Egy éve, hogy teszteltük a Marvel’s Avengerst, ami nem sikerült túl emlékezetesre: a játékmenet gyermeteg megoldásokkal operált, a sztori Marvel-léptékben gyengécske volt, és a többjátékos mód is meglehetősen silányra sikeredett. Ez nem tett jót az idei E3-on leleplezett Marvel’s Guardians of the Galaxy játéknak, ami mögé a bosszúállós kalandot is kiadó Square Enix állt be.
Ennek tudatában sokan már jóval a megjelenése előtt temetni kezdték a programot, pedig a bemutató egészen korrektre sikerült, ráadásul a fejlesztésért felelős Eidos-Montreál az elmúlt években jobbára minőségi munkákat tett le az asztalra. Nekik köszönhettük a feltámasztott Deus Ex-sorozat új részeit (Human Revolution, Mankind Divided), továbbá a 2018-as Shadow of the Tomb Raidert is, amire mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy összecsapták volna. Legújabb munkájukat végül PlayStation 4-en teszteltük, annak a reményben, hogy Marvel’s Spider-Man: Miles Morales után megint kapunk egy sztoriorientált, valóban élvezhető Marvel-játékot.
Mentsük meg a galaxist!
A fejlesztők az első plusz pontot nagyon hamar megkapták tőlem, mert nem kizárólag A Galaxis őrzői-filmeket vették alapul a játék összerakásához, hanem a klasszikus képregényekhez is visszanyúltak. Főhősünk (avagy az egyetlen általunk irányítható karakter) Peter Quill, ismertebb nevén Űrlord, akit csapatával rögtön elkísérhetünk egy rázós, végül rosszul elsülő küldetésre.
Hogy a történetet ne spoilerezzem el, legyen elég annyi, hogy a szedett-vedett kompániának – saját hibájából – a teljes galaxist meg kell mentenie, miközben rengetegen vadásznak a fejükre. Óriási mélységekre nem kell számítani, de a húsz-huszonöt órát felölelő kampány így is tisztességes munka, a fan service végig dolgozik, például ötpercenként futhatunk bele valamilyen Marvel-utalásba. De épp ennyi kikacsintást kap az egyetemes popkultúra többi szegmense is.
A játék eleve úgy indul, hogy Űrlord földi gyerekszobájában vagyunk, az ekkor még csak tizenéves Quill pedig a képregények, a lapozgatós kalandregények, a metálbandák, a gitár és a balhék bűvöletében él. Nem számoltam össze, mert tíznél feladtam, de érdemes kellő időt szánni a szoba felfedezésére, mert már az első percekben jó pár easter egg várja a játékosokat. Hamar világossá válik az is, hogy mindenki, aki ezen a programon dolgozott, tűpontosan ismeri a Marvel univerzumot, ami kiváló hír azok számára, akik belevetik magukat a játékba.
A lineáris sztori egyetlen percre sem engedi el a kezünket, ami ugyan felróható negatívumként is, de mivel nem nyílt világú játékról beszélünk, így nem is zavaró ez a megoldás. Bár irányítani csak Űrlordot tudjuk, de ettől függetlenül a csapatunk a teljes játékidő alatt a sarkunkban lesz.
Drax, Gamora, Groot és Mordály pedig szórják az egysorosokat, a fejlesztők gyakorlatilag a főhős minden cselekedetéhez rendeltek valamilyen beszólást a többi karakter részéről. Grootnál ez ugyan kimerül az „én vagyok Groot” ismételgetésében, de Mordálynál olyan színes a paletta, amit még a filmekben sem tudtak kimaxolni az időkorlát miatt. A poénok eszméletlenül jók, és a kicsivel mélyebb párbeszédekre sem lehet panasz. A minőséghez persze szükség volt a szinkronszínészek fantasztikus munkájára is, ami nagyon erős alaphangulatot biztosít a játékhoz.
A társak mondandójára olykor reagálhatunk is, ha akarjuk, mindig két előre megírt lehetőség közül választhatunk, és ezek, ha csekély módon is, de kihatnak a történetre. A sztori emellett megpenget olyan, manapság fontos témákat is, mint a mentális egészség vagy a múlttal való megbékélés – ez kifejezetten üdítőleg hatott az idővel kissé repetitívvé váló játékmenet során.
Lara Croft, te vagy az?
A Marvel’s Avengersben sok dolog nem működött, de maga a játékmenet nem volt szörnyű, Fekete Özveggyel szépen lehetett aprítani az ellenfeleket, és Vasemberrel is hangulatos volt a magasba emelkedni. Ez az élmény a Guardians of the Galaxynél is megvan, csak erőteljesebben, mert észszerűbb és átgondoltabb. Az általunk irányított hőssel például begyűjthetjük a pályákon szerteszét hagyott nyersanyagokat, majd ezeket a karakter fejlesztésére fordíthatjuk.
Dupla fegyvereit négy speciális móddal láthatjuk el, de a közelharcban sem vallunk szégyent, miután ütni és rúgni is lehet az ügyetlenebb ellenfeleket. Űrlord irányítását elnézve nehéz nem a fejlesztőcsapat Tomb Raider-játékára asszociálni, ahol Lara Crofttal nagyon hasonló mozgásokat végezhettünk – persze az olyan futurisztikus elemek nélkül, mint Quill sugárhajtású csizmája.
A játékban minden hősnek négy alapképessége van, de a legutolsó csak a játék végéhez közeledve nyílik meg. Ebből talán már sejthető, hogy a csapatunk nemcsak csacsogó biodíszlet, mindenkire fontos feladat hárul a küldetések megoldása során: Űrlorddal parancsokat adhatunk a többieknek, megszabva, hogy mikor használják a már említett, fokozatosan elérhetővé váló speciális képességeiket. Groot képes megállítani az ellenfeleket néhány pillanatra, Mordály pedig bombákat hajigál. Ezek minden harci szituációban hasznosnak bizonyultak (és hiba nélkül működtek), egyes pályarészeken pedig csak úgy lehet túljutni, ha a csapatunk különleges tulajdonságait hívjuk segítségül – Groot például hidat tud felhúzni szakadékok közé, ezzel segítve az átjutást.
Számomra a legszórakoztatóbb élményt a Huddle funkció előcsalogatása jelentette: amennyiben a harcok során egyre több sikeres kombót hajtunk végre, úgy töltődik egy, az életerőhöz hasonló csík. Ha ezt kimaxoljuk, akkor – PS4-en – az L1 és R1 gombok lenyomásával aktiválható az említett funkció. Űrlord ilyenkor előkapja legendás walkmanjét, maga köré hívja a csapatot, amelynek a harc közepén tart egy lelkesítő beszédet. Ha a hangulatukhoz legjobban passzoló mondatokat választjuk, beindul egy sláger, lényegében sebezhetetlenné válik a csapat, a képességeik pedig nem ürülnek ki percekig – talán mondani sem kell, mekkora előnyt jelent ez a harcok során, főleg a főellenfelek esetében. Amikor például az a-ha együttes Take On Me-je csendült fel a Fin Fang Foom nevű sárkánylény gyepálása közben, én azonnal igazi szuperhősnek éreztem magamat.
Az ilyen részek többször képesek voltak megmenteni a Guardians of the Galaxyt attól, hogy ne váljon unalmassá az ismétlődő ellenfelek miatt. A külsejük ugyan változatos, de a képességeket és a harcmozdulatokat illetően alig különböznek. Ezen nem segít az sem, hogy közepes nehézségi fokozaton sincs valódi kihívás a játékban. Emellé jött az is, hogy sokszor a pályák felépítésével is gondban voltam: Űrlord sisakja hiába mutatja, merre kell továbbhaladni, mégis bele lehet kavarodni abba a káoszba, ami a harcok előtt és után látható az aktuális terepen.
Így kell kinéznie (és szólnia) egy 2021-es játéknak
Bár mi a PS4-es verziót teszteltük, de már az első képkockák alapján nyilvánvaló volt, hogy a fejlesztők mindent kifacsartak az előző konzolgenerációból. A látvány magával ragadó, különösen a karaktermodellezés kiemelendő. Eleinte persze nehéz megszokni, hogy Űrlord nem Chris Pratt „arcával” van jelen a játékban, de ezen ugyanúgy túl lehet lendülni, mint Marvel’s Avengers esetében. A pályák monumentálisak, akinek tetszett a Star Wars Jedi: Fallen Order, az valami hasonlót kap majd itt is. Igaz, minden nagyon csőszerű, de cserébe tágasak a harcterek.
A parádés szinkronmunkát már említettük, de a koronát a zenei aláfestés teszi fel a játékra: Bonnie Tyler, Autograph, Iron Maiden, a-ha, Billy Idol, KISS – van minden, ami miatt imádni való a nyolcvanas évek zenei felhozatala. Arra már ki sem térek, hogy a Europe együttes The Final Countdown című dala mennyire tökéletesen lett beépítve a sztoriba. Csak ezen muzsikák összeszedésébe heteket, hónapokat tehettek bele a fejlesztők, és ezt azok fogják igazán értékelni, aki a nyolcvanas vagy kilencvenes években voltak tinédzserek.
Persze azt sem szabad elhallgatni, hogy a játék nem hibátlanul jelent meg, számos buggal került a boltok polcaira. Nálam például sokszor megdöccent a játék, mikor a pályákon tumultus alakult ki az ellenfelek miatt, és a feliratok megjelenítésével is voltak bajaim – egy idő után ki is kapcsoltam őket, annyira zavaróvá váltak a csúszások. Szerencsére ezeknek az anomáliáknak egy részét már orvosolta a november eleji frissítés, így aki nem a megjelenéskor kapcsolódott be a kalandba, az sokkal kevesebb bökkenővel fog találkozni, mint azok, akik az első nap elindították a játékot.
A Marvel’s Guardians of the Galaxy tehát messze nem hibátlan videójáték, de van egy nagyon fontos üzenete: 2021-ben sem ördögtől való, ha a fejlesztők egy multiplayer nélküli, kizárólag az egyjátékos módra koncentráló videójátékkal állnak elő. Esetünkben egy olyan, technikailag korrekt Marvel-játék született, ami sztoriban és humorban is erős, és bátran ajánlható azoknak, akik a Spider-Man-címek után keresnek újabb szuperhősös szórakozást.
