A Kr. e. 800 körül alapított és az évszázadok során egész komplexummá fejlődő delphoi Apollón-szentély és jósda nagyjából egy évezredig volt a görög világ egyik fő spirituális központja. Az épületek maradványai ma is népszerű turistalátványosságnak számítanak, járványmentes időben látogatók tízezreit nyűgözve le. Közülük valószínűleg kevesen tudnak róla, hogy milyen elképesztő nehézségek árán sikerült a romokat a modern korban feltárni.
A feledés homálya
A problémák akkor kezdődtek, amikor I. Theodosius császár Kr. u. 391-ben vagy 392-ben betiltott minden „pogány” vallási gyakorlatot, és ezzel a delphoi jósdát is bezárásra ítélte. A funkcióját vesztett szentély aztán lassan pusztulni kezdett, és hamarosan egy kis, később a Kasztri nevet elnyerő falu nőtt ki a romjain. A következő egy évezredben felbomlott a Római Birodalom, majd a Bizánci Birodalom is lassan megadta magát az oszmán hódításnak, Delphoit pedig senki sem kereste. 1436-ban egy itáliai kereskedő, antikvárius, Ciriaco de’ Pizzicolli határozta el magát arra, hogy felkutatja az antik szövegekből ismert szentély helyét.
Hosszú és fáradságos út végén el is jutott a hegyek között megbúvó romokhoz, és megállapította, hogy egyes építmények és szobrok még mindig állnak. Ő ugyan útleírásában abban reménykedett, hogy valakik hamarosan megmentik a romokat a további pusztulástól, ám a terület oszmán kézre kerülése újabb 400 évre a feledés homályát borította Delphoira.
A kérdés csak a független Görög Királyság 1832-es megteremtése után került újra napirendre. Az új állam igyekezett a letűnt ókori nagyság emlékeit feltárni, ennek érdekében létrehozták a Görög Régészeti Társaságot, illetve az ásatásokba igyekeztek bevonni a nyugati országokat is. Delphoi feltárása azonban monumentális feladatnak bizonyult, Kasztri lakosait erővel vagy szép szóval és sok pénzzel kellett volna rávenni, hogy elhagyják a szentély maradványaira ráépített házaikat.
Versenyfutás és harc a falusiakkal
A régészeti társaság egy idő után belátta, hogy erre a feladatra nincsen felkészülve a görög államháztartás, ezért az általuk birtokolt földeket átadták a franciáknak, akik így legalább kisebb próbafeltárásokkal elkezdhették feltérképezni a területet. Az 1846-ban alapított, a görögországi francia érdekeltségű régészeti munkákat is koordináló athéni Francia Iskola kemény versenyfutást folytatott a németekkel a legfontosabb lelőhelyek feltárásának jogáért, és miután utóbbiak 1874-ben megszerezték maguknak Olümpiát, a franciák számára nagyon fontos lett, hogy Delphoihoz viszont ők szerezzenek hozzáférést.
A görög kormány 1881-ben fel is ajánlotta megvásárlásra a szentély feltárásának jogait, de a tárgyalások rettenetesen elhúzódtak, és a pénzen kívül még bizonyos görög területi igények támogatását is az üzlet feltételéül próbálták szabni. A franciák által csak „trójai háború” néven emlegetett alkudozás végül tíz éven keresztül tartott. Az 1891-ben megszületett megállapodás után a franciák elkezdték előkészíteni a nagyszabású ásatást.
Igen ám, de 1892 szeptemberében a még mindig ki nem fizetett falusiak lezárták a területet, az ide érkező régészeket pedig a rendőrségnek kellett kimenekíteni a dühös tömeg elől. A falusiak végül megkapták a kompenzációt és kiköltöztek, így megkezdődhetett a munka. Ezután csak a nehéz terepviszonyokkal, a széllel, az esővel és a kőomlásokkal kellett megküzdeni, de 200 munkás napi 10 órás megfeszített munkával hamarosan csodálatos eredményeket ért el, és az elképesztő gazdagságú lelőhely még most is tartogat meglepetéseket a régészek számára.
