A sajtóból tudjuk a hivatalos adatokat, negyvenöt országból háromszáz kiállító érkezett a világkiállításra, de inkább a saját benyomásai érdekelnének: milyen érzésekkel gondol vissza az eseményre?
Ilyen méretű, presztízsű bélyegkiállítás fél évszázada nem volt Magyarországon. Elég nagy munka volt megszervezni: körülbelül százötven ember dolgozott azon, hogy létrejöjjön. Nagyon sokan tettek a sikerért, ami azért meglepő a mai világban. A folyamatok nem abba az irányba mennek, hogy az emberek egymásért dolgozzanak, vagy azért, hogy a közösségnek jó legyen.
Na jó, de ez a szféra csak nem megosztott?! Az embernek nem egy belharcok sújtotta közösség jut eszébe a bélyeggyűjtőkről.
Mindenhol vannak belharcok, a magyar bélyeggyűjtésben is voltak. Most mintha viszonylagos béke lenne, és nem azzal foglalkozik mindenki, hogy a másikat gyepálja. Nyilván kisebb is az egész terület, mint harminc-negyven éve, így az anyagi lehetőségek is szűkösebbek a korábbiakhoz képest. Hogy nagyon csúnya szóval mondjam: kisebb a konc, amin marakodni lehet.
Most, hogy így belementünk, érdekelne, mi okozott széthúzást ilyen berkekben.
Egy furcsa téma, a bélyeghamisítás körül voltak problémák, emiatt volt szakadás a bélyeggyűjtő táborban. A kilencvenes években volt egy nagyon csúnya és komoly ügy – nem is bélyegeket, hanem úgynevezett bélyegelőtti leveleket hamisítottak. Ezek nem akkora értékek, de azért, ha pár tízezer forintos darabokból elég sokat hamisítanak, az már tétel. Ez az ügy osztotta meg a magyar bélyeggyűjtő társadalmat, mert a MABEOSZ akkori vezetése próbálta eltussolni, miközben a tűzhöz nem elég közel lévők támadták, és sajnos, azt gondolom, hogy igazuk is volt. Igazi megoldás sosem a született az ügyben, mert nagyon nehezen bizonyítható dolog, hogy ki mit és hogyan csinált.
Térjünk vissza még egy kicsit az eseményhez. Korábban világkiállításnak nevezték, most világbajnokságnak – annyira, hogy hirdettek is dobogósokat, akár egy sportversenyen. Itt mi alapján dönt a zsűri?
Az elnevezés valóban kicsit változott, a lényeg azonban nem. Minden kiállítás egyben verseny is, így a világkiállítások is. Minden kiállított gyűjteményt szakértő zsűri pontoz, minden kollekció nulla és száz pont között kap egy pontszámot, amit aztán kategóriák szerint éremszínekre váltanak. Például 90 és 94 pont között aranyérmet kap a gyűjtemény, és így tovább. Minden kiállításnak van egy nemzeti és egy nemzetközi nagydíjasa, az az igazi győztes.
És kiből lesz a világbajnok?
A korábbi világkiállításokon jól szereplő gyűjteményeknek van joguk elindulni az úgynevezett világbajnoki kategóriában. Ez tényleg a krémek krémje: akik már háromszor nagy aranyérmet kaptak korábbi világkiállításokon, itt egymással szemben mérettetik meg magukat, és közülük kerül ki a világbajnok, az ezüst- és a bronzérmes. Érdekesség, hogy a Nemzeti Nagydíjat, amit magyar vonatkozású gyűjtemények között osztanak ki, egy svájci gyűjtő nyerte, a zsűri úgy ítélte meg, hogy neki van a legjobb magyar gyűjteménye.
Akkor már a világbajnokról is ejtsünk szót.
Egy egészen csodálatos kollekciót díjaztak: az Ausztrálázsia madárvilágát bemutató tematikus gyűjteményt – annyira jól volt összerakva, rettenetesen ritka és fantasztikus darabok voltak benne.
Mik az értékelés szempontjai? Mitől jobb egy gyűjtemény, mint egy másik?
Például az anyagerősség, azaz hogy milyen ritkaságok vannak benne, de többi között számít a feldolgozás milyensége, a kivitelezés és a külalak is.
Nyilván itt felbecsülhetetlen eszmei értékekről beszélünk, de sokakat érdekelhet az anyagi oldala is. Milyen árakon lehet hozzájutni ritkaságokhoz?
A világon a legmagasabb árat a legritkább, egyetlen példányban létező egykori brit-guyanai bélyeg érte el. Ez egy rendkívül csúnya és kézzel gyártott, 1850-es évekbeli bélyeg, ami közel tízmillió dollárért, tehát jelenlegi árfolyamon több milliárd forintért ment el egy amerikai árverésen. Stuart Weitzman cipőgyáros és dizájner vette meg, aki számos celeb cipőjét tervezte. Nemrég a híres Mauritius tévnyomat, ami nem a ritkaságáról híres, levélen 8 millió euróért ment el egy árverésen. Ezek a csúcsok. Hétszámjegyű, egy-két-három milliós eladás nem sok van – viszont pár százezer eurós tételeket évente néhány árverésen lehet találni, és azok között akadnak a nagy ritkaságok.
Mi a helyzet a magyar piaccal?
A piac is kicsi, mint az ország, de például az első magyar sorozatban van egy tévnyomat, amiből összesen hat példány létezik, és egy tavalyi árverésen az egyik ötszázezer euró plusz jutalékért kelt el – összesen mintegy 210 millió forintot fizetett érte a vevő Németországban. Ezzel szinte biztosan ott van a top tízben a magyar műtárgyranglistán a Munkácsy- vagy a Csontváry-képek mellett.
Az internet mennyire változtatta meg ezt az időtöltést? Engem gyerekkoromban még elcipeltek mindenféle cserenapokra, gondolom ez kicsit visszaszorult, ha már online is lehet cserélgetni, eladni, vásárolni.
Az internet nagyon jót tett a bélyeggyűjtésnek, főleg a komoly gyűjtőknek, mert az online árveréseken lehet jó anyagokhoz hozzájutni. Régen, ha egy jó amerikai bélyeget vagy levelet akart venni az ember, akkor el kellett utazni Amerikába. Voltak ugyan nyomtatott katalógusok, de teljes gyűjteményt nem tudtak lefotózni. Manapság az összes aukciós ház minden elárverezendő bélyeg képét felrakja az internetre, így utána lehet nézni ezeknek. Arról nem is beszélve, hogy mivel a szakirodalom is fent van az interneten, sokkal egyszerűbb kutatni, keresni.
Mennyire jellemző a konkurenciaharc a nagyobb gyűjtők között?
Nagyon. Szűk körről van szó, amelyben sokan ugyanazt gyűjtik. De az árverések viszonylag leegyszerűsítik ezt a dolgot: mindenki meg akarja vásárolni a dolgokat, és vagy a végtelenségig licitál az ember vagy veszít. Például egy nagyon drága magyar levélnek egy német árverésen 150 ezer euró volt a kikiáltási ára, és bizony licitálgattak rá. Ez ugyanolyan konkurenciahelyzet, mint egy képárverés: ott van például a fantasztikus Csontváry-kép, ami aztán rekordáron ment el, azt is rengetegen meg akarták venni.
A világkiállítás miatt többen is emlegették a napokban, hogy nagyjából huszonötezer bélyeggyűjtő lehet ma Magyarországon. Mit lehet tudni róluk? Milyen korosztályokhoz tartoznak, inkább nagyvárosokban vagy kistelepülésen élnek? Milyen gyűjtési témák a legnépszerűbbek?
A szám valószínűleg nagyjából stimmel. Statisztikai adatokat nem tudok mondani, az biztos, hogy inkább idősebb emberek vannak a gyűjtők között, aminek az az oka, hogy régebben nagyon népszerű volt ez a hobbi, és akik annak idején elkezdték gyűjteni, mára megöregedtek. Fiatalabbakból kevesebb van, és nyilván még ez a huszonötezres szám is csökken majd, de nem kongatunk vészharangokat, mivel ennek az egésznek van egy olyan kulturális, befektetési, izgalmi – ha úgy tetszik – vadászati értéke, hogy szerintem hosszú távon is népszerű hobbi lesz.
Hogy lehet a fiatalokat érdeklődővé tenni? Milyen korban érdemes elkezdeni a gyűjtést?
A tapasztalat az, hogy az idősebb gyűjtők be tudják vonzani az unokákat, akár már hétéves kortól – velem is ez történt, a nagyapám révén lettem bélyeggyűjtő. De talán reálisabb, hogy akkor kezd valaki igazán ezzel foglalkozni, amikor révbe ér anyagilag, családot alapított, és szélesebbé válik a látóköre, tehát valahol a harmincas és az ötvenes évei között. Ez az a korcsoport, akit nekünk a MABEOSZ-szal érdemes megcélozni, és az elkövetkezendő időben a marketingünk is arról szól majd, hogy ezt a réteget tereljük a bélyeggyűjtés felé.
Valahol azt olvastam, hogy nulláról nem érdemes elkezdeni, sokkal jobb, ha egy kisebb gyűjtemény megvásárlásával alapozzuk meg a kollekciót. Osztja ezt a véleményt?
Ezzel nem tudok egyetérteni. Szerintem, ha az ember egy karácsonyi üdvözlőlap bélyegét leáztatja, és azzal kezdi a gyűjtést, az pont olyan jó megoldás.
Akkor nem igaz az sem, hogy a bélyeggyűjtés a gazdagok bulija, és másnak nem is érdemes belekezdeni?
Rettenetesen olcsón borzasztó sok bélyeget be lehet szerezni. Szinte teljes országgyűjteményeket lehet venni pár tízezer forintokért – persze a nagy ritkaságok nélkül. És már egy ilyen kollekció is nagy élményt tud okozni, lehet utána bogarászni, kutatni, hátha van benne ritkaság, és akkor még többet ér. Nagyon izgalmas dolgokra lehet bukkanni.
Azt mondja, a nagyapja hatására lett bélyeggyűjtő. Hogy kezdődött?
Kaptam tőle bélyegeket, és az ötvenegy évvel ezelőtti magyar világkiállításra is elvitt. Akkoriban ez nagyon népszerű tevékenység volt, negyedmillió tagja volt a MABEOSZ-nak, ezzel messze a legnagyobb magyar civil szervezet volt. A nagyapámtól továbbra is kaptam a bélyegeket, a másik nagyapám meg előfizette az újdonságokat. Később elkezdtem kereskedőkhöz járni, és erre költöttem a zsebpénzem – így alakult ki gimnazista koromra egy nem túl jelentős gyűjteményem. Aztán volt egy hosszabb hiátus – ahogy korábban is említettem, az embernek a húszas évei nem feltétlenül a bélyeggyűjtésről szólnak –, a harmincas éveim elején pedig már megtehettem, hogy komolyabb összegekért vásároljak bélyegeket.
Egy bélyeggyűjtőnek vannak életciklusai: amíg gyűjt, amíg tart, és aztán, a vége felé, amikor elad – mert gyakran előfordul, hogy a család nem érdeklődik a bélyegek iránt, így az ember úgy dönt, hogy jobb pénzt hagyni a családra, mint bélyeget.
Én egyelőre a gyűjtő fázisban vagyok.
A bélyegek mellett a leveleket is gyűjti, egy pápának írt levél, és Erkel Ferencnek címzett boríték is a birtokában van. Ez azért nem az a kategória, amit a padláson talál az ember – hol lehet ilyesmikhez hozzájutni?
Vannak anyagok, amelyekre egy másik gyűjtőnek van nagyobb szüksége, így esetleg előfordulhat, hogy egymás között is cserélünk akár értékesebb darabokat is, de nem ez a jellemző. Sokkal inkább a vétel a tipikus, aminek az aukciók és a kereskedők a fő forrásai, néha magánszemélyek is. Engem is, mivel sokan tudják, mit gyűjtök, néha megkeresnek gyűjtők, hogy szívesen eladnák a gyűjteményüket.
Nem tudom, levéltitok szempontjából lehet-e erről beszélni, de érdekes történeteket is tartogatnak ezek a küldemények?
A levelek gyűjtése, amit egyébként postatörténetnek neveznek, sokszor sokkal érdekesebb, mint a bélyeg. Rengeteg információ szerepel rajtuk: a feladó, a címzett, a postaút, a bérmentesítés és egyéb dolgok. Érdekes világ volt a 19. században: a címzések nem feltétlenül voltak pontosak, a levelek mégis hihetetlen módon célba értek. Van olyan levelem 1867-ből, hogy csak ennyi áll rajta: „Csengeri úrnak, Pestre”. Ennyi. Simán megtalálták. Viszonylag szűk kör levelezett, és a posta tudta, hogy hol keresse a címzettet. De van ilyen aranyos címzés is, hogy „X. Y. könyvkereskedő úrnak, Pesten a Vastuskónál”. Utánanéztem, a vastuskó létező dolog volt, valahol a Szervita téren, valami maradványa egy vas dolognak. A kérdésre válaszolva: a levelek gyűjtése alatt leginkább borítékokra kell gondolni – azok tartalma legtöbbször hiányzik. Viszont nem mindig használtak borítékot, csak összehajtogatták a kész levelet, és a tetejére írták a címzést. Ez esetben a tartalom is hozzáférhető, ami legtöbbször nem annyira izgalmas egy átlagembernek, lévén a levelezés kilencvenöt százaléka üzleti volt: „Megrendelek két tonna búzát öntől, jövő havi szállítással, folyami úton, ennyi és ennyi pénzért”. Esetleg számlák, figyelmeztetések, felszólítások.
A bélyegekhez is kapcsolódnak hasonló érdekes sztorik?
Akadnak. Megjelent nálam tizenöt évvel ezelőtt egy amerikai férfi. Megbeszéltük az üzleti ügyeket, majd rákérdeztem a nevére – elég fura hangzású volt, James Ungerleiter. Azt mondta, tudomása szerint német kivándorlóktól ered, de igazából azt gondolja, magyar ősei lehetnek, bár sosem sikerült bebizonyítania, hogy létezett ilyen nevű család itt. Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy van egy régi levelem, aminek a címzettje egy Hungerleider nevű szarvasi ember volt. Meg is mutattam az amerikainak, és utólag megírta, hogy utánajárt, és valóban megtalálta a családjának a gyökereit Szarvason. A másik kedvencem: van egy levelem, amin a Fidzsi-szigetek első bélyege látható, ez ugye eleve abnormális dolog itt Magyarországon. A Fidzsi-szigeteken 1869-ben kiadtak egy újságot, de posta még nem volt. Az újságkiadónak elege lett abból, hogy nem tudja kézbesíteni az újságot, ezért nyomott egy bélyeget, rárakta, és azért a pénzért kézbesítette az újságot, amit beszedett a bélyegért. Fiji Times Expressnek hívják ezt a bélyeget, körülbelül száz darab van belőle a világon, viszont levélen mindössze kilenc darab létezett, és abból egyet sikerült megvennem. Ráadásul közben egy elégett egy ausztráliai bozóttűzben egy gyűjteménnyel, így már csak nyolc van, tehát az enyém még értékesebb lett.
Van olyan darab, aminek a megszerzése erősen bakancslistás?
Igen, több is. A nagy magyar gyűjteményemből hiányzik még két-három darab: az úgynevezett határőrvidéki illetékbélyegből például a ritkább, két krajcáros megvan, de az egy krajcáros nincs meg. A külföldiekből több első sorozatot gyűjtök, ott például az úgynevezett ökörfejes román bélyegek nagyon ritkák, és hiányoznak a gyűjteményemből, de sajnos ötszámjegyű eurónál kezdődik az áruk.
Vannak ritkaságok, mint az 1923-as 5000 koronás, amin a Madonna a kis Jézussal fordítva látható, vagy a bélyeg, amit azért hívtak vissza, mert Audrey Hepburn cigizett rajta. Ha valaki elhatározza, hogy élete (vagy mondjuk egy budai villa) árán is megszerez egy ilyet, hol keresgélhet?
Árveréseken. A fordított Madonna az egyik legismertebb magyar bélyeg, és aki nagyon vágyott rá, pont a kiállításunkon megszerezhette: az egyik aukción öt év után először szerepelt, 4 millió 600 ezer forintért kelt el. A cigizős Hepburn német bélyeg, Magyarországon még nem szerepelt árveréseken, de német aukciókon rendszeresen előfordul.
Az anekdota szerint akkor ér véget egy bélyeggyűjtő karrier, amikor valaki kap egy nagy zsák bélyeget, és onnantól vége az izgalomnak, amit egy-egy darab felkutatása közben éreztünk. Egyetért ezzel?
Szerintem ez nem így van. A gyűjtőnek boldogság, ha minél több bélyeg között kutakodhat. Olyan előfordulhat, hogy elmúlik vagy másfelé fordul az érdeklődés, vagy akár anyagi okokból is abba lehet hagyni, de szerintem a gyűjtés örök életre szól.
