Az HBO egyik nagy dobása 2019-ben a Z generációról szóló, látványvilágán kívül a témájában is viszonylag újnak számító Eufória volt. Bár egy rövid különkiadás már elkészült a sorozat első évada után, a koronavírus miatt a folytatásra még várnunk kell. Ha nem is e hiány pótlásaként, de a hasonló hangulat jegyében debütált az X generáció (Genera+ion). A nálunk az HBO GO-n látható sorozat – a címével ellentétben – a Z generáció tagjairól, azok mindennapjairól, problémáiról szól, kissé túlzó, olykor már-már parodisztikus módon.
Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy az X generáció executive producere a huszonévesek kihívásairól szóló Csajokat is jegyző Lena Dunham, így joggal volt várható a hasonló színvonal és hangulat. Sajnos, ez nem igazán teljesült az X generáció esetében. Talán éppen azért nem, mert míg Dunham és az általa megformált Hannah úgy gondolta, ő a generációja hangja, be kell látnia, az utána érkező nemzedéket már nem ismeri olyan tökéletesen. Jól érzi a körvonalakat, de a pontos lenyomatát túl elnagyoltan, esetenként sztereotip módon ragadja meg.
A viszonylag egyszerű és újdonságoktól mentes sztorit apa és 19 éves lánya, Daniel és Zelda Barnz írta, mégis csak van valaki tehát az alkotók között, aki közel áll a szóban forgó generációhoz. A kaliforniai tinédzserek egy csoportját követő sorozat a Csajok mellett erősen hajaz az Eufóriára, már ami az extravagáns külső mögött megbújó, saját identitásukat és szexualitásukat felfedező szereplőket illeti. De míg az Eufória jóval keményebb témákat is bátran érintett, addig az X Generáció megmarad inkább az explicit nyelvezet szintjén, és csak megkapargatja annak felszínét, amit a másik sorozatnak sikerült át is törnie.
Ami a szereplők problémáit illeti, a tinisorozatokból már jól ismert, tipikusnak mondható kérdések és konfliktusok jellemzik. Az Eufóriához hasonlóan itt is több karaktert ismerünk meg, és párhuzamos szálakon fut a cselekmény, melyek valamilyen módon összefonódnak. Ennek az elbeszélési módnak veszélye azonban, hogy nem minden szereplő sztoriját mélyítik el igazán az alkotók, és ez ezúttal sem sikerült.
A szereplők közül a látszólag extrovertált és rebellis Chester karaktere a legkidolgozottabb. A nagymamájával élő meleg fiú elsősorban extrém kinézetével hívja fel magára a figyelmet, a néző mellett például az iskola konzervatív szabályzatát valló vezetőségét is, melytől sorra kapja a figyelmeztetéseket.
A srác a védőpajzsot képező, figyelemfelkeltő ruhái alatt azonban ugyanazokkal a nehézségekkel küzd, mint a kamaszok általában ebben a korban. De a problémák legtöbbjét nem bontják ki az alkotók, így nem nagyon tudunk meg olyat, amit ne láttunk volna már az Eufóriában vagy más tinisorozatokban, ahogy az sem számít mérföldkőnek, hogy valaki nincs tisztában a szexuális orientációjával, pláne tizenévesen. Már azt sem mondhatjuk úttörőnek, hogy a sorozat szereplőinek nagy része meleg vagy biszexuális, és itt megint csak az Eufóriára tudunk visszautalni.
Az egymást legnagyobb támaszának gondoló ikerpár, Nathan és Naomi konzervatív anyjuk mindenkit leuraló jellemétől próbálnak szabadulni, miközben Nathan próbál rájönni, melyik nemhez is vonzódik. Hasonló cipőben jár a többi szereplő, ki a meleg szülei miatt, ki a gondoskodás hiányától szenved, míg más akkor jön rá, hogy gyereket vár, mikor épp szülni készül. Ezeket a problémákat láttuk már számtalanszor, nem mondhatnánk, hogy új generációs nehézségekről lenne szó, így fájó, hogy ezek legtöbbjét nem járják körül alaposabban az alkotók.
Az X generáció legnagyobb problémája – a már sokszor elmesélt kamaszbajok mellett – a saját szereplői kigúnyolása. Mintha Barnzék és Dunham paródiát akarnának csinálni a karakterekből, ezzel azonban a nézői azonosulást is megnehezítik, amikor együtt kellene éreznünk velük. Ezt Dunham már a Csajokban is megtette, de ott jó érzékkel találta el a hangsúlyt, amitől az egyszerre hihető és szórakoztató is volt.
Éppen emiatt lesz kontraproduktív egy-egy komolyabb hangvételű szál, mert olyan érzésünk támad, nemcsak mi nem tudjuk, hányadán is állunk főhőseinkkel, hanem maguk az alkotók sincsenek tisztában azzal, mit is szeretnének róluk állítani. Ilyen a szülős jelenet, melyből az jön le, a készítők szerint ez a generáció az interneten keres rá arra is, hogyan kell szülni. Hasonló dilemmát okoz a második epizód, melyben egy lehetséges iskolai lövöldöző miatt lezárják a gimnáziumot. Bár furán és szomorúan hangzik, ez a mai amerikai iskolások számára viszonylag megszokott eset, így a legtöbb szereplő inkább csak fásultan várja a nyitást, mintsem rémülten, sőt, egyikük a szüleinek küldött videóban megjátssza, mennyire rémült.
Az X generációt semmiképpen sem érdemes eltemetni, hiszen belevaló tinisorozatokra nagy szükség van, még akkor is, ha szerencsére van már mihez nyúlnunk e téren. A fiatalabb nemzedék jó eséllyel azonosulni tud a sorozat szereplőivel, de az X generációnak van még hova fejlődnie, különösen, ha megnézzük, hogy egyes riválisai mennyivel előrébb járnak a tabudöntögetésben. Remélhetőleg ez a második évadra sikerülni fog.
X Generáció (Genera+ion), 2021, 28–35 perc. 24.hu: 5/10
