utcai merényletek akár lőfegyverrel, akár bombával –, jelentősen visszaestek.
A biztonsági helyzet javulásának megvannak a városban jól látható okai: a checkpointok.
