Vae victis! Jaj a legyőzötteknek! A hagyomány egy Brennus nevű gall vezértől eredezteti e szavakat. Történt ugyanis, hogy Krisztus előtt 390-ben egy gall sereg tönkreverte Róma seregét és kifosztotta a várost. A védők a fellegvárba szorultak, a gallok ereje is fogytán volt megállapodtak hát, hogy váltságdíj ellenében elvonulnak. Előkerült a hatalmas mérleg, egyik serpenyőjébe a köztársaság aranyát szórták a rómaiak, a másikba a súlyokat a barbárok.
A győztes mindent visz
A rómaiak észrevették és szóvá is tették, hogy a gallok hamis súlyokat használnak, mire Brennus leoldotta hatalmas kardját és “Vae victis!” felkiáltással azt is a mérlegre dobta. Finoman jelezte ezzel, hogy a vesztes, a gyenge jobban teszi, ha befogja a száját és tűr. Bármit. Nem tudjuk, a barbár vezér mennyire mélyedt el a filozófia és a politika művészetében, e két szó mindenesetre a hatalmi politika egyik legfontosabb alapvetésévé vált. Valaki mindig tesz róla, hogy soha, de soha ne merülhessen feledésbe: jaj a legyőzötteknek, jaj a gyengéknek!
És jaj volt a barbároknak, akiket azért hívunk így, mert a győztes így írta a történelmet. Nem kellett sok idő ugyanis, a kocka fordult egyet, és Róma leigázta az akkor ismert világ nagy részét. Mindent és mindenkit, akire rámondta: barbár. Ebben az esetben falvakat felégetni, embereket legyilkolni, erővel a “római erényt” rájuk kényszeríteni jócselekedet, “küldetés” volt. A civilizáció áldásainak terjesztése. Megtanulhattuk már az ókorban, a legyőzöttel, a gyengével szemben nincsenek szabályok, nincs lelkiismeret.
Hitler diktált
Németországot is megverték, a földön feküdt 1918-ban, legyőzői pedig nem kegyelmeztek. Majd a világ ismét pördült egyet, és Németország már nem kért, hanem követelt, vagy elvette amit jogosnak érzett. Már volt ereje és már nem volt lelkiismerete. Hogy Adolf Hitler szülte a helyzetet, vagy a helyzet őt, ezen most kár elmélkedni. A világ azonban 2000 év alatt változott annyit, hogy a náci propaganda immár nem barbárokra, hanem német érdekekre, német emberek védelmére hivatkozott.
Hitler elfoglalta Ausztriát, majd a szudétanémetek érdekeire hivatkozva cseh területeket kebelezett be, gyakorlatilag felszámolta a csehszlovák államot. A világ pedig beállt az erő, a hatalom mögé, Nagy-Britannia és Franciaország fintorogva bár, de szentesítette a vae victis alkalmazását. Ez volt a müncheni egyezmény 1938-ban. Így tett Sztálin is a maga módján, rögvest megnemtámadási egyezményt kötött a nácikkal, titkos záradékban megszerezve a koncot a “gyengékből”. Azaz felosztotta a nácikkal Lengyelországot, Finnországot és a balti államokat.
Oroszország diktál
Miután Hitler lángba borította a világot, Németország ismét a padlóra került. És akkor megtörtént a csoda. A világ nyugati fele kegyes volt, mintha tanult volna a múlt hibáiból: tűzzel-vassal irtotta a nácizmust, de megkegyelmezett Németországnak. Nem így a Szovjetunió. Sztálin a győztes jogán mindent vitt, nyersanyagot, embert, országot Kelet-Ázsiától Európa szívéig mindent. A nyugat összevonta szemöldökét, de beletörődött. Milliónyi élő tanúja van még ma is, hogyan viszonyult a Szovjetunió a “gyengékhez”. Vae victis!
Eljött aztán az idő, a kommunista birodalmat is legyőzték. A fegyverek hál’ Istennek nem szabadultak el, a vörös hatalom egyszerűen megfulladt. A „nagypolitika” azonban nem változott, a Szovjetunió felbomlásával felszabadult népeket a nagyhatalmak nem eresztették. Míg a nyugat – legalábbis Európában – a jobb élet reményével kecsegtetve békésen szivárgott és szivárog be a “hatalmi vákuumba”, növelgeti érdekszféráját, addig Oroszország nem riad vissza fegyveres erő alkalmazásától. Grúzia tudja ezt.
És most úgy tűnik, Ukrajnának is meg kell tanulnia. Mert forradalom volt, mert Ukrajna most gyenge. A nagy medve nem ereszti, az orosz kisebbség védelmére hivatkozva feljogosítva érzi magát egy független ország elleni támadásra. Mert tudja, hogy a nyugat morog majd, de nem fog egy Ukrajnáért, egy Krím félszigetért harcba szállni. Mert amíg ember az ember, addig jaj a legyőzötteknek, jaj a gyengéknek!
