A londoni Finsbury Chapelben a halk mormogás hamarosan kiabálássá és viharos lábdobogássá erősödött. „Ez nem igaz!”, kiáltott fel a hallgatóság egyik tagja. Hangja végigzúgott az összegyűlt, csaknem háromezer fős tömegen – 1846 májusa volt. Az emelvényen Frederick Douglass egykori rabszolga beszélt, és azzal vonta magára a hallgatóság haragját, hogy nekitámadt a rabszolgaságnak. Douglass számtalan tényt sorolt fel, hogy alátámassza állításait.
A szabadság ügyvédei
Tüzes retorikával bizonygatta, hogy minden amerikai rabszolgatartót „rabszolgaság-ellenes tűzzel kéne körbevenni, akkor talán látná, amint fénybetűkkel ragyog, hogy mennyire elítélendő ő maga és a rendszere”. Szenvedélyesen és hatásosan beszélt, mert minden perc számított: miközben ő Londonban beszélt, a családja és fekete asszonyok, férfiak és gyerekek tömegei szenvedtek és haltak meg az Egyesült Államokban.
Frederick Douglass nem az első és nem is az utolsó fekete abolicionista volt, aki átszelte az Atlanti-óceánt a XIX. században, hogy a Brit-szigeteken is felfedje „a rabszolgaság börtönének titkait”. A „szabadság ügyvédei” tömegesen utazták be Angliát, Írországot, Skóciát és még Wales távoli falvait is, hogy felvilágosítsák a népet az amerikai rabszolgasággal kapcsolatban. Legalább százan adtak elő nagyobb városokban és apró halászfalukban, chartistákkal, írókkal, politikusokkal, tudósokkal, lelkészekkel, reformerekkel, sőt még a királyi család tagjaival is karöltve.
Versek, dalok, pamfletek, Madame Tussaud panoptikumában viaszmodellek készültek róluk, és több száz cikk jelent meg a sajtóban. Több millió brit és ír vett részt az előadásaikon, olvasott az életükről róluk szóló cikkeket az újságokban, vásárolta meg a fényképeiket. Sokan nagylelkűen adakoztak a rabszolgaság megszüntetésének ügyéért.
Négymillió rabszolga
A legtöbb aktivista az 1830-as évek végén kezdte meg utazásait. Miután hivatalosan megszüntették a rabszolga-kereskedelmet, a brit kormány megtiltotta a rabszolgaságot a birodalom területén egy rövid próbaidő után, ami hivatalosan 1838-ban ért véget. Bár a rabszolgaság a birodalom egyes részein továbbra is fennmaradt, a brit abolicionisták Észak- és Dél-Amerikára fordították figyelmüket, ahol a XVI. század óta virágzott a rabszolgatartás és a rabszolga-kereskedelem. A XIX. század elejére az északi államok jórészt eltörölték a rabszolgaságot, ám délen egyre inkább gyökeret vert. Ott a házi rabszolgaság volt a legelterjedtebb;
Az afroamerikaiak számos okból utaztak a Viktória-korabeli Nagy-Britanniába. Sokan adományt gyűjtöttek, hogy jog szerint megvásárolják családtagjaik és maguk számára a szabadságot (már amennyiben menekültként hagyták el az Egyesült Államokat), míg mások pénzt gyűjtöttek rabszolgaság-ellenes szervezeteknek, valamint közösségi ügyekre, mint például a feketék számára épített iskolákra és templomokra. Többen a rabszolgák által termelt javak bojkottjára szólítottak fel.
Néhányan véglegesen letelepedtek, és voltak, akik csak pár évre keltek át az óceánon, hogy eltűnjenek az északi államokat járó rabszolgavadászok látóköréből, akik vissza akarták kényszeríteni a menekülteket. De minden aktivista arra törekedett, hogy felvilágosítsa a közönséget a rabszolgaság természetéről, ami nem volt egyszerű, mivel többen úgy érezték, hogy a gonoszság valódi természetét úgysem lehet leírni.
Londontól Dublinig
Nem lehet tudni, a XIX. század folyamán hány százezer előadást tartottak a fekete abolicionisták, de feltérképezték néhány szónoklat helyszínét. Fekete nők és férfiak utaztak Invernessből Penzance-be, és gyakorlatilag elérték Nagy-Britannia és Írország minden pontját. Beszéltek Pembroke, Keswick, Bakewell és Peterhead városában, apró halászfalvakban, mint Cullercoats és Ventnor, és nagyobb városokban, például Londonban, Manchesterben, Dublinban és Edinburgh-ban. Az előadások színhelye lehetett templom, városháza, osztályterem vagy a YMCA, a keresztény ifjak gyülekezetének épülete, és a gyárépületektől a gazdag pártfogók magánszalonjaiig bármi; amikor sehol se kaptak helyet, akkor parkokban, szabadtéri helyszíneken beszéltek. E weblapon közzétett, digitalizált térképek mutatják, hogy naponta sok brit megy el olyan helyszínek mellett, amelyek gazdag történelme a fekete aktivizmussal is kapcsolatba hozható.
Amikor egy aktivista fellépett valahol, rendszerint már előkészítették a terepet. Frederick Douglass az Estlin családnál lakott Bristolban, ahol legalább hat alkalommal adott elő. Newcastle-ben Richardsonéknál szállt meg, ahol 11 beszédet tartott. Mindkét család a középosztályhoz tartozott, és kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezett a városi elöljárók vagy egyházi személyek körében, akik lehetőséget biztosítottak Douglassnek a szereplésre. Megnyerték az ügynek a szomszédos városokban élő barátaikat is, hogy további találkozókat szervezzenek.
A középosztálybeliek, akik szimpatizáltak a rabszolgaság eltörlésével, nem csak saját társadalmi rétegük részére szerveztek találkozókat. A rabszolgaságot ellenző előadások legtöbbje vagy mindenki számára ingyenes volt, vagy ha szedtek is belépődíjat, azért mindenki számára nyitva állt, és a Viktória-korabeli sajtó rendszeresen emlegette, hogy ezeket a rendezvényeket munkásosztályhoz tartozó nők és férfiak is látogatják, akik gyakran a gyermekeikkel érkeznek. Az aktivisták kifejezetten munkásosztálybeli hallgatóságnak, sőt gyermekcsoportoknak is szerveztek találkozókat, az árakat és az időpontot úgy igazították, hogy jobban megfeleljen a kiszemelt hallgatóságnak.
A briteket nem volt egyszerű megismertetni azzal, hogy valójában mit jelent a rabszolgaság. William Wells Brown szomorúan mondta hallgatóságának az 1850-es évek elején: ha pontosan le akarná írni a rabszolgaság „valós jellemzőit”, akkor a tollat
egy bukott angyal szárnyából kellene kitépnie, és kétségbeesett jajveszékelésbe mártani, majd a pusztulás elfeketedett falaira kellene felírnia olyan szavakkal, amelyek kegyetlenségétől még a hiénák is megrettennének.
Megmutatták láncaikat
Az előadások alatt a fekete aktivisták számos eszközt felhasználva igyekeztek támogatókat szerezni ügyüknek. Szenvedélyes szónoki fordulatokat használtak, hogy rámutassanak az amerikai nemzet képmutatására, amely a szabadságot hirdeti, mégis milliókat tart rabszolgaságban. Gyakran ecsetelték az általuk vagy a családjuk által elszenvedett kínzásokat is. Közben néha azzal bizonyították a rabszolgatartók barbárságát, hogy megmutatták sebhelyes hátukat, vagy bemutattak néhány kínzóeszközt: korbácsokat, láncokat, bilincseket és szégyenfákat.
William Wells Brown és Washington Duff festményeket és hatalmas, 185 négyzetméteres vászon panorámákat festett rabszolgaéletükről és az általuk elszenvedett büntetésekről. Henry „Boksz” Brown, aki
1857-ben Brown még ezt is túlszárnyalta, amikor szerepet vállalt az életéről szóló darabban.
A William és Ellen Craft házaspár is elmesélte hasonlóan csodálatos megmenekülését. Ellen kénytelen volt átlépni a faji, osztálybeli és nemi határvonalakat is, sőt még a testi adottságokét is, amikor nyomorék déli úriembernek öltözött, miközben a férje a rabszolgájának szerepét alakította. Az egész terv Ellen rendkívüli bátorságán alapult, és a történet rabul ejtette a brit közönséget. Crafték csaknem két évtizeden át brit földön maradtak, öt gyermeket neveltek fel szabadságban.
A talajt vörösre festette a vér
Sok Nagy-Britanniában fellépő aktivista nemzetük felelősségével is szembesítette hallgatóságát. Rámutattak, milyen álszent a brit szabadság, hangsúlyozták, hogy a rasszizmus a brit talajt is áthatja, a fekete bőrűeknek maszkírozott fehérek által előadott showműsorok sikerét és a „fajtudományok” terjedését hozva fel példának. 1854-ben Samuel Ringgold Ward közölte hallgatóságával Yorkban, hogy az angol földet „az én népem vére festette vörösre”, és rátámadt a brit kormányra, amiért nem vesz tudomást arról, hogy a fekete bőrű brit matrózokat elrabolják, és eladják rabszolgának Savannahban és más amerikai kikötőkben.
Az amerikai polgárháború befejezése és a rabszolgaság hivatalos eltörlése után, 1865-ben a fekete aktivisták továbbra is szembeszálltak a rabszolgaság keserű örökségével. Ida B. Wells és a hozzá hasonló aktivisták ismertették meg a transzatlanti hallgatósággal a rasszizmust és a fegyencbérlet rendszerét, amelyben magánvállalatok elsődlegesen afroamerikai rabokat dolgoztattak fizetség nélkül, gyalázatos körülmények között. Wells két sikeres lincsellenes körutat is tett 1893–1894-ben, és miként a polgárháború előtti elődei, minden eszközt bevetett, ami csak a rendelkezésére állt: fényképeket mutatott a lincselésekről, hogy érzékeltesse, a rasszizmus mennyire áthatja az amerikai társadalmat, és hogy a fehér felsőbbrendűség tudata továbbra is fenyegeti a feketék életét.
Azok az afroamerikaiak, akik Nagy-Britanniába utaztak, széles körű hallgatóság előtt leplezték le a rabszolgaság intézményét. A korábban rabszolgaságban tartott személyek azzal, hogy újból átélték a traumájukat, pozitív hatást gyakoroltak külföldön a rabszolgaság megszüntetéséért harcoló mozgalmakra. Sokak számára ez volt az egyetlen módja, hogy segíteni tudják az ügyet.
A fekete rabszolga-felszabadítók további érvei és kalandjai a BBC History magazin legújabb, szeptemberi magyar számában olvashatók.
