Századik születésnapját ünnepli a világ legnagyobb taglétszámú baloldali politikai ereje, a Kínai Kommunista Párt. A pekingi központi események mellett országszerte tartott megemlékező politikai és kulturális rendezvényekre régóta tart az ilyenkor kötelességszerűen lelkes készülődés. Nem volt ez mindig így…
Konspiratív kirándulás
Jó három esztendővel a sikerre vitt orosz bolsevik forradalom után, moszkvai ösztönzésre és ottani segítséggel verbuválták össze az első kínai kommunista erő alapító kongresszusát. A sanghaji francia koncesszió területén megtartott tanácskozást egy orosz és egy holland „felügyelő” irányításával kezdték meg. Ezen 1921 júliusában, az akkori szigorú illegalitás körülményei közepette, marxista tanulókörök és sejtek 57 tagja képviseletében mindössze 13 küldött vett részt. A baloldali érzelmű újságírók, tanárok és diákok között már ekkor felbukkant egy Csangsából érkezett, a vitát többnyire még csöndben figyelő küldött, a 28 éves Mao Ce-tung.
A külföldi ellenőrzésű területeken a rendőrség éberen figyelte a különböző kommunista csírák jelentkezését. Amikor a titkos tanácskozás egy napján váratlanul új, hívatlan vendég is megjelent közöttük, az ülést sietve félbeszakították. A feltűnés elkerülése érdekében, már a külhoni felügyelők nélkül egy közeli tavon sétahajót béreltek, majd a fedélzeten folytatták a konspiratív találkát.
Ha másik vízi járgány közeledett, asztalaiknál a madzsong kockáikat harsányan rázogatva vagy a játékba mélyedve igyekeztek elterelni a figyelmet korszakos kirándulásuk komolyságáról. Végül – talán a moszkvai instruktorok hiánya okán – bármiféle zárónyilatkozat nélkül fejeződött be a KKP alapító kongresszusa. (Történészek utóbb kiderítették, hogy a titkos alapító fórum valójában jó pár héttel később zajlott, ám ez hivatalosan elsikkadt az utókor és a párttörténet jótékony emlékezetében.)
Elképesztő növekedés
Szétszéledve a küldöttek országszerte hozzáláttak új tagok toborzásához. A „pártépítés” jegyében kezdetben egy-két évenként megtartották a soron következő kongresszusukat. Közben megszaporodtak a belső ideológiai viták és frakciós küzdelmek. A kínai párt irányvonala eltávolodott a moszkvai kurzustól, és egyre erőteljesebben igyekezett az ország adottságaihoz igazítva, a parasztság érdekképviselőjeként fellépni.
A polgárháború és a Japán megszállás elleni harc jegyében már ekkor is súlya volt a párt nemzeti (nacionalista) buzgalmának. Ám a belső forrongások és háborús viszonyok miatt a jenani forradalmi bázison, csak 17 év után, 1945-ben rendezték meg a KKP 7. kongresszusát, ekkor már az időközben megfellebbezhetetlen tekintéllyé előlépett Mao Ce-tung irányításával. A később „Nagy Kormányosként” személyi kultusszal övezett elnök 1949-ben győzelmet hirdetett, és kikiáltotta a párt irányította Kínai Népköztársaságot. Innentől már kizárólag Peking volt a helyszíne a meglehetős időrendi összevisszaságban megtartott kongresszusoknak. A KKP tagságának növekedése:
- 1921: 57 tag
- 1949: 1,2–4 millió
- 1969: 22 millió
- 2000: 63 millió
- 2011: 82 millió
- 2021: 92 millió
Szuperhatalom
Nem kétséges, hogy a 100. születésnap kapcsán főleg az elmúlt nyugodtabb időszak társadalmi-gazdasági sikertörténeteire helyezik a hangsúlyt. A visszafelé írt, megszépített párttörténetben aligha pazarolnak majd sok szót a Mao-féle voluntarista kampánypolitizálás, a „Nagy Ugrás” vagy éppen a 10 évig tomboló „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” (amelyből a helyi suttogó élcelődés szerint legfeljebb a nagy jelző volt igaz) legalább 35 millió áldozatáról. Annál inkább az elvitathatatlan eredményekről.
A jó négy évtizede a hatalomba visszatérő, lehetetlent nem ismerő Teng Hsziao-ping kezdeményezésére bevezetett „reform és nyitás” politikája szuperhatalommá emelte Kínát. Az egyéni érdekeltség és a magánkezdeményezések „újrafelfedezése” révén több száz millió kínait emeltek ki a mélyszegénységből – csupán az elmúlt 8 esztendőben csaknem 100 millió polgárt. Az évtizedek során legalább félmilliárd főnyi, fogyasztóképes középosztályt teremtettek. A tartósan kétszámjegyű gazdasági fejlődés eredményeként a „Mennyei Birodalom” a világ második gazdasági hatalmává nőtt.
A kapitalista kezdeményezések engedélyezése révén a gagyik tömegtermelésén és a modellkopírozáson túllépve a legkorszerűbb technológia fellegvárává változott kommunista Kína szemmel látható óriási változásokon ment keresztül. A sokmilliós metropoliszokban gombamódra nőttek ki az ultramodern felhőkarcolók. A múltra kíváncsi látogatók hiába keresik a hutungok (sikátorok) sűrű hálózatából álló bádogvárosokat, az egykor oly gyakori koldusokat, mélyszegénységben élőket.
A státuszszimbólumok is megújultak: a birodalom a világ legnagyobb autópiaca, szupermodern autókat gyártanak és kínálnak a csillogó szalonokban és üzletközpontokban. Sok százmillióan élnek a jobbára saját fejlesztésű mobiltelefónia adta dinamizmussal, szárnyal az e-kereskedelem. Azoknak a gyermekei vagy unokái, akik még az éleződő belső és nemzetközi osztályharc jegyében sínylődtek és éheztek, nem ismerik a nélkülözés keserű ízét.
Mindent szabad, ami nem tilos
A pekingi vezetést a Szovjetunió és a kelet-európai szocialista rendszerek beomlása is arra sarkallta, hogy a kommunista eszmények (marxista stúdiumok) fenntartása mellett, hatalmának stabilizálására egyre nagyobb hangsúlyt helyezzen a „nemzeti öntudat” erősítésére, olykor nacionalista felhangokat sem nélkülözve.
A párt és állam jelenlegi főtitkár-elnöke, Hszi Csin-ping az első olyan csúcsvezető, aki már a Népköztársaság 1949-es kikiáltása után született. Ám a reformok időszakában a vezetőknek maximált kétperiódusnyi mandátumot időközben felülíratta, így a jövő ősszel megtartandó 20. kongresszuson szinte bizonyosan megerősítik főtitkári, majd államfői tisztségében. Az uralmát bebetonozó Hszit ma már Maóval és Tenggel kezdik egy sorba helyezni, ő pedig tág teret enged a történelmi hagyományok Konfuciusig terjedő sulykolásának.
De az egész dinamikus folyamat arra épül, hogy kapitalisták építhetik a szocializmust – két évtizede akár nagytőkések is párttagok lehetnek. A kommunista Kínában jóval több a vadonatúj dollármilliárdosok száma, mint az Egyesült Államokban. A rendszer lényege, hogy az emberek életszínvonala, létkörülményei évről évre javultak, élvezhetik a szabadság számos adottságát, kivéve az éppen most 100 éves KKP egyeduralmának megkérdőjelezését.
Biztos hatalom
Az irányító apparátus hatékony megszervezését látszik igazolni az elsőként itt kirobbant Covid-járvány vasszigorú elfojtása. Ezt Pekingben mindmáig előszeretettel emlegetik pozitív példaként a nyugati demokráciákban olykor kezelhetetlenné vált válságjelenségekkel szemben. A vezető nemzetgazdaságok tavalyi visszaesése közepette egyedül Kína volt képes, bár a korábbinál csekélyebb, ám jelentős növekedést elérni. Mindezt maga Hszi elnök is a saját rendszerük előnyeként, legyőzhetetlensége jelképeként emlegeti. Bírálói olykor felróják, vezetésének autoriter jegyeit csak erősítette azzal, hogy az általa meghirdetett széles körű korrupcióellenes tisztogatási hadjáratát esetleges riválisainak eltávolítására is felhasználta.
A hatalom stabilitásáról pedig a legújabb, most elfogadott 14. ötéves tervben is van miből gondoskodni. A költségvetésből változatlanul nagy szeletet kanyarítanak a hadsereg továbbfejlesztésére, vagy éppen a belbiztonsági apparátus és a szuperkorszerű megfigyelő rendszerek tökéletesítésére. Aligha véletlen, hogy a hongkongi demokráciakövetelésekre vagy a muszlim ujgurok elnyomására kőkemény eszköztárat vetnek be. Peking egyben az új selyemút („Egy övezet – egy út”) világgazdasági gigaprojektjével próbálja egyelőre csupán külgazdasági hálóját mind jobban kivetni Ázsián és a Közel-Keleten át Európáig.
Világhatalmi igények
Kína ma már gazdasági súlyának megfelelő politikai-stratégiai követelésekkel lép fel a nagyvilág porondján. A legkorszerűbb harceszközök gyártásától az űrkutatásig jelentős eredményeket ért el. A párt az ország újraegyesítési sikereként könyvelheti el Hongkong, Makaó visszacsatolását, Tibet vagy Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület szigorú ellenőrzés alá vonását. Az általa csupán elbitangolt tartománynak tekintett Tajvan önállóságáról nem hajlandó tudomást venni.
Ha ott felerősödnek a független állami lét hangjai, azt katonai megtorlással fenyegeti. A közelmúltban pedig a régi térképek alapján magáénak vindikált Dél-kínai-tenger térségében – a szomszédos országok tiltakozása ellenére – katonai erősítéseket hajt végre. Az amerikaiak regionális visszaszorítását szem előtt tartva, ezt az ütközőzónát is a közeljövő potenciális feszültségforrásának tekintik.
Az 1,4 milliárd lelket számláló Kína óriási belső piacára és dinamikusan fejlesztett gazdaságára, „önerőre támaszkodva”, nyugodt erőként száll szembe a nyugati nyomással, és vezető pozíciókat követel magának az ismét multipolárissá váló nemzetközi térben. A most 100 éves élcsapat hatékony, bár erősen centralizált irányításának vagy csodájára járnak, vagy éppen a politikai visszásságokat, antidemokratikus fellépéseket veszik árgus szemekkel górcső alá. Ám a júliusi kínai ünnepségsorozaton a központból irányított fényár alighanem elnyomja az árnyakat.
A cikk szerzője Benda László, külpolitikai újságíró
