A kelet-angliai Sutton Hoo ad otthont minden idők egyik legnagyobb nagy-britanniai régészeti leletének: az 1939-ben feltárt temetkezési hely nemcsak egy teljes hajót rejtett, hanem számos kincset és tárgyat az i. sz. 7. századból, mely felfedezésnek köszönhetően alapjaiban változott meg a tudományos konszenzus a kora középkori angolszász civilizációról. Bár az a mai napig vita tárgya, hogy kit rejt a sír, a legvalószínűbbnek azt tartják, hogy Raedwald kelet-angliai királyt temették oda, de akárki is az, mindenképpen régészeti szenzáció volt a megtalálása. Ahogy az lenni szokott, a felfedezésnek megvoltak az elismert alakjai, de közben nem mindenki kapta meg az őt illető megbecsülést. A sikeres angol regényíró, John Preston (ő írta a kitűnő Egy nagyon angol botrány minisorozat forgatókönyvét is) pedig amikor megismerkedett a történettel az ásatásban részt vevő, régész nagynénje, Peggy Piggott révén, rájött, hogy ennek a történetnek is megvan a maga névtelen hőse. (Az író egyébként már csak nagynénje halála után ismerkedett meg a sztorival, vagyis nem első kézből kapta az információkat tőle.)
Ő volt Basil Brown, az autodidakta régész és csillagász, akit azonban a megfelelő végzettség hiányában nem ismert el a kora szaktekintélyként, és egyszerű ásatási munkásként alkalmazta a helyi múzeum is évtizedeken keresztül, míg a szerepét a Sutton Hoo-i lelet feltárásában hosszú ideig egyáltalán nem is tartották számon. A másik főszereplő pedig Edith Pretty, egy régészet iránt érdeklődő, vagyonos özvegyasszony, akinek régóta izgatták a fantáziáját a birtokán emelkedő titokzatos földhalmok, és megkérte Brownt, nézze meg, mit rejtenek. Preston tehát beleásta magát a történetbe, és megírta a The Dig című regényt, amihez bevallottan változtatott a valós cselekményeken, és kerített az ásatás köré egy sosemvolt romantikus szálat is, majd a könyv megjelenése után bő egy évtizeddel jött a filmes változat is. A rendezője az ausztrál Simon Stone lett, aki inkább színházi ember hírében állt sokáig, eddigi egyetlen filmje (Apa és lánya) is Ibsen Vadkacsájának filmes feldolgozása volt.
Bár a tervezés kezdeti fázisában még a BBC csinálta volna meg a filmet, a jogok később átkerültek a Netflixhez. És ahogy az sokszor lenni szokott, a filmben még elcsúsztak kicsit a hangsúlyok, és az Ásatás sokkal inkább lett romantikus film, semmint az a történelmi alkotás, amely valóban igazságot szolgáltat Basil Brownnak és az ásatás többi névtelen hősének.
A film több fő témát is behoz az ásatás mellé, melyek a második felére a háttérbe is tolják a fő cselekményszálat: az egyes szereplők személyes története, illetve a köztük lévő kapcsolatok fokozatosan fontosabbak lesznek, és különösen szokatlan szerkezetet ad a filmnek, hogy már csaknem a játékidő felénél tűnik fel néhány kulcsszereplő, akik némiképp el is nyomják Brown és Pretty, azaz Fiennes és Mulligan kettősét.
Ez a lassan bekúszó és felerősödő szorongás nagyban meg is határozza az egyébként is ráérősen építkező film hangulatát, és ez tényleg jól is sikerül. Illetve ott van még az ilyen filmeknél kötelező, alig leplezett társadalomkritika is, a felsőbb osztályok elitista arcoskodásáról és a nők kiszolgáltatottságáról.
A romantikus szálak viszont több kérdést is felvetnek: a Mulligan (aki jó két évtizeddel fiatalabb, mint amennyi Edith Pretty volt a valóságban) és Fiennes közötti óvatos, kölcsönös vonzalom ugyan nyilvánvalóan csak az írók agyszüleménye, és már szintén erőltetett egy kicsit, de még megbocsátható lenne, viszont Peggy Piggottot (vagyis a regényíró nagynénjét, akit Lily James játszik) teljesen hamisan mutatja be a film törékeny, fiatal nőként, aki frissen jött a nászútjáról, és csak a pehelysúlya miatt vesz részt a feltáráson, és nem kell félteni tőle az ásatási területet. Pedig ő már akkor tekintélyes régész volt (az utókor Cecily Margaret Guido néven ismeri inkább), és a valóságban már három éve házas. Még inkább megkérdőjelezhető, hogy a film egy másik, szintén valós szereplőről sejteti, hogy homoszexuális lett volna, amikor erre a valóságban semmi nem utal, valamint Preston egy fiktív szereplőt is alkotott a fényképész személyében (Johnny Flynn), aki megörökíti az ásatást az utókornak, noha ezt a valóságban két nő végezte. Egy férfire azonban szükség volt egy gyengécske és hiteltelen szerelmi szálhoz, így ő került be a sztoriba. Végül a történelmi hiteltelenséghez tegyük hozzá, hogy a British Museum sznob, basáskodó régészét, Charles Phillipset is vagy harminc évvel öregebbé és ugyanannyi kilóval nehezebbé tették a filmhez, hogy kellően ellenszenves lehessen (Ken Stott karaktere ennek megfelelően a legmodorosabb is az összes közül). Végül itt van Pretty fia, Robert (Archie Barnes), akibe az összes filmes kisfiús klisét belesűrítették, és emiatt tényleg alig van természetes megszólalása.
Ez azért is bosszantó, mert Fiennes és Mulligan karaktere finoman rétegzett és jól eltalált, és hozzájuk képest a többiek egydimenziós és didaktikus szereplők, kiszámítható irányokkal. Így aztán valahogy semelyik történetszál nem elég erős, hogy igazán elvigye a hátán a filmet, ez a feladat ezért jobb híján Mike Eley operatőrre hárul. Ő viszont tényleg kifogástalan: a film minden képe impozáns, az oly sok filmben megénekelt vidéki Anglia itt talán még szebb, mint valaha, és igaz ez a tökéletesen korhű díszletekig és jelmezekig. Sok mindent érezhetünk ismerősnek a filmből, amennyiben elég, az angol vidéken és a háború előtt játszódó kosztümös filmet vagy sorozatot láttunk már, de látvány tekintetében nyugodtan mondhatjuk, hogy az Ásatás kiemelkedik még ebből a mezőnyből is. Simon Stone történelmi filmként beharangozott munkája ezért hiába ismerteti meg a világgal a Sutton Hoo-i lelet történetét, a végeredmény így csak egy
Ásatás (The Dig), 2021, 112 perc, Netflix. 24.hu: 6,5/10
