Maggie Gyllenhaal, pályatársától, Halle Berrytől eltérően – aki a Megsebezve című debütálásával túl sokat akart markolni – kifejezetten bölcs döntésként első filmjében nem osztotta magára a főszerepet, kizárólag az írásra és a rendezésre akart koncentrálni. A színésznőből lett rendezőnő egy interjúban elmondta: a Fülledt utcákban alakított karaktere volt az, amely elültette a fülében a bogarat. Ott prostituáltból lett pornórendezőt alakított, Az elveszett lányban a lelket csupaszítja le egy igazi női történetben, és bár vélhetően sokan megnéznének egy Gyllenhaal-féle pornót is, egyelőre összetehetjük a két kezünket, hogy inkább egy drámával kezdte.
A színésznő rendkívüli módon viseli szívén a nők sorsát: többször beszélt már a filmipart átható szexizmus ellen, nem véletlen hát, hogy a sokak által a feminista irodalom egyik legnagyobb kortárs szerzője, Elena Ferrante 2006-ban megjelent regénye, a Nő a sötétben az ő kezébe került. Gyllenhaalt az fogta meg Ferrante regényeiben, hogy olyan dolgokat mond ki nyílt őszinteséggel – elsősorban nőkkel kapcsolatos témákban –, amelyet a társadalom tabuként kezel. Jelen esetben az elefánt a porcelánboltban a saját magát elfajzott anyaként definiáló főhős, ezzel együtt az anyaságot igazi szenvedésként megélő nők.
Bár már több mint tizenöt éve készülnek Ferrante-adaptációk – elsőként a Nasty Love című olasz thriller még 1995-ben, vagy A magány börtöne 2005-ben –, a Ferrante-láz most tombol csak igazán: a Netflix még tavaly tavasszal jelentette be, hogy sorozatot készít a szerző A felnőttek hazug élete című, 2020-ban megjelent regényéből, az HBO pedig a szintén náluk nagy sikerrel bemutatott, a Nápolyi regények-sorozatból készített Briliáns barátnőm után a 2002-ben megjelent Amikor elhagytakból forgat filmet. Illetve csak forgatott volna Natalie Portmannel a főszerepben, ám tavaly nyáron a szolgáltató közleménye szerint a színésznő – aki producerként is egyengette a film útját – nem részletezett, személyes okok miatt visszalépett a produkciótól.
Maggie Gyllenhaal még 2018-ban csapott le a Nő a sötétben rendezői és írói posztjára. Egy interjúban elárulta, hogy Ferrante kifejezett kérése volt, hogy nő rendezze a filmet. Az elveszett lány debütálását a tavalyi velencei filmfesztiválon több perces álló ováció fogadta, el is hozta a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánt, azóta is sorra nyeri a díjakat.
Az elveszett lány Ferrante regényeihez híven egyszerű alaphelyzetből indít: Leda a tanítást a nyári szünet idejére szögre akasztva, egyedül érkezik egy elsőre kihaltnak tűnő görög üdülőfaluba, ahol látszólag élvezi a tengerpart kihaltságát. Egy hatalmas apartmanba veti be magát, hogy kutatómunkáján dolgozzon, a tengerparton körmölve éri a magányra vágyók rémálma: egy rettentő harsány család nyomakodik be az aurájába, akik még a napozóágyát is elkérnék. A családdal van Nina, a fiatal édesanya is, akit Leda távolról vizsgál, elemez, látszik, hogy van valami a kislánya hisztizéseit szenvedő arccal tűrő nőben, amely megfogja az idősebb nőt.
Kettejük szövetsége akkor kezdődik, amikor Nina lánya eltűnik, és Leda lesz az, aki visszavezeti hozzájuk. Ahogy Leda meglátja az anyaságba belefáradt Ninát, úgy indul el egy új csapáson a történet: flashbackek nyomán tárul fel az idősebb nő élete, egészen pontosan az anyasághoz fűződő rapszodikus viszonya. Ledának azért ismerősek a gyerekhiszti hallatán vágott arcok és elejtett sóhajok, mert korábban fiatal édesanyaként ugyanezt élte át: fiatal akadémikusként úgy érezte, megcsömörlött az élete, amelyből előbb csak egy viszony erejéig, majd néhány évre teljesen kihátrált – magára hagyva ezzel öt- és hétéves kislányát. És bár lányai már nagyok, a görögországi nyaralás és Nina esete ismét felkavarja benne azokat az indulatokat, amelyeket a tudatalattijába száműzött – ennek tudható be, hogy mintha ismét feléledne benne valamiféle deformált anyai ösztönkezdemény, és
Leda furcsa, szeszélyes figura, érzelmi kilengései és ebből fakadó, vélhetően pszichoszomatikus rosszullétei is azonnal egy jó pszichológusért kiáltanak, de a tettei egyenesen égbekiáltóan indokolatlanok. Melyik felnőtt lopja el egy gyerek babáját? – fogalmazódik meg rögtön a nézőben a kérdés, de aztán egy sokkal súlyosabb elhomályosítja: ki az, aki két kislányát egyik napról a másikra több évre magára hagyja, majd fantasztikus élménynek nevezi mindezt? Az elveszett lány épp az utóbbira ad velős, nem ítélkező választ: vannak ilyen nők, és egyáltalán nem az ördögtől valók.
A történet legnagyobb erőssége Ferrante kíméletlen őszintesége:
Leda rácsapja az ajtót az üvöltő lányára, és otthagyja, amikor az gyógypuszit kér az ujjára – a film tobzódik az olyan jelenetekben, amelyeket szinte kellemetlen nézni. Azt viszont még így sem kérdőjelezi meg, hogy szereti-e a gyerekeit, hogy gondoskodott-e róluk – szép és egyértelmű példája ennek az a jelenet, ahol az egyik utazása előtt hihetetlen precizitással darálja le az összes fontos telefonszámot a bébiszitternek, és mutogatja végig a napokra előre elkészített ebédet. Sőt, még abban sem foglal állást, hogy Leda csapnivaló anya lenne, inkább megmutatja azt, hogy valakinek sokkal kevésbé való az anyaszerep, mint másoknak. Ezzel együtt nem démonizálja Ledát, holott rendkívül problémás vele azonosulni, csak Olivia Colman szokás szerint ragyogó alakítása éri el, hogy inkább szánjuk, mint elítéljük a nőt.
Fantasztikusan. Mint aki el akarta kerülni a robbanást, aztán felrobbant
– válaszolja hulló könnyekkel, mosolyogva Leda Ninának arra a kérdésre, hogy érezte magát, mikor kilépett az addigi életéből, és elhagyta a gyerekeit. Válaszában ott van az ambivalencia és a tabu is: sosem szabadna ilyet kimondania egy anyának, Leda saját, nyilvánvaló, és talán maga előtt is elfedett bűntudatán túl azonban mégis kiáll döntése mellett. Ninát és terhes rokonát látva mintha ismét eszébe jutna az az idealizált anyaszerep, amiben vélhetően ő is hitt egyszer, ennek tükrében a játékbaba szimbolikája is érthető: Leda babusgatja a játékot, ruhákat vesz neki, de ha épp nincsen hozzá kedve, bedobja a szekrénybe a higító és a festékesvödör mögé. Végül a babából kimászó féreg kevéssé finom, de annál inkább szájbarágós szimbólumával mutatja meg Gyllenhaal, hogy Ledát továbbra is inkább a viszolygás, mint a patyolattiszta anyai érzések határozzák meg.
Az elveszett lány az anyává válás további aspektusáról is kendőzetlenül beszél: mi van akkor, ha nem kapcsol be az automatikusnak hitt anyai ösztön? Mennyire élheti meg saját szexualitását egy anya, amikor egyetlen intim, saját pillanata sincsen? Menekülhet-e egy heves szerető karjaiba az a nő, aki testileg és lelkileg is kiszipolyozva érzi magát otthon? Helyezheti-e magát, saját szükségleteit és karrierjét előtérbe, „az anyaság mindenek előtt” elvet felrúgva? Az elveszett lányban épp az a jó, hogy meg sem próbálja megválaszolni a megválaszolhatatlan kérdések hadát, csupán felveti, hogy bárkiben felmerülhetnek ezek a kérdések.
Emellett érintőlegesen és finom utalások révén arra is kitér, hogy az anyasággal kapcsolatos problémák erősen transzgenerációs jellegűek: Leda elejtett félmondataiból egyértelműen kiderül, hogy az ő és saját édesanyja kapcsolata sem volt felhőtlen.
Colman kincset érő pillanatai mellett a stáb többi tagjai is remekel: az ő fiatalabb változatát alakító Jessie Buckley vélhetően most már tényleg bejelentkezhet az A-listás fiatal brit színésznők közé, Dakota Johnson visszafogott játékával szintén telitalálat, ahogy a terhes rokont alakító Dagmara Domińczyk pillanatai is aranyat érnek. Egyedül a férfiakkal bánik kissé mostohán a film, bár egy ennyire ízig-vérig női filmben ez talán annyira nem meglepő: a férfi karakterek meglehetősen egydimenziósak kezdve a Gyllenhaal férje, Peter Sarsgaard által alakított, a megcsalás döntését a nőre hárító szeretőtől, a mindenkivel flörtölő lótifutin át (a Normális emberekből megismert Paul Mescal) a korosodó udvarlóig (Ed Harris).
Gyllenhaal első rendezése kifejezetten ígéretes, amelynek az is biztos jele, hogy a kétórás játékidő – ami azért valljuk be, elsőfilmeseknél jellemzően nagyon gyakran visszaüt – szinte fel sem tűnik, annyira indokolt és jól eltalált a lassú építkezés. Az elveszett lány épp az a filmélmény, amely a megannyi kellemetlen kérdés miatt feszengést okoz a nézőben. Ám jelentősége is épp ebben rejlik: a tabudöngetés nem sétagalopp, épp az ilyen élmények árán változtatható meg egy évezredek alatt berögzült minta: egy anyában nem merülhetnek fel kételyek az anyasággal kapcsolatban. Pedig igenis előfordulhat az, hogy mégis megtörténik.
Az elveszett lány (The Lost Daughter), 2021, 124 perc. 24.hu: 9/10
