Létezik egy biológus számára nagyobb elismerés, minthogy elneveznek róla egy madártetű fajt, ahogy ez önnel is megtörtént?
Mivel sokat dolgoztam madarak ektoparazitáival – azaz tetvekkel –, ezért természetesen a munkatársi, baráti körömben ez elismerésnek számít. De valójában nem egy kiemelkedő dicsőség, mert a Myrsidea rozsai tetűfaj, ami névrokonom lett, a tetvek egy nagyon fajgazdag génuszába tartozik. Olyan sok van belőle, hogy „ki nem volt még?” alapon szinte mindenkiről el lehet nevezni egyet. De persze nagyon jól esik, hogy gondoltak rám a kollégáim.
Az új fajok felkutatása és elnevezése az ön által írt mesekönyvnek is központi témája. Az állatmese sok évezredes műfaj, de én állatrendszertani mesével korábban még nem találkoztam. Honnan jött a szokatlan ötlet?
A szakkönyvek, tanulmányok írása része a munkakörömnek. Aki írt már sok szakmai dolgozatot, egy idő után rájöhetett, hogy némelyiket öten olvassák, másikat tízen, amelyik igazán jól sikerült, azt talán néhány tucatnyian is, de abból kettő a bíráló. Nincs is ezzel baj,
csak olykor fölmerül az emberben, hogy írhatna valamit, amit száznál többen fognak olvasni.
Magyarországon amúgy is nagyon gyerekcipőben jár a tudománykommunikáció. Kifejezetten rossz a kutatói közösség kapcsolata a laikus társadalommal, akárcsak a politikai döntéshozókkal, aminek manapság láthatjuk a súlyos következményeit.
Ez a bizalmi válság ugyanis tragikusan lecsapódik abban, hogy milyen sok ember vírustagadó, oltásellenes, hányan hisznek mindenféle konteókban, és akár halnak is meg emiatt.
Emberéletekbe kerül, hogy hiányzik a bizalom a kutatói közösség és a társadalom között.
Ezt a kis mesekönyvet évekkel ezelőtt kezdtem el írni, amikor a Covid-járványról még mit sem tudtunk. Nem azért, mintha előre láttam volna a közelgő bajokat, csak mert régóta vallom, hogy kulcsfontosságú a tudománykommunikáció fejlesztése.
A gyerekekben látja az egyedüli reményt? Mert ez a könyv nekik szól elsősorban.
És a szüleiknek. A mesekönyveket a szülők is olvassák, ahogy a legóval is játszanak az apukák vagy a nagypapák, már én is legózom nagyapaként. Egy mesén keresztül tehát sok felnőttet is el lehet érni.
A könyv edukatív hatását saját példával is tudom bizonyítani: ahogy jöttem az interjúra, észrevettem egy darázst az arcom mellett a villamos ablakán. Az első reakcióm a szokásos riadalom volt, de aztán jött a kíváncsiság, hogy ez vajon fürkész-, gubancs- vagy nyaktekerő darázs lehet a könyvben bemutatott fajok közül. A nyaktekerő darázsról amúgy nemcsak múzeumi krimit, de szerintem horrort is simán lehetne írni.
Félrevezető volna, mert az emberi erkölcsi normák alapján ítélnénk meg, hogy az állatok miként szerzik meg zsákmányukat, lakóhelyüket vagy a szexuális partnereiket. Ha innen nézzük, az állatvilág tényleg tele van vérengzéssel, aljassággal, rettenetesnek tűnő dolgokkal. Az állatok lopnak, csalnak és hazudnak, de lehet őket ilyennek szeretni. Egy dolgot nem érdemes tenni: a mi erkölcsi normáinkat kivetíteni rájuk.
Pedig a közkedvelt állatmesék épp ebben utaznak – Andersen történeteitől az Egy bogár életéig. Ön szerint gátolják a tudományos edukációt azzal, hogy antropomorfizálják az állatokat és torz képet közvetítenek róluk?
Az állatmesék általában az állatok nem ismerésén alapulnak, ebből a szempontból nyilván torz képet közvetítenek. Ettől még lehet jó az üzenet, amit át akarnak adni az efféle hasonlatokkal, csak tisztában kell lennünk vele, hogy nem a tudományos ismeretterjesztésben rejlik az értékük. Az én mesém nem az állatmesék logikáját, inkább a tudomány működését követi, a felfedezés örömeit próbáltam bemutatni a gyerekeknek meg a szüleiknek. A történet eleve egy kipreparált, halott bogárról szól, ami egy eléggé szokatlan kiindulás. Nehéz is volt elkezdeni emiatt a szöveget.
A Természettudományi Múzeumba beszabaduló kisfiút valódi kutatók vezetik be az állatok világába. Ők hogyan fogadták, hogy mesefigura lett belőlük?
Valóban hús-vér emberek, valós barátaim, kollégáim a szereplők. A könyvet illusztráló kiváló grafikussal, Oláh Dórival együtt bementünk a Természettudományi Múzeumba, hogy a saját szemével láthassa a miliőt, amiben ezek a kutatók dolgoznak. Sikerült is neki tömören, szuggesztíven megragadnia a hangulatot. Ezek a kutatók ilyen irodákban, ilyen ruhákban, ilyen asztaloknál dolgoznak. Tragikus egybeesés, hogy aznap, amikor a kézirat már ment volna a nyomdába, kiderült, hogy a könyvben szereplő Merkl Ottó szívinfarktust kapott és meghalt. Sőt, pár héttel később egy másik szereplő, kiváló barátom és kollégám, Papp László is elhunyt. Előzőleg az ő véleményétől tartottam a legjobban, de nagyon pozitívan reagált. Összességében mind támogatók voltak, legfeljebb azért lobbiztak kicsit, hogy legalább ez a mondat vagy az a szófordulat hadd kerüljön be a könyvbe. Láthatóan mindnyájuknak izgatta a fantáziáját, hogy egy mesekönyv készül a munkájukról. Megjelentetni viszont nem volt könnyű, mert a mesekönyvkiadók vagy azt mondták, hogy őket ez nem érdekli, vagy nem is válaszoltak. Utóbbit nagyon furcsálltam, mert a pályám során több szakkönyveket és rengeteg cikket publikáltam, de olyannal még nem találkoztam, hogy egy szerkesztőség a szerzőnek ne válaszoljon. Végül a munkahelyem, az Ökológiai Kutatóközpont adta ki a meséskönyvem, amiért nagyon hálás vagyok.
Mi lehetett az érdektelenség oka?
Kiderült, hogy a magyar mesekönyvek világa nagyon belterjes. Ez nem egy kardozós, királylányos, hétfejű sárkányos mese. Még csak nem is egy bogár élete, hanem egy halott bogár története. Mégis van benne kaland, szerelmi szál, riadalom és nagy kibékülés. Tehát másféle gyerekeknek szól, mint akiknek ők általában mesét szoktak kiadni. Elképzelhető, hogy a természettudományok iránt rajongó kisgyerekek kisebbségben vannak a célközönségen belül, de biztosan léteznek, és szerintem igényelnek ilyen történeteket.
A történetemnek az volna a lényege, hogy több olyan terület van a tudományban, ahova be lehet vonni amatőr kutatókat, akár gyerekeket is.
Ez ma egy nagy kihívás a tudományok művelésében, amely egy hatalmas gépezetként működik. Összefogunk a kollégáimmal, és beadunk egy kutatási pályázatot, amiben négy-öt évre előre leírjuk, hogy mennyi pénzt kérünk, és azt mire fogjuk elkölteni. Mintha tudnánk az árakat öt évre előre, vagy azt, hogy mit fogunk fölfedezni, és az eredményeket milyen cikkekben fogjuk publikálni. Be kell tehát ígérni az eredményeket.
Nem tűnik túl életszerűnek.
Mert nem is az, és ez sok kihívást jelent. De az az igazság, hogy nem tudnék hirtelen előállni jobb finanszírozási rendszerrel, mert én sem tudnék másképp szétosztani százmilliókat vagy milliárdokat tisztességes módon.
Ez tehát a kutatásra vonatkozik, de a tudományos ismeretterjesztésre is jut állami támogatás? Vannak jó példák Magyarországon vagy máshol arra, hogy felismerték a döntéshozók, mennyire kulcsfontosságú ez a terület?
Talán azért is vált szinte pejoratív kifejezéssé Magyarországon a »brit tudósok felfedezték, hogy…«, mert a britek ezt eszméletlen jól csinálják. Hivatásszerűen művelik, vannak erre szakosodott üzleti vállalkozásaik. Magyarországon ehhez képest nagyon el vagyunk maradva.
Létezik ugyan a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, ami tudomásom szerint az állami költségvetésben is külön rovatként szerepel. Van egy csillagvizsgálójuk, és kiadnak több folyóiratot is, de aligha lehetne átütőnek vagy pezsgőnek nevezni a tevékenységüket. Nem találják azokat a csatornákat, ahol a mai fiatalokat meg lehetne szólítani, márpedig a régi módszerekkel ez nem fog menni. Vannak azért haladóbb fórumok, ahol kiváló tudományos ismeretterjesztés folyik, csak ezeknek a finanszírozása nincs megoldva.
Beszéltünk arról, hogy a járvány megmutatta a tudomány és a társadalom közti bizalmi válságot, de zajlik egy ellenirányú folyamat is: reflektorfénybe kerültek például olyan kutatók és szakértők, akikről korábban alig hallottunk. Ez nem segíthet a szakadék áthidalásában?
Kétségtelen, hogy kialakult egy fokozott társadalmi figyelem. Az emberek korábban nem tudták, hogy a Pécsi Egyetemen komoly virológiai kutatások folynak, és a médiában többet szereplő két kiváló virológus egyike, Kemenesi Gábor egyébként is évtizedek óta denevérek koronavírusait kutatja. A Mecsekben olyan vírusfajt fedezett fel, amit a tudomány addig nem ismert. Az is kiderült, hogy van néhány járványmatematikus ebben az országban, és néhányszor megkérdezte őket a média. Az újságírók viszont nem mindig tudják megítélni, vajon ki az igazi szakértő és ki nem. Korábban létezett az ELTE-n tudománykommunikáció szak, ahol vendégoktatóként én is adtam néhány órát. Később, sajnos, indoklás nélkül megszüntették, pedig sikeres képzés volt. Az ilyen kurzusokon hamar kiderült, hogy a hallgatóknak, mint leendő tudományos újságíróknak, meg kell mutatni, miként tájékozódjanak a Google Scholarban vagy a Magyar Tudományos Művek Tárában, mert bárki állíthatja azt magáról, hogy ő egy híres kutatója valamelyik szakterületnek.
Nem árt, ha az újságíró le tudja ellenőrizni, hogy a nyilatkozó csak az adott kisvárosban ismert, vagy tényleg van világszinten is visszhangja annak, amit művelt.
Ez ma már néhány klikkeléssel ellenőrizhető, és az újságírók felelőssége, hogy ezt ne mulasszák el. Persze a másik oldalon is vannak hiányosságok: a kutatók gyakran csapnivaló médiaszereplők, rosszul fogalmaznak, béna szakkifejezéseket használnak, és rosszul értetik meg magukat az újságírókkal.
A klímaváltozás kapcsán gyakran esik szó arról, hogy a hatodik kihalási hullám küszöbén állunk, ami azt is jelenti, hogy vannak fajok, amiket már sose fognak felfedezni, mert kihalnak, mielőtt a kutatók rájuk bukkannának. Egy ilyen válsághelyzet ró bármilyen plusz felelősséget a tudósokra, akik az élővilág feltérképezését végzik? Változik valami ettől a munkájukban?
A biológiában talán a legtöbb információ a fajokhoz kötődik. Tehát azt mondjuk, hogy a macska nyávog, a kutya ugat. Vagy azt, hogy a macska genomjában ott van ez a szekvencia, a kutya genomjában meg az a szekvencia, illetve a macska enzimje le tudja bontani ezt a molekulát, a kutya emésztőrendszere pedig nem tudja lebontani azt a molekulát. Ha a fajokat nem fedeztük fel, ha nincs nevük, akkor ez a sok információ teljesen használhatatlan. Pedig valamelyik állatban vagy növényben valahol van egy enzim, ami lehetne egy kiváló gyógyszerhatóanyag. A természetvédelemben hasonló a helyzet. Persze van olyan, hogy egy egész élőlénytársulás védett, mint például egy láprét vagy egy szikes tó. De a védelem leggyakoribb objektumai mégis maguk a fajok. Azt mondjuk, hogy az egyik állatfaj védett, a másik egyedeit meg nyugodtan agyoncsaphatod. Ha nem ismerjük a fajokat, nem működik a természetvédelmünk, és a biológia egésze is akadozni kezd. A könyvem egyik szereplője, a rengeteg fajt leíró Papp László mondta azt, hogy a fajok leírása egy 19. századi tudomány. De a 19. században nem végezték el a feladatot, így a fajok túlnyomó többsége most sincs fölfedezve a Földön, és rengeteg faj még Magyarországon is felfedezésre vár.
Be lehet ezt fejezni egyáltalán valaha?
A belátható közeljövőben biztosan nem. Az Állatfarmból viszont tudjuk, hogy bár minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Ugyanígy vannak fontosabb és kevésbé fontos fajok is. Egy ponton eljuthatunk oda, hogy a kevésbé fontos fajoknak már nem is adunk latin nevet, csak egy kódszámot. Az ökológiai kutatás egy része viszont a fontos, úgynevezett „sarokkő fajok” felfedezéséről és leírásáról szól – talán így fordíthatnám a „keystone species” kifejezést. Ezek azok, amelyek, ha kikerülnek a rendszerből, összeroppan az egész élőlénytársulás. Hasonlóan fontos a szerepük, mint egy hídépítés esetében a sarokkőé.
Nyilván az ilyen fajok kihalási esélyei a legaggasztóbbak az ökoszisztéma szempontjából.
Pontosan. De még egyszer hangsúlyoznám: ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, melyek a sarokkő fajok egy élőlénytársulásban, meg kell tudnunk nevezni őket. Akárcsak ahhoz, hogy megmondjuk, honnan jött egy új kórokozó. Például melyik denevérből érkezett a koronavírus. Ehhez ismerni kell a délkelet-ázsiai denevérfajokat, amik közül sokat egyébként magyar kutatók fedeztek fel és neveztek el, mint például a mesekönyvem egyik hőse is. Nem sokan figyeltek a munkájukra, ám egyszer csak kiderül, hogy az nekünk nem mindegy, hogy Délkelet-Ázsiában milyen denevérfajok élnek. Mondhatok más példát is: van Magyarországon ötvenvalahány vérszívó szúnyogfaj, amiket ismertünk, de most megjelent három új szúnyog, amelyek inváziós fajként terjednek, és bent vannak a lakott településeken.
A koronavírus mellett arról keveset hallunk, hogy már Magyarországon is halálos áldozatokat követel a nyugat-nílusi láz, amit szúnyogok terjesztenek. Szükség van tehát olyan szakemberekre, akik hitelesen meg tudják határozni őket. Ahhoz viszont, hogy ilyen szakembereink legyenek, kell egy nagy gyűjtemény, kellenek preparátorok, drága mikroszkópok és jól megfizetett kiváló szakemberek.
A Természettudományi Múzeum könyvemben emlegetett légy- és szúnyoggyűjteményében több mint egymillió példány van preparálva, megnevezve, lelőhelyadatokkal ellátva. Ezek történeti dokumentumok, amik segítenek, hogy vissza tudjunk menni időben, megvizsgálva mikor, hol, milyen szúnyogfajok éltek. És néha feltűnik, hogy jé, ott már korábban is betegek voltak az emberek.
Ön miért kezdett a parazitákkal foglalkozni? Gondolom, ez azért is sajátos tudományterület, mert sokszor épp az általa vizsgált élőlények felszámolására irányul.
A 80-as évek végén kerültem az Állatorvosi Egyetemre, és akkor még az egész világon szinte kizárólag egyetlen legitim kérdést lehetett megfogalmazni a kórokozókkal kapcsolatban: hogyan lehet kiirtani őket? Engem viszont sosem a kiirtásuk, hanem a viselkedésük, evolúciójuk és az ökológiájuk érdekelt. Még írtam is egy tanulmányt a paraziták természetvédelmi jelentőségéről, a kihaló parazitafajokról. Ez a megközelítés akkoriban kissé meghökkentő volt, de hosszú távon szerintem a védekezésben is hasznos lehet. A hallgatóimnak ezt azzal szoktam szemléltetni, hogy a hidegháború idején az USA katonai képzésének állítólag része volt egy tantárgy, ami arról szólt, hogy milyenek a szovjet katonák. Hogyan élnek, milyen lakásuk van, hol dolgozik a feleségük, milyen könyvet olvasnak, milyen filmeket néznek, milyen autójuk van? A Szovjetunióban viszont nem volt ilyen tantárgy, hanem azt mondták, hogy a démoni imperialisták vérszomjas gazemberei, akik veletek szemben állnak.
Az ellenség megértése tehát még a hadviselésben is jól jöhet. A biológiában sem más a helyzet.
Én nem tudok meggyógyítani senkit semmilyen betegségéből vagy fertőzéséből, de részletesen tudok beszélni például a gazdaváltásról, arról, hogy a kórokozók néha átugornak teljesen más gazdafajra. Eddig ezt mindenki teoretikus, ritka történeti eseménynek tartotta. Most pedig már több mint ötmillió ember halt meg, mert bekövetkezett egy ilyen esemény, ahogy a történelmünk során korábban már többször is.
