© LAPI / Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP
Tudomány bbc history

Hiba volt szolgaként tekinteni Hitlerre

Miként segítette elő a nácik hatalomra jutását a legbefolyásosabb németek opportunizmusa és arroganciája? A hatalmi elit legtöbb tagja alábecsülte Hitlert, különösen a kancellár, Franz von Papen, aki egyfajta szolgaként tekintett rá. Hiba volt.

Kurt von Schleichert 1934. június 30-án telefonbeszélgetés közben szakította félbe egy csapatnyi férfi. Beszámolók szerint felszólították, hogy erősítse meg a személyazonosságát, s miután így tett – „Jawohl, ich bin General von Schleicher!” –, pisztolylövések dördültek. Az egykor befolyásos tábornok, az Adolf Hitler előtti utolsó kancellár holtan esett össze a hosszú kések éjszakájaként ismert kegyetlen tisztogatás áldozataként. Attól tartva ölték meg, hogy összeesküvést sző a részben éppen általa hatalomra segített náci rezsim ellen.

A Harmadik Birodalom kiépítésének történetét felidézve számos magyarázat született arról, hogyan volt képes egy, az 1928-as német választásokon mindössze 2,6 százalékos eredményt elérő párt öt évvel később radikális fordulatot végrehajtva diktatúrát teremteni: a Wall Street-i tőzsdekrach, az első világháború öröksége és Hitler karizmája ezen okok közé tartozik. Ám sokkal kevesebb figyelmet fordítanak egy további tényezőre: a német elitnek az 1920–1930-as évek eseményeire gyakorolt befolyására. Stephan Malinowski német történész, az Edinburgh-i Egyetem tanára szerint egy maroknyi nagy hatalmú ember kritikus szerepet játszott a Harmadik Birodalom megalapozásában.

Masírozó csizmások

Természetesen tagadhatatlan tény, hogy a weimari köztársaság bukásában fontos tényező volt a világgazdasági válság, amely Malinowski szerint „minden más országénál nagyobb erővel zúzta szét a német gazdaságot: 30 százalék körüli volt a munkanélküliség, emberek tömegei veszítették el a megélhetésüket, életcéljuk egyszeriben darabokra foszlott”. Bár jobb- és baloldalon is sok párt igyekezett kihasználni a gazdasági válság nyújtotta politikai lehetőségeket, a náci párt volt mind közül a legmerészebb.

A megszólalásaik, csizmáik ütemes dobogása az utcákon, a zászlók, jelvények és szimbólumok erdeje, melyet magasba emelve masíroztak végig a német városokon és falvakon, egészen más világ volt, mint amit a konzervatívok vagy a tradicionálisabb jobboldali pártok kínáltak. E pártok és vezetőik egyszeriben egy régmúlt idő kövületeinek tűntek

– mutat rá Malinowski.

Az 1930-as évekre a náci mozgalmat már áthatotta az erőszak, hiszen a politikai vitákat az utcákon rendezték le. Ennek ellenére és a meglévő konzervatív pártoktól határozottan elkülöníthető stíluskülönbségek dacára meglepően sok dologban értettek egyet azokkal.

„Nácik és nem nácik között egy szürke zóna húzódik, s a konzervatív elit csaknem 90 százalékban osztozott a nemzetiszocialisták negatív törekvéseiben. A katonai, ipari, birtokosi, jogi és egyetemi hatalmi elit és a nácik a demokráciával, a köztársasággal, a kommunistákkal, a zsidókkal, a szakszervezetekkel és a modern művészettel kapcsolatos félelem, harag és megvetés közös nyelvét beszélték. Elég sok mindent nem akartak, és úgy vélem, fontos megértenünk, hogy a tagadás és elutasítás bázisán találkoztak a nácik és a konzervatívok elképzelései.”

Lenézett demokrácia

Első hallomásra talán megdöbbentőnek tűnhet a konzervatív elit demokráciautálata, tekintettel arra, hogy a császári egyeduralmat felváltó weimari köztársaság első világháború utáni bevezetésével ők maguk is elég jól jártak. Mint Malinowski megjegyzi: „a német forradalom és demokrácia igencsak barátian bánt 1918-ban és az után is a konzervatív elit tagjaival. A nemesek nem vesztették el sem a fejüket, sem a rangjukat, címüket és birtokaikat, ahogy az iparbárók is megtarthatták a gyáraikat.” Akkor mégis miért utálták ennyire a demokráciát? Malinowski szerint a válasz részben az új rendszer gyenge alapjaiban rejlik.

„A brit és francia konzervatív elitnek jóval több ideje volt kompromisszumra jutnia a demokráciával és a parlamenttel. Talán egész Európát tekintve is Nagy-Britanniában volt a legnagyobb hatalmi stabilitás. A rendkívül instabil és törékeny német viszonyok felől nézve úgy látszott, mintha a normann hódítás óta lényegében ugyanazok irányítanák a szigetországot. Ezzel szemben a német elitet számtalanszor provokálták és zúzták össze, tették ki a politikai szélsőségeknek, a háborúnak, a pusztításnak és a forradalomnak: az első világháború és a Német Császárság összeomlása a legnagyobb katasztrófa volt a második világégést és a holokausztot megelőzően. Az elit állandó fenyegetettségben élt, tagjai úgy érezték, a kommunisták és a baloldali erők folytonosan őket támadják. A legfontosabb, hogy az elitnek 1918-ban, az összeomlás, a katasztrófa és a teljes kétségbeesés idején kellett beletörődnie a politikai változásba Németországban, ami kimondhatatlanul nehezebb, mintha mindezt a diadal pozíciójából tehették volna meg.”

Az 1932. évi német szövetségi választásokon, a gazdasági válság kellős közepén a nemzetiszocialisták 37 százalékos támogatottságra tornászták fel magukat, amellyel ugyan nem szereztek többséget, de a legnagyobb párttá nőttek a Reichstagban. A végóráit élő weimari köztársaságban ekkor jórészt a konzervatív elit tagjai gyakorolták a hatalmat, a nyolcvanas éveiben járó államelnök, az első világháborús hős, Paul von Hindenburg tanácsadóiként. Ahelyett, hogy felvették volna a kesztyűt a nácikkal szemben, úgy döntöttek, inkább társulnak Hitlerrel, ezért Franz von Papen kancellár az alkancellári széket kínálta fel neki.

„Mivel a többségük nemesember és gyakorló lovas volt, igen sokszor használták a náci mozgalom meglovaglásának metaforáját. Úgy gondolták, felhasználják a lendületét és politikai potenciálját, de közben sakkban tartják. 1933-ban kulcsfogalomnak számított a »bekeretezés«: irányításuk alatt tartják Hitlert a konzervatív »kereteken« belül. Keserves idők jártak a német konzervativizmusra.”

Alábecsülték Hitlert

Ám a hatalmi elit egyes tagjai által előnyben részesített koalíciót Hitler végül elvetette. Mivel nem állt mögötte kellő politikai támogatás, Franz von Papen 1932 novemberében új választásokat kezdeményezett, amelyen ismét a nemzetiszocialisták kapták a legtöbb szavazatot, de valamivel kisebb, 33 százalék körüli arányban. A patthelyzet feloldására Franz von Papen visszalépett, a helyére Kurt von Schleicher került, aki azonban szintén nem tudott működőképes kormányzatot felállítani.

1933. január 30-án, miután láthatólag minden más lehetőségből kifogytak, Adolf Hitler tette le a kancellári esküt Paul von Hindenburg elnöknek. Ma már arra sem szívesen emlékszünk, hogy eleinte nemzetiszocialista–konzervatív koalíció kormányzott, az alkancellár Von Papen mellett más neves konzervatív figurák is szerepet vállaltak a vezetésben, s hittek abban, hogy Hitler féken tartható.

„A hatalmi elit legtöbb tagja alábecsülte Hitlert, különösen Von Papen, aki egyfajta szolgaként tekintett rá. Amikor egy másik nemes rákérdezett, miért csináltak kancellárt Hitlerből, Von Papen a következő híres kijelentésre ragadtatta magát: »De mégis mire gondol? Hiszen mi fogadtuk fel!«

Sokan közülük azt gondolták, Hitler egy hasznos idióta, aki majd az ő szabályaik szerint játszik.

Azt is gondolták, hogy kontrollálható. És itt visszautalnék a ló és a lovas metaforájára: három-négy hónap leforgása alatt rájöttek, hogy ők kapták a ló szerepét, és Hitler rángatja a gyeplőt.”

Végzetes tévítélet

Kevesebb mint két hónappal kancellári kinevezése után Hitler elfogadtatta a demokrácia végét, egyben a náci diktatúra kezdetét jelentő felhatalmazási törvényt. Egy sor intézkedést hoztak a politikai pártok a zsidók és a szakszervezetek ellen. Az őt kontrollálni akaró elit teljesen félreismerte Hitlert. „Egy rakás befolyásos ember becsülte túl saját politikai intelligenciáját és képességeit, és mélyen alábecsülte a nácik gyakorlati eszességét, azt a kegyetlenséget és brutalitást, amellyel darabjaira szedték és lerontották az államot, hatalmukat felhasználva konzervatív szövetségeseik ellen is.”

Collection Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP

Utóbbiak közül többen – mint Von Schleicher – az 1934. június–júliusi hosszú kések éjszakájának estek áldozatul. Most jött el a német elit számára az igazság pillanata: „Megértették, hogy a szörnyeteg, amelynek részt vettek a teremtésében, frankensteini pillanathoz ért, már nem volt szelídíthető, s erejét a teremtői ellen fordította.” Hol volt ez attól, hogy „felfogadták” volna Hitlert?

„Az elit úgy akarta megszelídíteni a politikai szélsőséget, hogy becsatornázza a rendszerbe, lecsendesíti, felelősséggel ruházza fel. Abból indultak ki, hogy ha Hitler és a náci vezetők miniszterként irányítják a gazdaság, az egyetemek vagy a társadalmi élet bármelyik részét, valahogy lenyugszanak, és normális politikusként viselkednek. De ez soha nem következett be. Hitler soha nem úgy reagált, mint egy hagyományos politikus, a nácik egészen más ideológiai játszmát játszottak, a megoldhatatlan megoldására törve. S a sötétség legmélyén ott találjuk a hatmillió megölt zsidót és sok millió további embert a második világháborúban.”

Sokan mégis jól jártak

Von Hindenburg 1934 augusztusában távozott az élők sorából, és Hitler ült a helyébe – a totális náci uralom utolsó akadályát is leküzdötték. S bár a politikai hatalomból az elitet nagyjából kiszorították, ez nem jelenti, hogy megszenvedték volna a náci uralmat. Nem kevesen váltak a rezsim áldozatává, ám a németek többsége eközben, a gazdaság felvirágzása miatt jól boldogult.

„Az elit számos tagja szedte meg magát és került kedvező helyzetbe a Harmadik Birodalom felemelkedésével – állítja Malinowski. – Közéjük tartoztak a hadsereg tisztjei, a hadiipari vállalkozók és az államapparátusban a kirúgott zsidók és szocialisták helyére lépő tisztviselők. Gyakran nem veszik figyelembe, hogy a hadsereget, a nehézipart, az egyetemeket és a műszaki fejlesztést nem feltétlenül »nácik« irányították és működtették, hanem a hatalmi elitek. Hatalmi együttműködés alakult ki a Harmadik Birodalom gépezete és az iparosok, nagybirtokosok, köztisztviselők, tudósok, bírák között, ami sokáig látszólag olajozott volt.”

Végül is elégedett lehetett a dolgok alakulásával a korábbi német elit? „Az 1945 májusában megkérdezett németek mindig ugyanazt mondták: »nem tudtuk«, »nem akartuk«, »nem csináltunk semmit« stb. Másokat, mint például Franz von Papent a nürnbergi perekben is felelősségre vonták, és olyasmiket mondtak, hogy »igazából nem is kollaboráltunk«, »csak a kötelességünket teljesítettük«, »nem jószántunkból tettük, de együttműködtünk, nehogy még rosszabbra forduljanak a dolgok«. 1945 után ez volt a konzervatív elit alaphazugsága, amelynek a hatása máig érezhető.”

„Ám a Harmadik Birodalom fennállása alatt, úgy vélem, a legtöbb német pozitívan fogadta a fejleményeket. Úgy gondolták, »ez és ez tényleg sajnálatos, nem jó, hogy embereket bántalmaznak, nem értek egyet a koncentrációs táborral meg a többi túlzással; sok közöttük az iszákos és műveletlen egyén, szörnyű alakok ezek«, ám alapvetően csodálták azt, amit a nácik elértek. Két-három hónap sem telt el, és a baloldali pártoknak annyi volt; a kommunisták és a szocialisták eltűntek; a szakszervezeteket és a parlamentet összezúzták.

Valóra váltak a konzervatívok legvadabb álmai. Néhány év, és úgy tűnt, Hitler mindent elért, amit csak akart.

Stabil, olykor lelkes támogatás

Lengyelországot egy szempillantás alatt letiporta, Franciaországot pedig – ahol egy generációval korábban a németek három hónap küzdelme árán haladtak csak előre 500 métert – hat hét alatt legyőzte. 1940 nyara az abszolút diadal előre nem látott időszaka volt, Hitlert minden oldal támogatta, még a német hatalmi elit nagyja is. Léteztek persze náciellenes erők, ám ha a hatalmi elit többségét vesszük szemügyre, 1933 és 1941 között stabil, sőt olykor lelkes támogatást élvezett a rezsim.”

Akkor kezdődött az igazi törés a nácizmus és a német elit között, amikor a háború iránya a Harmadik Birodalom ellen fordult. Az ellentét csúcspontja a konzervatív katonatisztek vezette Stauffenberg-összeesküvés volt, ők már az életüket is hajlandók voltak feláldozni a sok társuk által támogatott rendszer megdöntése érdekében.

Kétségkívül hősök voltak, ám saját társadalmi körükben törpe kisebbséget alkottak

– von mérleget Malinowski.

Napjainkban a szélsőjobboldali szervezetek ismét masírozni kezdtek Európa városaiban és más kontinenseken is. Milyen figyelmeztetéssel szolgálhatnak a történészek?

Malinowski megfogalmazása szerint „az 1933 és a Harmadik Birodalom kiépülése által tanított legfontosabb lecke a modernitás sötét oldala és a demokrácia általános sérülékenysége. Törékeny rendszerről beszélünk: a tömegek támogatását elveszítő demokráciák bukásra vannak ítélve, és a saját elitjük támogatását elvesztők is bukni fognak – főleg, ha ez utóbbi éppen a demokrácia ellen, az »alternatíva« megtalálásán ügyködik. Ilyen sajátos helyzetbe jutott a weimari köztársaság, és a német hatalmi elit sajátos történelmi felelőssége, hogy 1945 előtt soha nem kötöttek békét a köztársaság és a demokrácia eszméjével.”

A BBC History új, júniusi számának teljes cikkében miniportrék is olvashatók Hitler öt „hasznos idiótájáról”, akik közreműködtek a hatalomra segítésében.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.